logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Blogkritika / 2016/07/31 / Szerző: Kitahito

Sophie Taylor világa

Roppant elkeserítő, mikor a középszerűség és az érdemi mondanivaló hiánya íráskényszerrel párosul. Sajnálatos módon egy ilyen házasságból született bloggal van dolgunk: ezúttal Sophie Taylor írásait boncolgatjuk, és annyit már így elöljáróban megígérhetek, hogy nem lesz hálás feladat.

Sophie lelkivilága

Nagyon nehezemre esett rászánnom magam, hogy elkezdjek Sophie Taylor blogjával foglalkozni. Érvelhetnék azzal, hogy a feldolgozásra váró anyag mérete mennyire elkedvteleníti azt, aki annak felszínét kritikusi érckalapáccsal kívánja megkapargatni, de valójában arról van szó, hogy egyszerűbb halasztani azt a feladatot, amit már eddig is a szőnyeg alá söpörtél. Miss Taylor volt az egyik első, aki annak idején kritikát kért tőlünk, és hát, nos… azóta már jó sok víz lefolyt a Dunán, ahogy mondani szokás. Mindenképp méltatlan volt az eljárás, vagy pontosabban az eljárás hiánya, de most megkísérlem orvosolni a helyzetet. Kétlem, hogy Sophienak szüksége lenne rá, viszont ha már az út elején igényelt instrukciók elmaradtak, legyen ez amolyan értékelés, miközben mindketten a magunk szekerét húzzuk. Majd kiderül, lesz-e bármi haszna…

Beszéljünk először a kinézetről és az oldal felépítéséről. Elég kiforrott dizájnnal van dolgunk, így talán felesleges is mélyebben boncolgatni, de adjuk meg a királynak, ami az Istené, meg ilyenek. A fejléc hatalmas, részletgazdag, dekoratív és tökéletesen tűnik át a blog hátterébe (kivéve a jobb oldalon…). Kivételesen igényes munka, mely persze inkább a Deviantart művészeit dicséri, mint Sophie jó ízlését, de ahhoz is kell tehetség, hogy az ember megtalálja a megfelelő képet (sokaknak ez nehezére esik), és beollózza a kellő helyre, tehát indokolt az elismerés érte. A bejegyzések rendezettek, a betűméret talán lehetne egy árnyalatnyival nagyobb, de annyira nem zavaró, és így is viszonylag könnyű haladni a szöveg olvasásával.

Ami az oldal struktúráját illeti, nos… mint arra Sophie is rámutatott az oldalsáv tetején található útbaigazításban, a blog elég átláthatatlannak tűnhet, de csak a tartalom mennyisége miatt: a történetek szépen elszeparált menüpontok alatt kapnak helyet, ahol minden fejezet elérhető egy listából, tehát ezen felesleges is lenne változtatni. Külön oldalt nyitni minden egyes sztorinak fáradtságos és végső soron szükségtelen feladat, hisz így minden egy központi lapról elérhető, és nem kell mindenféle oldalsávon eldugott linkeken keresztül kalandozva megkeresni őket. Formailag egyedül csak a Kristályba zárt érzelmek esetében találtam kivetnivalót. Itt a 3. fejezettől a szöveg kicsúszott a jobb oldalra, ami ugye nem éppen dekoratív.

Ezen túl nem sok mindent lehet és érdemes írni, mert egyrészt a külcsín és az oldal felépítése nem hagy túl sok kívánnivalót maga után, másrészt Sophie írja is, hogy nem szeretne változtatni rajta. Minek is vesztegetnénk az időnket azzal, hogy egy téglafalnak csapkodjuk a fejünket, inkább kerüljük meg elegánsan, és nézzük a tartalmi részt!

Kezdjük talán a versekkel, mert azokból viszonylag kevés van, így nem kell a bőség zavarától ide-oda kapkodnom. Emlékszem, amikor a szakmai gyakorlatom keretében egy általános iskolába kellett látogatnom. Először csak tébláboltam erre-arra, igyekeztem magamba szívni a hely nosztalgikus hangulatát, a gyerekzsivajt, majd a becsöngetés utáni feszült csendet, mintha az egész épület visszafojtott lélegzettel várná a tanárok érkezését. Persze volt egy menetrend, amihez elviekben tartanom kellett magam, de szerencsére mindkét fél (a konzulensem és a tanári kar) szabad kezet adott nekem, így gyakorlatilag azt csináltam, amit csak akartam. Az első napokat távolságtartó megfigyeléssel töltöttem, majd miután ezzel végeztem, elkezdtem beülni az órákra is. Azt hiszem szükségszerű volt, hogy először egy irodalomórát látogassak meg. Némi gondolkodás után a 6. évfolyam egyik osztályát választottam. Letelepedtem a hátsó padba egy miniszoknyás lányka és egy kövér srác közé, aki folyton a telefonjával játszott.

„Négy fiatal kapta meg azt az átkot, – vagy áldást -, hogy a négy őselem szelleme a testüket használja, hogy a démonokat távol tartsák az élőktől.”

