logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Blogkritika / 2014/07/03 / Szerző: Kitahito

A halál nem válogat

Bódult borozgatások. Borongós ballagás barátokkal. Banális beszélgetések. Búcsúzás. Berzenkedő bicskás balekok. -Belezzük? -Biztonságos? Bokorközben bújik a bátor. Bakancsos bokák. Bántanak, bitangok. Bár bukszám bánta, bankkártyám! Bűnös beton, betakar. Becstelen, beteg balszerencse! ...oh, és Brigitta blogja.

Valogatos halal

Elolvastam. Aludtam rá egyet. Újra végigfutottam. Átgondoltam. Pro-kontra alapon táblázatba szedtem. Brigitta, blog… megszámláltattál és híjával találtattál. Kezdjük azzal, amit pozitívumként fel tudok hozni. Kevés van, nagyon össze kellett kuporgatnom, de sikerült. A design jó, akárcsak a banner, a modulok, és a navigáció. Nincs bennük semmi kivetnivaló, bár az automatikusan induló zene zavaró, Van figyelmeztetés is, elég elbaltázott, hisz egy fanfiction nem lehet hasznos, legfeljebb szórakoztató, a lelkierőt pedig még véletlenül sem zavarhatja meg, csak a lelki békét/nyugalmat, de hé! Legalább figyelmeztetve vagyunk…

És azt hiszem végére is értünk a listánk egyik felének, mert a többi… Ezt hiába próbálnám szépen becsomagolni, így is úgy is rosszul hangzana. Már a szereplők menüpontnál elkezdődtek a gondok, melynek tanúsága szerint Jessie és Gretchen

„…kísértetiesen hasonlítanak egymásra, de ezt senki nem látja”.

Talán látnák, ha a képeken szereplő lányoknak lenne BÁRMINEMŰ hasonló vonása. Jó, mindketten nőneműek, van kezük meg lábuk, de ez még messze nem kísérteties. Carla mottója és titulusa pedig enyhén spoileres, bár még nem tart ott a történet, de legalább tudjuk, hogy egy CGI porcelánbaba a gyilkos. Csudálatos.

Na de ne szaladjunk ennyire előre, nézzük a történetet! Ami (jobb szó híján) egyszerűen bizarr. Tudom, hogy egy fanfiction esetében a hitelesség olyan, mint kivénhedt prostituáltnál a szüzesség. Azzal is tisztába vagyok, hogy az ilyen típusú sztorik nagy része alig több egy tinilány közszemlére bocsátott softcore erotikus fantáziálgatásánál. És lehet, hogy én, balga ember vagyok csak járatlan az angol jogrendszerben és szociális rendelkezésekben, de a hazai szabályozást szerint (és nem hinném, hogy a britek ennyire más elvek szerint működnének…) az örökbefogadó és örökbefogadott közti korhatárnak legalább 16, de legfeljebb 45 évnek kell lennie. Épp az olyan esetek elkerülése végett, melyet ez a sztori felvázol.

Nincs az a szociális intézmény, amelyik rábírna egy (vagy nem is, kettő!) 18 éves lányt valami 20 éves kangörcsös hírességre. (A szereplők menüpontban az olvasható, hogy csak 19 éves koráig tudták Jessie-t az árvaházban tartani, míg a történet elején egyértelműen láthatjuk, ahogy szinte mosolyogva bízzák rá a 18! éves lányt fiatal mostohája gondjaira…) De ha teszem azt véletlenül mégis a kezek alatt elcsusszanó pénzkötegek hatalma így utat engedett volna e perverzióknak, hát könyörgök, valaki hívja a rendőrséget! Ennek a korrupciónak véget kell vetni, és mindenkit, aki érintve volt az ügyben, súlyosan meg kell büntetni!

Oké, lépjünk túl rajta, ez egy olyan párhuzamos világban játszódik, amely a mutogatós bácsik és a nyálas zenét játszó szezon-celebek paradicsoma. Nyilván így van, mert Jessie (a főhősnő) szemrebbenés nélkül elfogadja a kialakult helyzetet. Miért ne tenné? Megfogta az Isten lábát, és beköszöntött az igazi “fangörl-mennyország”: a sármos, milliomos playboy megjelenik a házad előtt egy land roverrel, hazavisz a háremébe, jó apa módjára megdorgál, beszélget veled az ágyad szélén ülve, olykor-olykor bebújik melléd a zuhany alá, természetesen tisztán csak plátói értelemben. Rendben, elfogadjuk, a mai lányoknak sajátságos (értsd: végtelenül torz és abszurd) elképzeléseik vannak a dolgokról. Többek között a férfiakról is. Két archetípus létezik tehát:

1.: Kedves, szerény, figyelmes, őszinte, határozott, de ugyanakkor sérülékeny, férfiasan érzelmes, nagylelkű, vicces, megnyerő, titokzatos és kicsit fura (de csak annyira, hogy ezzel elrejtse még pár vonzó tulajdonságát, nem pedig FURA fura, mert az nem szexi).

