A szakdolgozatom apropójából kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogy mit lehet kezdeni a klasszikus nemi szerepekbe nem illeszthető egyénekkel, és a velük való előítéletességgel? Hogy oltalmazzuk meg a sűrű erdőben bolyongó embertársainkat, hogyan vezessük ki őket a tisztásra, a Nap fénye alá? Felmerül egyből két lehetőség is: az előítéletesség törvényi szankcionálása, valamint a kisebbség erőszakos beleszuszakolása a normalitás öntőformájába. Az előbbi csupán rövidtávú eredményt hoz, hosszútávon, vagyis 1-2 generáción belül az így lefojtott előítéletesség erősebben tér vissza, tehát nem járható út, bár a mások (vagy adott esetben a saját maguk) másságát furkósbotként lengető SJW-k számára esetleg kielégítő lehet, hisz számukra ez eszköz, és nem cél. Az utóbbi viszont arról szól, hogy a többségi társadalom erőszakot tesz a gyengébb, kiszolgáltatottabb csoportokon, vagy csak a normalitás diszkrét nyomatékosításával elvárja, hogy azok tegyenek erőszakot magukon. Az ilyesmi ellenkezik a humánumunkkal, tehát vállalhatatlan. Némi tanakodás után talán megállapodunk valaminél, amit mondjuk puha paternalizmusként definiálhatunk, vagyis a társadalmi irányelvek felülről jövő árnyalásánál, egyfajta gyöngéd érzékenyítésnél. Majd elégedetten leülhetünk megpihenni. Job well done! – gondolhatja az egyszeri igazságharcos, és felgyújthatja a házát, hogy lángoszlopként hirdesse üldöztetett ideáit az éjszakában… ám álljunk meg egy pillanatra, és tekintsünk vissza a fércműre, melyet saját lelkiismeretünk és a vélt vagy valós sérelmeik miatt hőzöngő kisebbségek megnyugtatására létrehoztunk! Vegyük észre, hogy hibátlannak tűnő művünk milyen könnyen feslik fel a varrás mentén!

Miután újra és újra lefuttattam magamban a szcenáriókat, végül arra a következtetésre jutottam, hogy a rendszerszintű megoldások (legalábbis ebben az esetben) nem működnek. Azt hihetnénk, hogy ez a társadalmi normákon való gyöngéd és tapintatos lazítási törekvés a harmadik út, de valójában az csak egy alaphang, ha úgy tetszik, a talaj, melyen az ideális ösvény végigkacskaringózhat, ki a tisztásra. A harmadik út a legnehezebb, és azért, mert nem olyan egyértelmű, mint a másik kettő. Még a kimondása is árulással ér fel. Egyetlen kiindulási pontból szakad millió csapássá, vagy csupán vezérvonal nélküli, ködös direktívává, hogy merre van a tisztás, sőt, pusztán csak a tisztás létének absztrakt, fogalmi tényévé. Az erdő sötét, fenyegető és ellenséges, összezár az egyén kicsi, végtelenül sérülékeny alakja körül, felfalja azt, saját sötétségével egylényegűvé változtatja, de ennek egyáltalán nem kell így lennie. Az egyén szembeszállhat az erdővel, és szembe is kell szállnia vele: az őt körülvevő erdő fenyegető rémalakjaival, és a saját belső világa erdejének félelmeivel, valamint magától a konfrontálódástól való félelemmel is.

„Könnyű megfelelni az elvárásoknak, ha mindig a legrosszabbat feltételezik rólad.”

A harmadik út az egyén útja, egyszeri ösvény, melyet ő vág a maga erejéből a rengetegbe. Szeretném hinni, hogy ez elkerülhető, és van más alternatíva, mert a saját segítő szándékom, saját humanizmusom azt diktálja, hogy be kell menni az erdőbe, és ki kell hozni a tévelygőt a tisztásra, de végső soron ez csak az én lelkemnek kedvez, nem a gyámolított személyének, mert amikor én nem leszek ott, az erdősáv, mely távolságával tisztást képez, megint ráomlik minden oldalról, és ott marad, ahol előttem volt, szabad ég és iránymutatás nélkül. Az egyénre bízni ezt a harcot annyi, mint elfogadni, hogy lesznek, akik veszítenek. Őket támogatnunk kell, hogy mielőbb talpra tudjanak állni és meg tudják védeni magukat. Nem a törvényt, és nem is az azt betartható hatalom önkényét kell tisztelni és félni, hanem őket, mert elég erősek voltak ahhoz, hogy tisztást vágjanak maguk köré az erdőben.

Ez becsülendő dolog, így ők is megtanulják magukat becsülni emiatt, hisz kiálltak, egyedül a sötét erdő ellen, megvetették a lábukat a föléjük magasodó titáni fák törzsei közt, és azt mondták: Itt lesz az én tisztásom! Ennek elképesztő ereje van. Többet segít, mint a törvény, többet, mint az önkény. Annak deklarálása ez, hogy ember vagy, nem kell szégyenkezned a másságodért, mert érsz annyit, mint bárki más. Ez konfliktust szül, de nem lehet elcsalni vagy megspórolni ennek a konfliktusát. Olyan kultúrkörben élünk, ahol igen ritkán sebesítjük meg egymás egóját annyira, hogy elvérezzünk. Megsérülünk, regenerálódunk, és erősebbek leszünk. A harmadik út tehát az egyén életútja, és minden személyes tanulság, minden egyéni konklúzió, ami abból következik. Ennek sosem lesz általános érvénye, csak pontosan annyira lesz igaz, hogy egy ember kényelmesen elférjen benne. Egy embernyi tisztás. Majd két embernyi. Három embernyi… és így tovább, míg végül kivágjuk magunk körül az erdőt.

- Kitahito

Megosztás