Jegyzetfüzet, tollak elővéve, szemek a tábla irányába fixírozva. Korábban a tanárnő elmondta, hogy az előző héten házi feladatnak adta ki, hogy a gyerekek írjanak egy verset a mai órára, amit aztán az osztály előtt fel is kell olvasniuk. Rafinált módja a kínzásnak, nyugtáztam magamban, de nem tettem szóvá. Rövidre fogva az amúgy is szükségtelenül elővezetett gondolatot, a hatodikos gyerekek versei nagyjából megfeleltethetőek Sophie műveinek: egyszerűen tálalt egyszerű gondolatok, az összecsengés kedvéért beleszuszakolt butácska rímek, minimális kreativitás és irodalmi érték. A versírásnak az a szintje ez, melyet kedves műmosollyal és egy ötössel jutalmaznak az igyekezetre való tekintettel, de az iskola elszeparált kis mesevilágán kívül az ilyen irományok csak arra jók, hogy begyújtsuk velük a kandallót. Tekintve, hogy Sophie versei nem kerültek nyomtatásba, és előreláthatólag nem is fognak, még ezt a funkciót is el lehet vitatni tőlük. Szóval folytassuk talán mással…

Valami hasonló a helyzet a fülszövegekkel is, azzal a különbséggel, hogy ilyen kis szösszenetek írását nem kapták utasításba az említett diákok. Sajnos nem tudom milyen lehet egy jól sikerült darab, már a könyvek hátulján található rövid spoil… tartalmi összefoglalót is teljesen feleslegesnek tartom (vagyok olyan nagyvonalú, hogy megengedjek magamnak egy ilyen párhuzamot…) Őszintén szólva az efféle rövid kedvcsinálók a legritkább esetben tudják csak felkelteni az érdeklődésemet. Ha kategorizálnom kéne őket, azt mondanám, hogy a három leggyakrabban használt módszer a következő:

Kiollózunk egy random fél oldalas részt az alapul szolgáló iromány tetszőleges pontjából (általában az első fejezetből, mert ugye lusták vagyunk tovább olvasni).
Lelőjük az összes fontosabb csavart az első 15-20 fejezetből. Jobb eséllyel marad még annyi nafta a történetben, hogy érdemes legyen elolvasni a maradékot. Rosszabb esetben pedig nincs benne más, mint egy csavar, ami elérvényteleníteni hivatott a korábbi lespoilerezett narratívát, de pont emiatt könnyen kitalálható.
Megpróbáljuk pár mondatban összefoglalni a sztorit úgy, hogy ordító közhelyeken kívül semmi lényegeset se áruljunk el, de közben feltegyünk legalább 8-10 teljesen értelmetlen kérdést, melyeket egy minimális hibaszázalékkal meg lehet válaszolni anélkül, hogy akár egyetlen rohadt oldalt is elolvasnánk.

Sophie többnyire a harmadik (és egyben legutálatosabb) utat követi, melynek köszönhetően ezek a fülszövegek annyira hasznosak, mint a szállításkor poharakba tömködött újságpapír galacsinok: vannak, hogy legyenek, pusztán helykitöltés céljából, de semmihez semmit nem adnak hozzá, önmaguk létezését önmaguk létezésével igazoló, ezáltal teljesen felesleges pixelhalmazok. Nyilván nem én vagyok a legalkalmasabb személy, hogy megítéljem a milyenségüket, hisz én csak az indokolatlan igényt látom mögöttük, nem pedig a funkciót. Mindegy, tegyünk egy újabb strigulát a középszerűség mellé, és evezzünk tovább.

„Vajon mindenkinek van egy Rémálom­­em­bere? … Mit rejt a múlt? Mit rejt az éjszaka?”

Haladva az egyre komolyabb (vagy legalábbis a komolyság igényével íródott) művek felé, nézzük most a novellákat. A Szív sosem csal c. írás rövidke, de annál tartalmasabb. Érdekes alapötletre felépített kerek történet, kicsit butácska és talán elkapkodott konklúzióval, de mindenképp biztató kezdésnek bizonyult. Sajnos a Megkísért a sötétség már jóval gyengébben sikeredett. Szóismétlések tömkelege (várt, várt, várt, még, még, mindenki, mindenki…) teszi hiteltelenné a tapasztalatlanság és a komolykodó fogalmazásmódtól eleve kissé komikusnak ható szöveget. Sophie nagyon hamar elpuffogtatja az összes puskaporát, pedig a kezdeti döccenők után a novella elkezdett megemberesedni, szóval nyugodtan ki lehetett volna jobban bontani. Így az egész vázlatosnak hat. Összességében, a felütés megint korrekt, de a fantáziátlan kivitelezés miatt ismét csak egy ütősebbnek szánt irodalom szorgalmi feladatnak tűnik. Az Enyém vagy c. novella esetében újra nosztalgikus érzés kerített hatalmába, bár ezúttal kissé messzebbre utaztam vissza az időben: a Libabőr könyvek stílusjegyei idéződtek fel bennem, ahogy Sophie novelláját olvastam. Megvan benne minden, ami egy szórakoztató, fapados misztikus horror történethez kell. Egyszerű karakterek, egy szálon futó cselekmény, túlvilági kacaj, ijesztgetés, és egy langyos csattanó a végére. Ez az írás hosszabb volt, némileg kidolgozottabb, de itt is azt éreztem, amit korábban. Korrekt iparosmunka, de személytelen. Nincs mögötte az írói tehetség átütő ereje, sőt, ha őszinte akarok lenni, semmilyen jelenlétet nem éreztem, csak a kimértséget és a hideg távolságtartást.

