logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Blogkritika / 2015/07/05 / Szerző: Kitahito

Masquerade

„Egy bentlakásos iskola zűrös hétköznapjai, bonyolult szerelmi szálai és baráti kötelékei, ahol a szigorú szabályok, és gonosz pletykák miatt kénytelen mindenki egy álarcot viselni, ami megóvja a külvilágtól. Csakhogy ez nem olyan könnyű feladat, mint amilyennek elsőre látszik." - írja a fülszöveg. Az érdeklődésünk felkorbácsolatlanul hever a sarokban, de azért még ne dobjuk be a törülközőt!

Álarcos Baal

Nos. Mai kiszemeltem Szimy blogja, a Masquerade. A kedves írónő hozzám hasonlóan a neten boldogítja az embereket, ahelyett, hogy megírna egy pár feles után vállrándítással vállalható young adult regényt és elvonulna Dubaiba mojitot iszogatni. Hogy ez szerencse-e vagy kár, az rövidesen kiderül. Vagy nem. Majd valamikor menet közben eldöntöm.

Ezúttal nem fogok hosszasan értekezni a kinézetről. Legalábbis nem túlságosan hosszan. A fejléc nagy, és nagyon rendben van. Szép, kidolgozott, és ha Szimy munkája lenne, akkor szó nélkül kiérdemelne egy derekas kézfogást érte. Mondjuk lehet az övé is. Nem mintha sokat számítana. Ami kicsit zavar, az a két fej középen felül. Úgy festenek, mint egy pár perverz manó, akik egy fa ágai közül leskelődnek az indokolatlanul pici és kontrasztos kastély irányába. Na meg a betűtípus, ami egyáltalán nem illik oda (bár mentségére legyen mondva, sehová sem illene…), kilóg az egész kompozícióból a stílusidegenségével. Szóval nem valami dekoratív. De amúgy más probléma nincs. A menürendszer kielégítően kiterjed és megfelelően megszerkesztett. Picit idegenkedek a Szereplők menüpont alatt található TB-kártyáktól, de ez csak személyes vélemény. Legalább áttekinthetőek, egyformák, és a kis fotóméret miatt még az sem zavaró, hogy megint a Google szponzorálta a karaktereket.

Az oldalsáv mutatós, jól elkülönülnek az egyes modulok. Van szavazás, chat, nincsenek eldugva a cserék, amit köszönök azok nevében is, akiket ez érint. Hiányoltam viszont a bemutatkozást. Én sem vagyok jó az ilyesmiben, folyton úgy érzem magam, mintha egy béna online társkeresőre kéne írnom, de azért össze lehet dobni, ha rászánja magát az ember. Talán befut egy-két kompetens kérő. Nincs beépített, önkényesen felcsendülő zene, amiért hálás vagyok, mert a kora délutáni órákban nem lenne szerencsés, ha felverné a szomszédságot… a hangos dubstepen kívül bármi más is.

Azt hiszem ebben az esetben érdemes a stílussal kezdeni, ahelyett, hogy kapásból rátérnénk a történetre. Mert Szimynek van ilyen. Ha nem is túl egyedi, de legalább saját stílusa, és ez mindenképpen üdítő változatossággal szolgál az általában lapos, egy kaptafára készült, és irodalmilag értéktelen blogok végeláthatatlan erdejében. Vagy egy nagyon tehetséges fiatal íróleánnyal van dolgunk, vagy egy kissé idősebb, érettebb szerzővel, aki olvasottsággal és viszonylagos érzelmi stabilitással képes gerincet adni az irományainak. Az én szempontomból mindkét variáció teljesen elfogadható, és hasonlóan örvendetes. A szöveg nyelvezete ízes, és könnyedén olvasható. Nincsenek nívóbeli ingadozások, hullámvölgyek, ez mindenképp pozitív képet fest a műről és az alkotóról. Viszont nagyjából két-három sor után szembetűnik valami, amit muszáj szóvá tennem.

