Nos, ezúttal Tényi Péter blogját fogom szemrevételezni, mely az Our Fantasy World címet viseli.
A kinézet nem tűnik kifejezetten látványosnak, ugyanakkor a sok kis apróság (melyek felett az avatatlan szem könnyen elsiklik) teszi azt érdekessé. Égbekiáltóan minimalista fejléc, mégis tetszetős, eltekintve a sok, fémesnek ható szürkeségtől. Emellett lehetne kicsi hangsúlyosabb a blog címe: a betűtípus stimmel, csak a betűméret és az elhelyezkedés hagy kívánnivalót maga után. Ami a hátteret illeti, igazán respektáltam a Summoner’s Riftet, és még illik is a blog hangulatához. Akárcsak a kurzor. Viszont amire tényleg szükség lenne, az egy bemutatkozó (vagy ha úgy tetszik, Rólam) menüpont, mert az olvasó szereti megismerni az embert az irományok mögött. Pár keresetlen sor teljesen jelentéktelen dolgokról, súlytalan “jófejkedés”, vagy komoly litánia egy gyermekkori látomásról, melyben Isten az írásra, valamint Jézus második eljövetelének előkészítésére predesztinált, és máris úgy érzi a tisztes polgár, hogy világ életében ismerte az alkotót.

De injektáljanak oxitocint az agyvizébe annak, akit ezek a fránya külsőségek érdekelnek, térjünk is rá a történetekre! Mert minden bariton és basszushangok kiadójának nevére, itt nem egy történetfolyamról beszélünk, hanem sok, bögrés sütemény méretű egyperces novelláról (vannak összecsengések, de nem jellemző…). Péter persze írt mást is, de az én fókuszpontomba eme művek kerültek. Mert mi is adhatná vissza egy ember tehetségét (vagy annak hiányát) jobban, mint az ilyen az egy oldalba sűrített fantáziatajtékok. Akad itt belőlük annyi, hogy egy rövidebb antológia felét meg lehetne velük tölteni, szóval van miből szemezgetni. Az első 5 bejegyzés után taktikát váltottam, és véletlenszerűen ugrálva kezdtem válogatni a listából. Így le tudtam szűrni egy-két dolgot. Akadtak nagyon jó és erős írások, melyek tényleg a klasszikus értelemben vett novellák: Anamon, az őrangyal; Eltűntek; Halálra ítéltek; Haláltábor; Éhezők”.

Ezek igazán jól el lettek találva, mind stílusilag, mind történetileg. Kerek egészek, melyek nem kívánnak további magyarázatot vagy folytatást, önmagukban is értékelhető és élvezhető alkotások. De sajnos ezekből volt a kevesebb… akadtak még formailag megfelelő, de tartalmilag megkifogásolható darabok, mint például a Csak egy szó és a Trónörökös. Hogy mást ne mondjak, kissé életszerűtlenek, mesterkéltek. A párbeszédek szárazak, nincs meg bennük az a belső dinamika, és a dramaturgiát illogikus élethelyzetek szülik.

Hogy ne a levegőbe beszéljek: a Csak egy szó esetében a fiatal udvarló virággal és gyűrűvel érkezik szerette házához, ahová belépve megpillantja kedvesét egy másik széptevővel enyelegni. Nyilván feldúlt lesz, rábízza az inasra az ajándékait, hogy majd adja oda azokat a kisasszonynak, egy üzenettel egyetemben, hogy elutazik. Ám mire kiér a kapuhoz, a lány már szalad utána, a nyakába veti magát, és beteljesedik a szerelmi katarzis. Na, ez a helyzet még úgy is csak nehezen alakulhatott volna ki, ha az inas egyből odaront a beszélgető fiatalokhoz, egy ötvenszeres sebességre gyorsított Youtube videót megszégyenítő sebességgel vázolja a helyzetet, mire a lány megdöntve a százméteres rövidtávfutás rekordját (valamint áthágva több tucatnyi illemszabályt) az ajtóhoz lohol, és közben persze az ujjára igazítja az ajándékba kapott gyűrűt. Nem az a tipikus romantikus filmbe illő tetőpont, ugye?

Viszont az egypercesek nagy részét olyan novellák tették ki, melyek önmagukban teljesen értékelhetetlenek. Illetve nyilván értékelhetőek, de senki ne kérje, hogy ezt a kisujjeltartós szalonképesség keretein belül próbáljam megtenni. Komolyabbra fogva, se elejük, se végük, amolyan pilot-epizódok, sőt még csak azoknak is csak a töredékei. Mint mikor beharangoznak egy régóta várt játékot, és kedvcsinálónak kidobnak hozzá egy 10 másodperces videót, melyben láthatunk néhány árnyékot, epikus zenei aláfestéssel, majd a megjelenés várható dátumát.