Végezetül pár szó a Tényleg csak ennyit ér? c. műről. Na jó, pár szónál azért talán hosszabb lesz, ezúttal azt hiszem érdemes kissé beletúrnom a mocskos részletekbe. A sztori érdekes lehetne, hisz a téma kényes, és egy jobb író kezei között frappáns kis novella lehetett volna, de Sophie finoman szólva nem tudta éretten kezelni a matériát, amihez hozzányúlt. A közeg nagyon hamar hiteltelenné válik, és a szituációk is banalitásba fúlnak, ahogy minden, ami megtörténhet, egyszerre történik meg a félvér hősünkkel, Verinával, kizárólag a novella kedvéért: konfliktus a féltestvérével; perpatvar az anyjával; múltat boncolgató párbeszédek, csak hogy az olvasó tisztába kerüljön a helyzettel és a családi kapcsolatokkal; a kitaszított státusz ismertetése, melyet bizonyítandó egy munkatárs teljesen indokolatlanul elkezd gyűlölködni vele; egy barát bemutatása, aki pont kap egy lehetőséget, hogy erélyesen kiálljon Verina mellett… stb. Mintha egy rossz, C-kategóriás film forgatókönyve lenne. Amikor pedig odáig jutottam, hogy „Nos, én egy csapatban vagyok bent. A nevünk Sötét őrök.” már gyakorlatilag minden reményem elszállt. Legszívesebben rögtön abbahagytam volna az olvasást, de kényszerítettem magam, hogy végigrágjam magam a sztorin, nehogy valaki azt találja mondani, hogy nem veszem komolyan a feladatot. Szörnyű hiba volt, amiért meg is kellett szenvednem.

„Eveline sose hitt másban, csakis önmagában. Megvolt a saját élete, a tervei és az álmai… Ám egy nap az egész rendszer összeomlott.”

Verina kiborul, valószínűleg azért, mert a Sötét őrök névben valami furmányos rasszista utalást talált. Szóval kikattan, és a pofánkba darálja az összes sérelmét, csak hogy még jobban megértsük, mekkora atrocitások érték őt már azelőtt is, hogy a novella elkezdődött volna, ami egyrészt nagyon nem elegáns megoldás, másrészt olyan mértékben hatásvadász, hogy azt nehéz lenne szavakkal leírni. Persze az egész írásról ordít, hogy mennyire ki akar fejezni valamit, amire megfelelő eszközök és kreativitás híján Sophie képtelen, így az egész kb. annyira lett életszerű, mint egy keresztény oktatóvideó a Youtube-on. Haladjunk. Nagyon hamar kiderül (egy random megmondókarakter, Cat jóvoltából), hogy Verina a kiválasztott, sötétség és fény, ősi harc, prófécia, a világ sorsa, szuperképességek… bla bla bla. Megfűszerezve némi hitetlenkedéssel és freakouttal, de ez ilyenkor teljesen szokványos. Mint minden young adult sztoriban, a világ itt is a főszereplő körül gravitál. Sophie kombinálta Szergej Lukjanyenko szocreál fantasy baromságát J.K. Rowling Harry Potterével, adott neki egy vaginát, kreol bőrt, és gyakorlatilag egy önálló gondolat nélkül sikerült megírnia egy novellát, amire már így is több szót vesztegettem, mint amennyit érdemel.

Ma reggel a helyi gimnáziumba igyekvő fiatalok találták, meg a szegény Riley Barnes-t. A lány a folyóparton feküdt, véresen. A kiérkező rendőrök, pedig igazolták, a legrosszabb gondolatot. Riley-t meggyilkolták! A lányt 33 késszúrással gyilkolták meg és levetkőztették, a ruháit, pedig melléje tették, szépen összehajtogatva.” – az események nyelvtani hibák tömkelegével haladnak tovább a maguk útján (külön öröm úgy idézni, hogy az oldal meggátolja a szövegrészek kimásolását, mert hát a tolvajok csak arra várnak, hogy ellopják Sophie irományait…). Adjunk hálát a rendőrség munkájáért, akik képesek igazolni, hogy egy meztelenre vetkőztetett, valószínűleg megerőszakolt, 33-szor leszúrt lány gyilkosság áldozata lett! Még a végén azt hihetnénk, hogy véletlen balesetről volt szó. Ráborult egy szekrény tele evőeszközökkel, miközben meztelenül napozott éjszaka a folyóparton… vagy valami.

Természetesen egy ilyen kaliberű hírt az újságok nem a címlapra tesznek, hanem leghátulra, mert… társadalomkritika? Gondolom egy olyan városban, ahol egy “helyi gimnázium” van, annyi minden történik, hogy az ilyen, különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkossági ügyek nem érdemelnek komoly médiavisszhangot. „Talán a véletlen műve, talán a sorsé, de emiatt, Cat-még öt lányt gyilkolt meg egy hát leforgása alatt…“. „Verina döntött! Döntött, és el akart menni Cat-el, az apjához, New York-ba.” – nevezzetek begyepesedett nyárspolgárnak, de tekintetbe véve az első mondatban leírtakat, szerintem ez nem egy túl jó ötlet.

Gyanús, életveszélyes fenyegetéseket mormoló telefonáló (biztos telefonbetyár), meghal Verina skandináv szájvíz-nevű haverjának a barátnője („-Uram isten, mégis mi történt?” – jelzem, az elmúlt héten 6 gyilkosság volt a városban… SZERINTED MI A FRANC TÖRTÉNT?!), nyávogás, kapcsolati viszonyok felesleges megbolygatása, a világ még mindig Verina körül kering… ugorjunk pár bekezdést. Feltűnik Cat, meg a gyilkos pszichopata, aki felajánlja hősünknek, hogy megöli. Mivel egyébként 7 regényen és 8 filmen át kéne hadakoznia a gonosz erőkkel, Verina úgy dönt, tényleg semmi esélye a jelenkori, felvilágosult Amerikában arra, hogy félvér lányként meg tudja valósítani önmagát, ezért a nemlétező rasszizmus, kirekesztettség és gyűlölet hatására gyorsan meg is öleti magát. A csodálatos lezárásban meghallgathatjuk Erix, a viking óvszermárka Shakespeare-i monológját arról, hogy mennyire utálta mindenki Verinát, mennyire megvetették, mennyire sanyargatták, és milyen nehéz sora volt emiatt… bla bla bla.