Nem is tudom, hogy közelíthetném meg úgy, hogy ne legyen bántó éle a dolognak. Egyszerűen szólva, már nem irodalomórán vagyunk. Én már egy jó ideje, de azt hiszem Szimy sem látott iskolapadot az utóbbi hetekben. Hagyjunk fel hát a szép kerekre körzőzött mondatszerkezetekkel, a jelzők halmozásával, és a pedáns visszafogottsággal. Az ilyesmit a tanárok respektálják, sőt, talán még be is neveznek miattuk egy-egy regionális versenyre, de tessék észrevenni, hogy nem a Nyugatos nemzedékhez tartozunk, és nem kávéházakban ülő, Le Figarot olvasgató és szivarozó keménykalapos urakkal kell osztoznunk a kortársi léten. Szép és jó, ha az ember tiszteleg a klasszikus irodalom előtt, de azok, akik anno benne éltek, nem szorultak rá, hogy mímeljék a saját nyelvezetüket.

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor három stádiuma van az íróvá válásnak. Az első, amikor tudsz írni. Mármint képes vagy betűkből szavakat, szavakból pedig többé-kevésbé értelmes és nyelvtanilag helyes mondatokat alkotni. A legtöbb blogger, akinek volt szerencsém a műveit olvasni, ezen a szinten áll. Ezt követően az ember “magára szed némi kultúrát” azáltal, hogy elolvas pár száz könyvet, kijár pár iskolát, valamint elmélkedik és tapasztal. Eljut odáig, hogy reprodukálni tudja a kultúrát, de még nem képes azt a saját egyedi hangjával vegyíteni, és valami tényleg sajátosat alkotni. Egy olyan tág rétegről beszélek, melybe az írással bármilyen módon foglalkozók 50%-a besorolható. Szimy is. Aztán végül ott vannak a szerencsés, ihletett tehetséggel megáldott vagy emberfeletti igyekezettel felkapaszkodott kevesek, akik képesek maradandót alkotni. Az ilyenek egész életútjuk alatt desztillálják a tudásukat, míg végül kitermelik magukból a létezésük kvintesszenciáját, mely aztán tovább őrzi a nevüket. Itt nem feltétlenül azokra a zsenikre kell gondolni, akikből századonként jó, ha egy-egy születik. A lehető legszolidabb módon, észrevétlenül is alkothat valaki értékeset, mellyel meghaladja a saját maximumát. Persze a mezőny, amelyben az egyén affinitása révén indul, eleve meghatározza a hatását. De kissé elkalandoztam, szóval kezdjük el hasogatni a szőrszálakat!

„Három különböző réteg, melyek tagjai egytől egyig tisztában vannak a határaikkal, s azzal, hogy hol a helyük. Szigorú kasztrendszer, melyből kitörni lehetetlen – vagyis sokáig az volt. Egy közülük mégis megpróbálta a lehetetlent – megkísérelte lerombolni az ősrégi rendszer falait.”

Az ilyen végletességek számomra igazán fájóak. Fájó látni, hogy valaki a saját jól felfogott nyelvi eszközkészletével akar súlyt adni olyan dolgoknak, melyeknek a történet adná meg a hitelét. Szigorú kasztrendszer, megpróbálni a lehetetlent, meg mindenki maszkot hord… oké, értem, van egy ötlet. Ami jó, mert az író tudja, hogy miről is akar írni. De az írásnak nem az a feladata, hogy a saját szeméremtestét izgassa, hanem hogy közöljön, hogy meséljen. Az ilyen ténymegállapításokat meg kell hagyni az olvasóknak, nem kell a szövegnek saját magát kommentálnia, vagy eladnia. A közönség képes levonni a konklúziókat, vagy ha nem, akkor sem az író tisztje, hogy a képükbe vágja, amit akar, mert az egyrészről olcsó, és azt feltételezi, hogy végső soron az alkotó képtelen finomabb eszközökkel dolgozni, másrészről pedig azt mutatja, hogy nem becsüli túl sokra a saját olvasóit.