2.: A ronda, gyökér paraszt, aki egyből a melleidet stíröli, és már köszönés helyett tudtodra adja, hogy megnézne ruha nélkül.

A való világban ez (sem) ilyen egyszerű, de amikor valaki éjszakai ábrándozásaihoz kreál háttérsztorit, nyilván nem ezzel fog foglalkozni. Az már más kérdés, hogy mennyire tarthat számot a közérdeklődésre valakinek az izzadtságtól és egyéb testnedvektől csatakos erotikus képzelgése, vagy hogy mennyire ízléses dolog ezt mások elé tárni…
Mindezeken túl sajnos a Karakterek rendkívül sablonosak, egyáltalán nem elkülöníthetőek, és valami furcsa fétis miatt a jellemzésük csak a hajuk, a szemük, és az apró ráncaik részletezésében merül ki. Legalább egy jól felépített, kidolgozott vágyfantázia lenne, de jószerivel megragad a “megérkezett a pizzafutár a nagy kolbászos pizzával”-kaliberű pornó szcenárió szintjén, és ebben a kartonpapírból kivágott szereplőik sem jelentenek üde színfoltot. A szegény olvasó meg csak nézhet jobbra balra, de nem lát mást, csak levegőben úszó skalpokat meg szemgolyókat, a többi vagy nem lényeges, vagy nekünk kéne kitalálni. Sajnos nem lehet arra bazírozni, hogy az olvasó majd előzékenyen behelyettesíti magát a hősnő szerepébe (bár tudjuk, ez a cél), hogy kéjeleghessen a ‘jópasival, a többi meg csak felesleges körítés.

Mindegy, már előre sajnáltam a csinos srácokon kívül minden más iránt teljesen közönyös főhősnőt, mikor hazavitték, rákattintották a nyakára a képzeletbeli nyakörvet, és elhelyezték a “gyerekszobában”… ja, egyáltalán nem bizarr, tényleg. Mégis milyen viszontagságokban lesz itt része? Elfogy a vazelin vagy a gumióvszer? Rövidesen kiderül! Harry, a megmentő kitalálja, hogy amolyan csapatépítő tréning gyanánt ugorjanak el pár hétre egy elhagyott városba. Jessie megismerkedik a mindenki egyetemes utálatára jó eséllyel pályázó Gretchennel, aki némi “ha nem tetszik, megütlek a gyűrűs kezemmel!”-ösztökélésre (meg kell mutatni a ribancoknak, hogy ki itt a főnök) bemutatja őt a barátainak. A három srác, akiknek a történet alatt igen zavaró módon össze-vissza használják a vezeték- és keresztnevét, együtt lakik két random gyerekkel, akik a megjelenésüket követően eltűnnek, és soha többé nem kerültek elő. Lehet, őket is örökbe fogadták, vagy valami. Megbeszélik az indulás részleteit, és mivel a három fiúnak amúgy sincs más dolga az elkövetkezendő hetekben, mint röhögve ki- és be járni ajtókon, így ők is csatlakoznak hozzájuk. Elvégre ezért lettek beleírva a létezésbe, természetesen ráérnek pár hétig! Az egyiküket amúgy is teljesen indokolatlanul tökön rúgták, szóval már vesztenivalója sincs („Míg ő összegörnyedve próbált nem foglalkozni azzal, hogy elbántam vele.” – mit csinált, könyvet olvasott, miközben a heréi a hasában flippereztek?). Roppant vicces. Gondolom akkor is így mulatnánk, ha a főszereplőnőt mellbe bokszolnák? Na de összejött a nagy csapat, ‘überszuperkirály lesz ez a buli!

Mindenki bepréselődik Harry lelakott furgonjába, és elindulnak Cowentrybe, ami (mint kiderül) egy elhagyott város. Roppant biztató, majdnem teljesen biztos, hogy nem azért mennek oda, hogy Jessie-t kibelezzék, és feláldozzák a régi isteneknek! Majd az is kiderül, hogy Cowentryben csaj pár csak pár ház található, így nem nevezhető se városnak, se falunak, legfeljebb egy szépen megépített tanyának, annak viszont rettentően poros. Ráadásul még csak nem is lakatlan, mert él itt egy mogorva recepciós, néhány vadászkutya, egy hulla (Walking dead, is that you?), egy szellem, és ipari mennyiségű por, mely egyenletesen fed be széket, lépcsőt, ágyat, matracot, házat, utat és a fákat. Nem egy ideális hely, hogy összemelegedjen a család. Hahaj, nagyon pörgős egy buli lesz ez! De legalább Harry kiélheti a szadista hajlamait, megszervezheti az éhezők viadalát, vagy amit akar. Mindenféle megbeszélés nélkül, kaucióra és lakbérre fittyet hányva önhatalmúlag birtokba vesznek egy épületet (most már tudjuk, miért mogorva az a recepciós) és mivel végre távol vannak a nyugati társadalom összes komolyabb vívmányától (plázák, mozik, bevásárlóközpontok), elkezdenek melegszendvicset enni és babrálni a telefonjaikkal. És még mindig sok a por… mondtuk már?!