„Örülök, hogy Verina már nem szenved tovább! Legalább nem kell azt látnia, hogy milyen ez a város! … Ő is érzett és fájt neki az, amit csináltak vele!”

Ha véletlenül elmulasztottuk volna azt az 5-6 alkalmat, mikor Sophie az arcunkba tolja a sztori alapkoncepcióját, akkor most megint elmerülhetünk a szegény mulatt kislány eget rengető szenvedéseiben, akit lépten-nyomon korcsnak neveztek, és aki az igazság bajnoka lehetett volna mindenféle titkos szekták időtlen idők óta tartó csatájában, ha történetesen nem döfette volna le magát valami random gyilkossal egy kis hatásvadász tini depresszió miatt. Komikusan komolykodó katyvasz az egész. Szekunder szégyen kerülgetett, de folytattam. Közben Sophie már odáig megy, hogy szinte az egész emberiség felé intézi profetikus szavait: „Egy újabb embert kergetett a halál a diszkrimináció! És azt mondom mindenki, aki most itt van, nézzen magába és gondolkodjon el azon, hogy ő maga hogyan érezne, ha pontosan ugyan azt kapná, amit Verina! És talán maguk is rájönnek, hogy nem szabad diszkriminálni, csak azért mert máshogy öltözik valaki, más a bőrszíne, más dolgokat szeret, máshogy néz, ki mint az átlag! Csak gondolkodjanak és talán maguk is megérzik, hogy mit érzett ez a szegény lány itt maguk előtt! Ha majd ez megtörtént, akkor lehet miről beszélnünk, de addig maguk sem jobbak, mint a sorozatgyilkos!

Te jóságos Isten… Vigyázz Gandhi, vigyázz Martin Luther King, vigyázz II. János Pál, mert Sophie a babérjaitokra tör! Bizony mondom néktek… Jézusom… nyugi van, ennyire azért ne ragadtasd el magad, Sophie! Eddig megmaradtál a középszerűség elfogadhatóan konszolidált medrében, de most úgy tűnik kicsit… nos, elgurult a gyógyszered. Értjük, a diszkrimináció rossz. Mi a következő tanításod, ó Mester? A rasszizmus szívás? A Gulag ciki? A Holokauszt gáz? Köszönjük, ennyire talán még magunktól is rá tudunk jönni.

Rendben van, ha valaki emelkedett hangon szónokol, de akkor legyen mögötte fedezet és komolyság. Egy ilyen hatásvadász, blőd sztori nem számít annak. Dobálhatsz petárdákat az olvasó elé, aztán kiálthatsz bombákat, kamaradrámává duzzaszthatsz egy lapos hörcsögfingot is, és újrajátszhatod Jézus mennybemenetelét, de akkor azt ne így tedd, mert ezzel mindent lejáratsz és lealjasítasz, amit mondani akarsz. Az már teljesen más kérdés, hogy amit állítasz, az totális baromság.

Ugye, ez a sztori egy tanmese, konkrét morális tanulsággal, melyet a végén a szócsöved, ez az Erix nevű szerencsétlen figura mond ki. Bebújhatsz amögé a kényelmes és védhető álláspont mögé, hogy ezeket a karakter állítja, nem pedig te, de mindketten tudjuk, hogy ez csak porhintés. Szóval legyen szabad ismét idéznem a legostobább (és egyetlen) állítást, amit megfogalmazol azon túl ugye, hogy a diszkrimináció nem szép dolog: „…addig maguk sem jobbak, mint a sorozatgyilkos!“. Tehát az, ha diszkriminálsz valakit… nem. Tekintsünk el a steril kifejezésektől egy pillanatra. Ha azt mondod egy félvérre, hogy korcs, az egyenértékű azzal, mintha megölnéd. És mellesleg még legalább 6 másik embert, hisz sorozatgyilkosról volt szó. Ez az állítás. Ha valakivel bunkó vagy, szavakkal bántod, az pontosan olyan, mintha brutálisan lemészárolnád. Gyakorlatilag ha ‘lezsidózol valakit, akkor te vagy Hitler. Van valaki, aki komolyan azt hiszi, hogy ez így van? Hogy a hátrányos megkülönböztetés és a gyilkosság közé egyenlőségjel tehető? Sőt, a gyilkosság egy nemes tett, hisz megmenti az áldozatot a további diszkriminációtól! Ki lett mondva, kérem! Itt van a tanulság: tenk jú gyilkos, megmentetted Verinát a gúnyolódástól! Na, ez történik, amikor az igazság bajnoka igyekszik megvédeni valakit a valóságtól, de 10 méterrel az illető mellett vetődik egy képzeletbeli golyó elé.