„Ha valamelyik megtetszik valakinek, akkor írjon bátran, és talán kidolgozom a kérdéses szösszenetet.”

– áll az oldalon. Szép gondolat, hogy az olvasót belevonják az alkotói munkába, de az egyperces novella, ha jó, és jól van megírva, nem igényel további kidolgozást. Egyrészt kétlem, hogy valaki fellelkesedve elkezdene üzenetet gépelni, hogy “én arról a történetről szeretnék többet tudni, melyben a feszülős ruhás női katona felugrik az asztalra, és földhöz csapja a tábornokát”, másrészt pedig kétlem, hogy egy írónak ilyen biztatásra, illetve ilyen mértékű külső visszajelzésre lenne szüksége. Ha az ember írni akar valamiről, hát írjon saját elhatározásból és jó szívvel, ne kérésre, ki-ki kénye kedvére, mert akkor csak a közönség bértollnoka lesz.

Félreértés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a fenti sor feltétlenül megéri mindezt a szócséplést, hanem rá akarok világítani ezen “szösszenetek” hiányosságaira, melyeket közvetett módon maga az alkotó is elismer, vagyis hogy igénylik a kibővítést. Így technikailag nem lesznek egyoldalasak, de (ha szabad ilyen emelkedetten fogalmaznom) kimunkálódnak a metaforikus, irodalmi kovácsüllőn, ami mindenképp jót tenne nekik. Jelen állapotukban félkészek, és mivel falra vetült árnyékok, még csak nem is a jobbik felük van kész. Nem mindegyik éri meg, hogy újra elővegyék, de némelyik (mint például a Fényhordozó, vagy az Éjszaka a temetőben) meghálálná a gondoskodást. Nem biztos, hogy az így készült művek kimozdítják a helyükről a Szabó Ervin Könyvtár alapköveit, de azért rendben lesznek.

Úgy veszem észre egyébként, hogy Péterhez leginkább a dark fantasy és a groteszk komédia áll közel. Az ilyen irányú írásai jobban sikerülnek. A többit sem titulálnám éppen égetni való szemétnek, de igencsak felejthetőek. Viszont ami nagyon szimpatikus, hogy nincsen faji túlreprezentáltság, tehát találkozhatunk démonokkal, angyalokkal, állatemberekkel, orkokkal, és nemcsak az unalmas emberek, elfek és törpék vannak jelen. Ugyanakkor (mert mindig ott bujkál valahol az a fránya DE, hogy megverje a hajléktalanokat éjfél után az Örs vezér téren…) az ábrázolásmód kicsit sablonos, így ha belebotlunk egy orkba, az szinte teljesen biztos, hogy nagydarab, és nagy kalapácsot forgat. Erős kritika ez zöldbőrű barátaink társadalmára, de ezen túlmenően nem árthat némi kreatív kombinálás. Dante már megvan a Devil May Cryból, már csak egy sárkányon lovagló vámpír-vérfarkas hiányzik mellőle, aki három lándzsát, két kaszát, és egy kisebb méretű számszeríjat hord magával.

Térjünk még ki a karakterek neveire. Fantasy neveket kiagyalni ugyebár nem nehéz, hiszen nincs semmiféle megkötés, így gyakorlatilag olyan címkével verheted meg szereplőidet, amilyennel csak akarod. Az Our Fantasy World esetében viszont keresztbe-kasul szánkázik az ötletesség. Talán csak egy Fantasy name generator műve, de már az is örömteli, hogy valaki veszi a fáradtságot, és használja. Nincs kiábrándítóbb, mint mikor tündék és démonok epikus csatájában megjelenik Bob, John és Marie, hogy összecsapjanak egymással.

„-A legendás Hiliran Sholen rokona vagy? Ne nevettess! – legyintett hátra a férfi.”

Zárásképp essen pár szó a Skarlátszemű lányról is. Igen kiforrott fogalmazásmód, jó történetvezetés, és korrekt karakterábrázolás jellemzi ezt a művet. A prológus jól el lett találva, a fejezetek kellő hosszúságúak és megfelelően tartalmasak. Érződik, hogy itt már biztos kézzel dolgozik az alkotó, nem tapasztalható az a nívóbeli ingadozás, mely a kezdő íróknak a sajátja. A sztori nekem nem tűnik olyannak, ami napokig visszhangzik az ember fejében, de olyan amúgy is igen kevés van. A leírások és a párbeszédek viszont nagyon növelik a szöveg élvezeti értékét, így mindenki bátran belekezdhet az olvasásába, nagyot itt nem csalódhat. Ez vonatkozik egyébként az egész oldalra: nem fogja megváltani a világot, de egy blogtól azt senki sem várja el. És minden hibája ellenére messze nívósabb az átlagnál. Ez persze nem nagy dicséret, ismerve az átlagot, de hát ez van, hozott anyagból kell dolgozni…

- Kitahito

Megosztás