Jessie komoly lelki traumát él át, mivel rájött, hogy vannak mellei, ezért Finn… Flinn? Flint? Fint? szóval egy illető meglátogatja, hogy egy rögtönzött pantomim-duett keretében megvigasztalják egymást, majd lelépjenek sétálni. Találnak egy hullát (ha valakit megfojtanak, annak ellilul a nyaka, de nem lesz minden véres…), majd jön a szellem. Minden épeszű ember sikítva rohanna haza, vagy legalább elbarikádozná magát a mosdóba egy hónapra elég konzervkörtével, de hőseink angolosan társalognak tovább, kedvesen mosolyognak, bókolgatnak, pirulnak, mintha mi sem történne. Szerintem ezek a fogyatékosok akkor is képesek lennének szemrebbenés nélkül flörtölni, ha ott ölnének le mellettük egy árvaháznyi gyereket. Jessie tényleg annyira ostoba, annyira végtelenül egyszerű, mint egy cserepes szobanövény. Egyszerre csak egy dologgal tud foglalkozni, egyetlen szempont alapján képes csak szemlélni a világot, minden más teljességgel jelentéktelen, az agya nem is regisztrálja őket. Az az egy dolog egyébként az esetek 95 százalékában a ‘jópasi, akire épp rá van izgulva, a maradék 5 százalék pedig a körmök, frizurák és szempillaspirálok körül gravitál. Sajnos csak idáig volt megírva a sztori, így nem élvezhetjük tovább Jessie hihetetlen kalandjait. Folyt. köv., kivéve, hogy nem, mert előbb fejelnék le egy kaktuszt, minthogy ismét elővegyem ezt a blogot.

A prológus által ígért butácska érdekességek még váratnak magukra. Az eddigieket valahogy túléltem, de érzem, hogy nagyon hamar nagyon dühös lettem volna, ha ez a kutyakomédia tovább folytatódik. Nos, mint az a fent leírtakból is látszik, a történet nem nyerte el különösebben a tetszésemet. Mondjuk nem is én vagyok a célközönsége, ők még az állukat keresgélik a padlón, mert kedvenc ficsúrjuk bekerült a sztoriba, ráadásul bármikor beosonhat a gyerekszobába megrontani fogadott lányát, ami ugye hihetetlenül szexi dolog! Igyekeztem viccesre venni, elhumorizálni a dolgot, azt hiszem mindenkinek így a legjobb. Ha letisztítom az általam jótékonyan felkent mázat, mi marad?

Bizarrul egyedi (Freud, segíts…), mégis unalmas történet, felesleges toporgás, érdektelen leírások, a karakterek közötti sekélyes és hiteltelen kapcsolatok, melyek eleve elképzelhetetlen élethelyzetekben alakulnak ki, szürke és sótlan párbeszédekkel tálalva. Na de a mesélési mód! Az író kvalitásai!
Hát, igazából azok sem átütőek. A szöveg hemzseg (szó szerint, hallom, ahogy hemzsegnek) a helyesírási hibáktól. Fogalmazási gikszerek tömkelege nehezíti az olvasást, és az amúgy is alig-alig komolyan vehető szöveg még rosszabbá válik:
-„Szemeim hiper-szuper gyorsasággal pattantak ki
-„Bocsánat kisasszony, hogy ennyire éjjel Zavarjuk
-„A kulcsot megforgattam a bejárati ajtó lyukba
-„…kezével folyamatosan hadovázott
-„Körülbelül 122 m2 lehetett, de nem tudom, talán kevesebb
-„…vigyor (aka, vicsor)” …stb.
Nem olyan hibák, amik miatt felvágod az ereidet, de érted: ha saccolsz, akkor nem hajszálra kicentizett értéket adsz meg, az “a.k.a” pedig annyit tesz, hogy also known as, amivel effektíve egyenlőségjelet teszel a vigyor és a vicsor közé. Felesleges ilyen trendi módon fogalmazni, ha képtelen vagy helyesen használni a kifejezéseket.

Nem tudok mit mondani. Zárhatnám valami szép tanulsággal a mondandómat, de az is lesújtó lenne. Ha Brigittának van is tehetsége az írásra, hát az nem ennek a történetnek az elkövetésekor mutatkozott meg. Érdemes lenne valami másba kezdeni, vagy legalább nem terhelni tovább az amúgy is hitvány agyszüleményekkel teli internetet ezzel a finoman szólva is roppant problémás és nívótlan történettel. Elvégre a saját szórakoztatására mindenki olyan perverz, beteg őrültségeket talál ki, amilyet csak akar. Sajnálom. Fájdalmas volt olvasni, fájdalmas volt értékelni, és feltehetőleg fájdalmasan nehéz lesz elfelejteni…

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Nos, csak én

Következő kritika:

Lassan BETelik ...

Még több Blogkritika