„Végre nem kell hallgatnom semmi féle megjegyzést a ruhámra vagy magamra! … – ezek voltak Verina Dragon utolsó gondolatai mielőtt meghalt volna…”

Nem pazarolnék ennyi szót erre a pár oldalas kis szösszenetre, ha nem ez lenne az első olyan írás, ahol látni vélek valamit Sophie személyéből. A többi munkája sótlan és kimérten semmitmondó, de ez… ez olyan, mint egy kinyilatkoztatás, egy példabeszéd: nagyon elbaltázott, nagyon bugyuta tolerancia kiáltvány, ami egy 8 éves kisgyerek értelmi szintjén vizsgálja a másságot és az ahhoz való viszonyulást. Mint novella, egyszerűen katasztrofális, az egyik legrosszabb munka, amit a blogkritikusi ténykedésem évei alatt olvastam. Összecsapott, kusza, elnagyolt, nyálas és hatásvadász maszlag. De ez önmagában nem lenne elég ahhoz, hogy kinyíljon a betyárfokos a zsebemben. Az a mód, ahogy Sophie ezt az egész kérdést megközelíti, és interpretálja, egyszerűen olyan mértékben, és olyan fájóan primitív, és ugyanakkor annyira sziruposan csöpögős, hogy képtelen vagyok szó nélkül hagyni. A probléma valós, csak épp nem ilyen formában nyilvánul meg, és nagyságrendekkel komolyabb annál, mint hogy egy sorozatgyilkossal, fantasy szektákkal, kultista nagymamákkal, .mp3-ért pofozkodó anyukákkal meg random mocskolódó munkatársakkal be lehessen mutatni. Ez elmondhatatlanul méltatlan hozzáállás.

Abban nincs köztünk vita, hogy másokat a faji, nemi, vallási hovatartozása, kora, testsúlya, stílusa, hajszíne, alsógatya-mérete miatt megkülönböztetni és kiközösíteni rohadt egy dolog, és láttuk már, hogy ez hová vezethet, de te Holokausztot kiáltasz ott, ahol pár elejtett megjegyzés van csupán. Kvázi kiszólva a saját történetedből az égi ítélőszék elé citálsz embereket kisstílű sértésekért, epikus méretű lelkiismereti kérdést csinálsz a hűvös lenézésből, és gyakorlatilag egyenlőségjelet teszel a gyilkosság és az diszkrimináció között. Ami nagyon hangzatos retorikai fogás, és jól fel is lehet vele tüzelni a csőcseléket meg néhány radikális feministát, hogy felhúzzanak a lámpavasra egy-két netes kommentelőt, csak sajnos nem igaz. Egyszerűen baromság. Gondolom egy percre sem vitatod el tőlem azt az állítást, hogy ha büdös kurvának neveznek, az nem ugyan olyan, mintha legyilkolnak egy konyhakéssel. Biztos tisztában vagy vele, hogy nem is olyan régen még a civilizált nyugati társadalmunkban is embereket gyújtottak fel csak azért, mert sötét volt a bőrszínük. Van egy olyan érzésem, hogy ők például a hét bármelyik napján inkább a diszkriminációt választották volna, mint a tűzhalált.

Meg lehetett volna ezt oldani korrekt módon is. Például az anya, vagy a város valamelyik lakója rávilágíthatott volna, hogy Erix baromságokat beszél, és érvelhetett volna a saját igaza mellett, amit aztán az olvasó vagy elfogad, vagy sem. De a kedves írónő meg sem próbált vitát generálni, nézőpontokat ütköztetni, egyszerűen fog egy szereplőt, és az álszent, bűnös tömegek fölé emeli, mint egy Krisztusi alakot, és a fejükre olvassa a vétkeiket. És nem csak az övékre, hanem a tiédre is, mert a sztori téged is besorol megrótt tömeg soraiba. Ha nem a kimondott, hát a ki nem mondott szidalmak miatt. Gondolatbűn. Tétlen voltál, és nem tettél ellene semmit! A félrefordított tekinteted lehetne akár 33 késszúrás is! Itt az értékítéletet nem az olvasó, hanem az író határozza meg. Vörös betűkkel egy transzparensre írja, és arcon csap vele újra, és újra, és újra…

„Most talán ez a város is megtanulja, hogy nem szabad senkit sem kiközösíteni, mert ez lehet a vége! Talán másképp fognak a dolgokhoz állni!”

Lehetséges például, hogy a sztori nem lenne ennyire súlytalan és bárgyú, ha mondjuk a lány öngyilkos lett volna ahelyett, hogy egy pszichopata lekéseli. Akkor jogos lett volna az a nyelvtanilag helytelen kijelentés, miszerint „Egy újabb embert kergetett a halál a diszkrimináció!” – nem, a sorozatgyilkos (aki még mindig szabadlábon van, de mivel megígérte, hogy nem fog tovább lányokat öldökölni, nem is foglalkoznak vele többé…) szedett újabb áldozatot, ne tessék összemosni a két dolgot! Azt a tényt sem szabad elfelejteni, hogy csak mi, olvasók vagyunk tisztában Verina halálának a körülményeivel, tehát az a történet tetőpontjának szánt profetikus hangvételű vádaskodás, amit Erix leművel a novella végén, teljesen illogikus és öncélú, egyértelműen csak és kizárólag azért kerülhetett bele a történetbe, hogy az írónő még erőteljesebben, még tisztábban átüthesse az egyébként minden értelmes ember számára világos üzenetet, vagyis, hogy “a diszkrimináció rossz, értem?”.

Végül szabadjon rávilágítanom Sophie érvelésének legnagyobb buktatójára, ideológiájának legnagyobb álszentségére: arról a 6 áldozatról, akiket korábban lemészárolt a gyilkos, egy rohadt mondatban tesz csak említést. Levetkőztették, (legalábbis gyaníthatóan) megerőszakolták, és brutálisan legyilkolták őket, de nem érdemelnek többet egy retkes mondatnál valami rosszul megfogalmazott kamu újságcikkből, míg Verina önként vállalt haláláról litániákat zengenek, és miért is? Mert ők nem voltak színes bőrűek? Akkor pontosan ki is van diszkriminálva? Úgy érzem Sophie kicsit túlfutott a szociális igazságosság élharcosainak frontvonalán, de nem baj, hiszen a dologból bármikor ki lehet hátrálni úgy, hogy egy fiktív karakterre kened a saját elborult, önellentmondásos ideáid sarát. Szóval mostantól tessék úgy tekinteni, hogy mindent, amit írok, egy Wu-Jiang nevű 40 éves kínai méhész mesél a kisfiának a nankingi mészárlás előtti estén. Felelősség elhárítva!

