logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Blogkritika / 2014/09/10 / Szerző: Kitahito

The last hope

Emlékszik még valaki a Chokito csokira? Amelyiknek az volt a reklámja, hogy ronda, és finom. Na, pontosan ilyen Magyari Lilla blogja, a Last hope is.

SYSFAIL

Aki valamennyire követi az online ténykedésemet, az tudja, hány blogot marasztaltam el, és mennyire sok szempont alapján. Nem szokott zavarni a silány kinézet, inkább a történetre fektetem a hangsúlyt. De EZT itt nem hagyhatom csak úgy szó nélkül. Mert láttam már csúnya blogot, láttam már ízléstelen blogot, és láttam már jó pár igénytelen blogot is, de a The last hope jó eséllyel viszi a prímet mindegyik kategóriában! Egyszerűen borzalmasan néz ki. Csak szemléltetésképp: vannak azok a régi zombifilmek a ’70-es ’80-as évekből, mikor az élőhalott gyurma- és viaszarca leolvad, és nem marad más, csak egy preparált koponya. Na, valami hasonló hatást vált ki ez az oldal. Viccen kívül, tényleg nagyon rosszul fest. A fejléc egy 6cm x 3.5cm-es kis képecske, ami azon túl, hogy természetes módon zsúfolt, még meglehetősen pixeles is. Csak fel van hányva a bejegyzések fölé a bal felső sarokba, és kész. A háttér egy alacsony felbontású csillagos égbolt némi rózsaszín kozmikus köddel. Amivel nem lenne különösebb baj, csak épp az ég világon semmi köze sincs a blog témájához. Ráadásul fekete alapon nem látszanak a fekete betűk, így például a Milyen a történet?-szavazás csak akkor fedi fel értékes információit, ha kijelöljük a szöveget, ami elég kellemetlen. A bejegyzések dátuma sem látszik jól, nem mintha bárkit is érdekelne. Nincs chat, nincsenek menüpontok, a blogarchívum el van dugva alulra (és csak akkor fedeztem fel, mikor már nem kellett), van viszont beépített Google fordító, így ha netán szuahéli az anyanyelved, te is élvezheted a történetet. Lucky you…

A bejegyzések se nem dekoratívak, se nem bonyolultak: standard fekete betűk áttetsző tejüveg háttér előtt, megspékelve néhány One Direction zenekart ábrázoló képpel, vagy demotiváló idézettel. Nem kötekedésképp, de a Google egy csodás kereső, rengeteg találattal, miért kell pont vacak vízjeles képeket választani? Biztos vagyok benne, hogy egy olyan illusztris személyről, mint ez az énekesnek csúfolt nyálgép, lehet találni normális fotókat. Az internet egy csodálatos hely.

Na, térjünk rá a történetre. Úgyis ezen áll vagy bukik minden. A prológus kicsit csapongó és összeszedetlen (mintha Lilla még nem tudta volna, hová akarja kifuttatni a sztorit), de azt adja, amit egy bevezetően adnia kell. Vázolja az alapszituációt (még ha sablonos is), megismertet a fontosabb karakterekkel (ismerjük őket anélkül is), és elindítja a történetet. Ez így nagyjából rendben is van. És… igazából a többi is. Megvallom őszintén, az első fejezet után valami elcsépelt sztorira számítottam. Most jönne az a rész, hogy “…de kellemesen csalódtam, mert a történet érdekes és fordulatokban gazdag, minden fejezet után vártam a folytatást, olyan izgalmas volt az egyes epizódok lezárása!”. Viszont ez nem lenne igaz. A történet egyáltalán nem egyedi, bár az öncsonkításos témát kevesen merik érinteni, örömmel vettem, hogy itt valós következménye van az eseményeknek, nem csak sopánkodik a főszereplő az élet sorscsapásain, hanem testi-lelki értelemben roncsolódik. Átlagos depressziós lány Summer, nagy tesó Tom, erőszakoskodó nevelőapa Adam, üzletasszony anyuka, és Harry, mint helyi ‘rosszfiú. (Rendben, ott van még az öt részeg támadó a sikátorban.

„Egy magas, egy alacsony, egy dagadt, egy vézna, és egy szakadt ruhás”.

Nekem egyből a Village People ugrott be…) Ereszd össze őket, mit fogsz kapni? The last hope-ot. Nem is túl izgalmas, a fordulatok és a konfliktusok kiszámíthatóak, akárcsak a szerelmi szál. Az abuzív nevelőapa-figurát jól szét tudná cincálni egy freudi analitikus, de én nem vonnék le a dologból messzemenő következtetéseket.

Ami miatt mégis érdekes lehet a blog, az Lilla stílusa. Elég kiforratlan, igaz, de érződik rajta a tehetség. Nem egy lélegzetelállító talentum, mindent beragyogóan éteri géniusz ez, inkább egy bizonyos szolid, de igen stabil amplitúdójú fajta, amit sok gyakorlással és kitartással kell csiszolni, hogy végül valami igazán jót alkothassanak a segítségével. A szemszögváltásokat nem sikerült megfelelő eszközökkel megoldani, így kissé recsegős, de a különböző karakterek személyisége elkülöníthető a szóhasználat és a beszédmodor alapján, ami ritka kincsnek számít. A szereplők közötti viszony is szépen ki van bontva (vagy épp bontakozik kifelé…). Igaz, némiképp problematikus ez a húgi-bátyó együtt alvás, de bőven a tűréshatáron belül van.
Helyesírási hibákkal nem nagyon találkoztam, csak elgépelések akadtak, abból sem sok. Stilisztikailag is rendben van a szöveg.

Mit mondhatnék? Végigolvastam a közzétett fejezeteket. Nem győztek meg maradéktalanul, de úgy vagyok vele, hogy a enyhén hiteltelen szenvelgés még mindig jobb, mint a nagyon hiteltelen nyáladzás. Szimpatikusabb egy tinisztáros fanfiction, ahol az idealizált sztár nem vattacukorból van. Így is idealizált, nyilván Lilla igényei és lelki világa szerint. Viszont itt Harry Styles egy ember, és nem egy poszter, vagy felfújható szexbaba sok pénzzel és megnyerő(en egyszerű) modorral. Erről a Harry Stylesról el tudnám hinni, hogy létezik, mert falat csapkod, piál, cigizik, kisebbségi komplexusos és neurotikus. Tökéletlen, valahogy úgy, ahogy mindenki más ezen az elcseszett világon. Érett gondolkodásra vall, hogy Lilla képes volt ezt belátni, és ez alapján felépíteni a karakterét. Persze így is sztereotip marad a maga nemében, de ha választanom kéne, hogy melyikről olvasnék szívesebben, a hét minden napján ezt az archetípust favorizálnám. Nem ártana a blognak egy ráncfelvarrás, mert a kinézet elriasztja az olvasókat. Fekete háttér, fehér betűk, fent középen Times New Roman betűtípussal a cím, és kész. Ennyi is bőven elég. Rengeteg szabadúszó designer van, aki egy köszönetnyilvánítás ellenében elvégzi ezt a munkát. A történetet pedig nyugodtan lehet folytatni, esetleg kicsit hosszabb fejezetekkel. Érdemes is, mert van benne kiaknázásra váró lehetőség, még ha nem is olyan elképesztően sok. Lehetne sokkal elvetemültebb, sokkal sötétebb és pesszimistább. Nyugodtan lehet ennél messzebbre is merészkedni. Nem mindenkinek veszi majd be a gyomra, de nekik ott a Disney csatorna. Na, mentem kávézni. Shalom!

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Settlement

Következő kritika:

Eroge!

Még több Blogkritika