Azt hiszem ez után a hosszúra nyúlt közjáték után érthető, hogy nem volt túl sok kedvem a blogon található terjedelmesebb irományok mindegyikén végigrágni magam. Az eddigi kritikák tanulsága szerint a Lovászlány c. sztori kiemelkedő és csodálatos alkotás, jobbra balra röpködnek a 10/10-ek, szóval úgy gondoltam a legcélszerűbb, ha én is ezt veszem célba, pláne, hogy fogalmam sincs, kronológiai sorrendben hogyan követik egymást a történetek. Ha már ennyi szakbar… mármint felelős kritikus áradozott róla, és tekintette objektíve tökéletes műnek, miközben a nagy elragadtatásukban egymás nyálában lubickoltak, akkor nyilván én sem fogok benne semmi kivetnivalót találni. Szóval betáraztam az összes lehetséges szuperlatívuszt, felkészültem, hogy a továbbiakban töretlen pozitív pénzenergiákat revolverezzek Sophiera, és belekezdtem az olvasásába.

„Na, már csak ez hiányzott. Kifogtam egy munkamániás, világmegmentő pszichomókust. Remek.”

Tehát… van egy főszereplőnk, Annie, átlagos 23 éves lány, aki amerikai létére elvállal egy lovász állást Angliában, Ashwin grófnál. A szabad levegő fontos, utazz egy másik kontinensre érte. Felteszem, az Egyesült Államokban nincsenek lovak. Vagy nagyon telített a munkaerőpiac. Mindenesetre Annie fogja magát, és eldönti, hogy búcsút int a régi életének, és útra kell. In medias res kezdésünkben már a repülőgépen találjuk, ahol gondolatban nagyjából vázolja előttünk az eddig leírtakat (tudjuk, mindenkinek vannak pontok az életében, amikor narrálnia kell magában az elmúlt időszak eseményeit, úgy, mintha egy ismeretlenhez beszélne…) Majd leszáll a gépről, és valaki követi. Ugrás, már lovakat tör be, és valaki titokban fotózza. Ugrás. Ugrás. A fejezet-szeletek hozzávetőlegesen egy oldalasak, és így meglehetősen töredezettek, ami eleinte kissé furcsa, de számomra például áldásos, hogy Sophie a kedvünkért a sok felesleges sallangból kiollózta a lényeget, és csak arra koncentrált. Nem hinném, hogy mindenki osztaná a véleményemet, ám szerintem ez nagy pozitívum. Végre nem kell arról olvasnunk, hogy a hősünk sminkel, hajat daueroltat, ruhát választ, pasikról fantáziál, divatmagazinokat lapozgat, chatelget, és minden körülötte lévő dologról kifejti a maga morcos, de viccesnek szánt véleményét. Mondjuk így meg kissé hiányérzetem van, de mindegy…

A következő fejezetecskét egy khm… rejtélyes ismeretlen belső monológjával indítjuk, aki azon túl, hogy megint úgy veszi számba az eseményeket, mintha éppen történetet mesélne az unokáinak a XVIII. század francia íróinak stílusában, ráadásul még feleslegesen ködösít is. Mondanám, hogy talán meg akarja kímélni magát a gondolatai lényegétől, de természetesen csak előttünk titkolózik. Sophie rendre előveszi ezt a béna mesélési formát a történet alatt, ami kissé irritáló, de mit lehet tenni, ha egyszer nem tudja diszkrétebben megoldani a narrációt.

Szóval a jótékony anonimitás ködébe burkolózó emberünk valami kisemmizett spanyol nemesifjúhoz hasonlóan bosszút esküszik, és elhatározza, hogy megöli a hősünket, mert… ezt ugye nem árulja el nekünk (hisz akkor megtudnánk valami lényegeset, azt pedig nem szabad!), de azt viszont igen, hogy nagyon komolyan gondolja, de tényleg, eskü. Közben Annie tovább ismerkedik a lovakkal, és véget ér a fejezet.

Ezek után rövid betekintést nyerhetünk az Ashwin család életébe egy és ismét irritálóan inkonkrét, ad hoc vitának csúfolt párbeszéden keresztül, majd megint ugrunk és Annie kerül fókuszba, ahogy épp territoriális csirkeharcot folytat egy Brigit nevű lánnyal, aki a lóganajozás Hawking-maszkja mögül próbálja megvédeni az előjogait, mint első számú szarlapátoló, és ismét véget ér a fejezet. Az ötödik részben Annie és a Daniel nevű lovászmester beszélgetnek egy kicsit alibiből, hogy az utóbbi egy ködös belső monológban megint meglebegtesse előttünk a semmit. Ha valakinek van kedve, ezen a ponton elkezdheti összerakosgatni magában az itt-ott nagyon direkt módon elejtett információmorzsákat. Nekem nem volt. Ha egy történet vásári kurva módjára kelleti a titkait, akkor én köszönöm szépen, inkább passzolok. Ne azzal próbáljon bevonni, hogy “elmondhatnék neked mindent egy belső narrációban, de… inkább nem, menj a francba és olvass tovább!”, hanem eleve teremtsen meg egy olyan hangulatot, ami bevonz. Az ilyen olcsó trükközés nem túl elegáns…

„S mindeközben Annie észre sem veszi, hogy valaki figyeli minden lépését… Vajon ki akarhat halálos játékba kezdeni vele?”

Inkább nem vesződnék azzal, hogy tovább folytassam ennek a vázlatossá és epizodikussá avanzsált sztorinak a még vázlatosabb ismertetését. Akit érdekel a folytatás, olvasson utána, vagy rendelje meg a bőrkötéses kiadást. Akárcsak Sophie összes többi írásából, ebből is hiányzott az a plusz, ami a ponyvát a tényleges irodalomtól elválasztja. Mondhatnám, hogy a karakterei kétdimenziósak, de lényegében nem is kerültek bemutatásra, csak elénk lettek dobva nevek formájában. Az élvezhetőség kárára megy, hogy csak részleteket kapunk a fejezetekből. Így nehéz bármi olyat írni, ami nem cáfolható meg a vágatlan írásra való hivatkozással. Próbáljuk meg mondjuk a Casablanca c. filmet random 3 perces jelenettöredékek alapján megítélni! Bár tekintve, hogy mivel hasonlítom össze, jobb lenne valamelyik Adam Sandler művel példálóznom. Respektálom a taktikai megfontolást, de jobban örültem volna, ha az ingyenes termékminták helyett a teljes művet értékelhetem. Talán indokolt lenne, hogy cserébe én is csak részleteket közöljek a kritikámból, amolyan ízelítőképp, de hát… mondjuk úgy, másként viszonyulunk a dolgokhoz.

Nehezemre esik megtalálni a megfelelő szót arra, amivel Sophie munkáit leírhatnám. Talán a száraz és a lélektelen lenne a legpontosabb. Valamelyik a kettő közül. Mindenesetre furcsa utóízt hagynak maguk után. Amikor nekiülök, hogy értékeljek egy blogot, rendre olyan alkotókkal találkozok, akik még fiatalok és tapasztalatlanok, emiatt természetesen sután írnak, de megvan bennük az ifjonti lelkesedés, és ezzel valamilyen szinten kárpótolnak azért, hogy nem mozognak biztosan azon a talajon, amire az irományuk viszi őket. Sophie esetében teljesen másról van szó. Érződik rajta az olvasottság, és az alapvető intelligencia, általában nem sétál ingoványos terepre, viszont tapintható a tapasztalás teljes hiánya. Hogy mondjam világosabban… az előbb bemutatott palánták bukdácsolnak, mert nincs megélésük arról, amiről írnak. Ezzel szemben Sophie mintha mások megéléséből merítene. Az elefántcsonttorony hátránya, ugye. Mások fantáziájából vezeti le a saját történeteit, és nem a sajátjából, és talán emiatt tűnik olyan üresnek, olyan személytelennek a végeredmény. Formailag egészen korrekt (most nem kezdek el kukacoskodni nyelvtani hibák meg előnytelen megfogalmazások miatt), de tartalmilag… üres.

És a Lovászlány emellett még vázlatos is, mintha csak skicce lenne egy alapkoncepciónak, amit majd később fog kibővíteni kerek történetté. Ha érdekelt volna annyira Annie sorsa, hogy utánagondoljak az eseményeknek, akkor kiszámítható lett volna a cselekmény(nek alig nevezhető inkoherens momentumok halmaza), de a végkifejlet még így sem tudott rám semmilyen hatást gyakorolni. Végig azt éreztem, hogy Sophie képtelen valódi érzelmekkel dolgozni, viszont nagyon próbálkozik, emiatt a sztori rendre áthajlott unalmasból giccsesbe. „Ők már együtt fognak az örök mezőkre lovagolni, ahogy életükbe is tették.” – az ilyen végtelenül nyálas mondatok miatt például több réteg bőrt leharapdáltam a szám széléről. Végeredményben azt hiszem mindenki jobban jár, ha nem bocsátkozok pontozásba. Maradjunk annyiban, hogy egy nagyon gyenge közepes.

„Már nem táncolok vissza, döntöttem, szakítottunk, teljesen mindegy, mennyire fáj. Tovább fogok lépni, és megtalálom azt, aki tényleg hozzám való. De ez a valaki nem Nick… nem ő… nem hiszem, hogy ő…”

Sophie sokat ír, ahogy elnéztem a blogját, az volt a benyomásom, hogy parttalanul árad belőle a szó, csakhogy a mennyiség nem feltételezi a minőséget is. Sophie középszerű műveket produkál, pár (inkább tragikus, mint dicséretes) kilengéstől eltekintve egyenletes színvonalon. Munkáinak nyelvezete köznapi, egy enyhe archaikus mellékzöngével, nyelvtani helyessége elfogadható (bár valamilyen oknál fogva a vesszőket túl sokszor, és rossz helyen használja…), hangvétele kellemesen jellemtelen. Egyesek szerint a középszerűség a legrosszabb, ami egy íróval történhet, és miután elolvastam Sophie írásait, kész vagyok osztani ezt a véleményt. Persze amikor majd valami égetnivalóan rosszat kapok kézhez, akkor az ellenkezőjét is készséggel osztani fogom. Ez ugyebár erősen helyzetfüggő. De viccen kívül, az unalmas közepesnél gyakorlatilag minden jobb.

Nem azt mondom, hogy Sophie így nem futhat be nagy karriert. Sőt… mint azt megszokhattuk, a tömegek épp a középszerűségre vevőek: Suzanne Collins, Veronica Roth, Stephenie Meyer, E. L. James, Cassandra Clare… a lista hosszan folytatódik, és évről évre nő, ahogy a kiadók és Hollywood közösen szép lassan egyre lejjebb tornázzák a kulturális minimumot. Önmagában ez még nem lenne tragédia, hiszen a kommersz szint a súlypont, amihez viszonyítva a valódi értéket képviselő, igazi alkotások, és az őket megteremtő tehetségek megmutathatják a nagyságukat.

A baj ott kezdődik, mikor a társadalom ezekben a művekben látja meg a művészet maximumát, és az egyetemes, örökzöld, vagy a halhatatlan létre hivatott kortárs művek csak egy szűk réteg számára válnak felismerhetővé, fellelhetővé és elérhetővé. A kommersz lehet táptalaj, de lehet súlyos dunna is, ami ránehezedik mindenre. Lehet alaphang, és lehet katatón zaj. Úgy veszem észre, hogy az utóbbiak felé haladunk.

„Egy fiú, aki különleges tetoválásokat készít… Egy lány, aki látja a démonok lélekdarabkáit… Akik válaszokat akarnak! Tarts velük világokon át és találd meg velük együtt önmagad is!”

Mindez csak annyiban vonatkozik mai delikvensünkre, hogy ő is hozzáteszi a maga egy embernyi részét ehhez a kollektív értékromláshoz, mint publikáló író. Hogy ez mekkora felelősség, vagy felelősség-e egyáltalán, mindenki ítélje meg maga. Beszéljünk inkább azokról a dolgokról, amiket az én tisztem megítélni. Írói kvalitások, és a produktumok minősége. Az előbbieket tekintve úgy vélem, hogy Sophie nem fejlődőképes, de ezt nem úgy kell érteni, hogy nem tud majd választékosabban fogalmazni, helyesebben írni, vagy érdekesebb művekkel szolgálni az olvasóinak. Szimplán csak annyit jelent, hogy nem lesz képes kilépni a középszerűség medréből, mert hiányzik belőle az az átütő tehetség és akarat, ami egy írót művésszé, az irományt pedig műalkotássá változtatja. A nyelv használata önmagában nem elég. Valahogy úgy van ez, mint a főzéssel. Az alkotóelemek mindenki számára adottak: paradicsom, paprika, hagyma, felvágott, szalonna, különféle fűszerek az ízesítéshez, kenyér a kenyértartóban… stb. Akad, aki szendvicset üt össze, mások lecsót készítenek. De lecsó és lecsó között is lényegi különbség van, és ez nem a felhasznált komponensek, vagy azok sorrendjében keresendő, hanem magában a szakácsban.

Valami az ő lényéből kerül bele az ételbe, és ettől lesz különleges. Sophie ételében ott vannak a zöldségek, ott van a fűszer, és talán még a főzési idő is stimmel, de őt magát nem látom sehol. Nincs jelen a saját történeteiben (a Tényleg csak ennyit ér? alapján jobb is így…), emiatt a végeredmény többé-kevésbé korrekt módon egymás mellé rakott szavak sorozata lesz, melyek mondatokat és bekezdéseket alkotnak, ahogy az az általános- és középiskolák nagy könyvében meg van írva, de ez megint csak kevés. Ennél több kell.

Félreértés ne essék, aki tűrhető amatőr történeteket akar olvasni, az bátran látogasson el Sophie blogjára, meg lesz elégedve az ott található munkákkal. Mert tényleg nem rosszak. Csak épp nem is jók. És nem érdekesek. Nincs bennük merészség. Ironikus módon az egyetlen darab, amelyik valamennyire is fel tudta kelteni az érdeklődésemet, az a bizonyos hosszan ostorozott novella volt. Még az ostoba füstpamacsokat eregető zsarátnokot is meg kell becsülni…

Egy valamit tudok neked tanácsolni: kezdj el érzelemből írni. Indulatból. Keserűségből. Vagy boldogságból, bánom is én. De kezdj el a szíveddel írni. Ne az agyaddal, abból eleget láttunk. Körbevetted magad a saját munkáid szürke, elasztikus anyagával, és pont ez gátol meg abban, hogy ráláss a hibáidra. Biztos vagyok benne, hogy ez a kritika nem lesz elég ahhoz, hogy kiszakítson a selyemgubódból, de ha egy kicsit is meg tud mozgatni, akkor már elértem a célomat. Ahogy a Whiplas ikonikus jelenetében nagyon jól kimondták, nem létezik károsabb kifejezés annál, hogy szép munka. Az a sok hamis dicséret és filléres méltatás még a lehetőségétől is elzár, hogy túllépj önmagadon.

Tudom, a dicséret puha, meleg takaró, és most én vagyok az, aki összesározza a kétmondatos mesterkritikusok alkotta makulátlan arculatodat, tehát minden jogod megvan rá, hogy besöpörd a szőnyeg alá azt a sok hülyeséget, amit összehordtam, hisz ugyebár én vagyok kisebbségben, ráadásul egy kellemetlen állásponttal. De igenis szükség van arra, hogy többet akarj kihozni magadból, szükség van arra, hogy igyekezz, és szükség van arra, hogy vért izzadj egy-egy mondatért. Ha arra törekszel, hogy tökéleteset írj, akkor sosem fogsz kilépni a definíciókon túli üres térre. Nem az a kérdés, hogy apucinak, a tanárnőnek, az olvasóknak, vagy saját magadnak kell-e megfelelned. Mert már maga a kérdésfelvetés is tévútra visz. Nem kell megfelelned senkinek. És ha ezzel a tudattal írsz, akkor őszintén fogsz írni…

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Törzsek és hábo...

Következő kritika:

Furi

Még több Blogkritika