Persze nem mindenki akar folyamatosan attól rettegni, hogy mikor veszíti el nehezen megszerzett pozícióját. Választhatod a jelentéktelen senkik néha magányos, néha megalázó, de többnyire békés, nyugodt életét is.” – Kérlek, a sztori egy bentlakásos iskolában játszódik, nem pedig az intrikus francia nemesi udvarban, és végképp nem a Trónok harca világában. Egy bizonyos fokig jó, ha a történet komolyan veszi magát, de ennyire azért ne legyen nagyobb a füstje, mint a lángja. Helyén kell kezelni a dolgokat. Mert az rendben van, hogy ezt egy középiskolás például így éli meg az iskolás éveit, de az még nem jelenti azt, hogy valójában ilyenek is lennének. Ez a fajta komolykodás csak a legritkább esetben tudja elkerülni, hogy a saját paródiájába fúljon.

Ha ehhez nem vagy elég jó, próbálhatsz közel kerülni a tökéletes vezéregyéniséghez. Ha ezt választod, jól vigyázz! Semmiképp nem múlhatod felül őt, különben örökre az ismeretlenség magányos, kínzó homályába veszel – s innen lehetetlen kiszabadulni.” – TÖKÉLETES vezéregyéniség. ÖRÖKRE az ismeretlenség magányos, KÍNZÓ homályába veszel. LEHETETLEN kiszabadulni! Az ilyen nyomatékosítások halmozásától lesz az egész iromány infantilis. Nem az a lényeg, hogy amit írsz, az nagyon meg legyen írva. Nem kell mindennek élesnek lennie, és vágnia. Nem kell mindent, mindig nagyon elmondani. Az olvasó nem is kíváncsi mindenre. Majd rájön magától. Persze, jól hangzik, ha valaki ilyen fatalista kijelentéseket tesz, de mi végre? Abba bele se megyek, hogy annak, ami le van írva, végső soron nincs semmi értelme.

Mert miért veszne az ismeretlenség, magányos, kínzó homályába az, aki felülmúlja a vezéregyéniséget? A Tökéletes vezéregyéniséget. Ami eleve lehetetlen, ha tökéletes, ugye. Akkor elvileg ő lesz a vezér, és mindenki ismerni fogja. Vagy arra utal ez, hogy a csúcson álló sem lehet önmaga? De ha mindenki álarcot hord, számít ez valamit? Képzavar képzavar hátán, de mindegy. Ha eljutunk oda, úgyis meglátjuk. Ha meg nem, akkor kár olyasmikkel dobálózni, amik nincsenek elővezetve, és nem is lesznek lényegesek. Vagy tekintsem ezt ilyen történetindító felütésnek? Arra már ott volt a prológus, mely teljesen kéretlenül in medias res belecsapott a történet de facto tetőpontjába. Nem mintha ez lenne a prológus funkciója.

„Egyszerre vették le a maszkot. A tömeg felhördült, sosem gondolták volna, hogy az álarc pont ezt a két személyt rejti. Hiszen kettejükben nincs semmi közös, többet ártottak egymásnak, mint bármelyik másik ellenségük.”

De eltekintve ezektől a kezdeti luftoktól, maga az olvasmány könnyed, egyenletes, jól megírt, helyesírási hibáktól mentes és nyelvtanilag is majdnem teljesen kifogástalan. Egy gyors hibajavítással pedig ki lehet köszörülni azt a pár „…de mindennemű fizikai kapcsolat sem engedélyezett.” – kaliberű magyartalanságot is. Örömmel tapasztaltam, hogy Szimy a későbbiekben már nem nagyon ragadtatta magát olyan modorosságokra, mint a prológusban és az első fejezet nyitányakor. A leírások alaposak, helyenként kissé talán túlságosan is, de ettől még könnyen emészthetőek. Ha rá kell mutatnom valamire, mint erősségre, akkor mindenképp a karakterábrázolás és a tájleírás lenne az. Szimy amellett, hogy biztos kézzel vezeti a történetet (nincsenek üresjáratok, nem időzik el lényegtelen részleteken, nem kap túlzott hangsúlyt a karakter “belső párbeszéde”…stb), szépen kidolgozza a világát, és ez nagyon jót tett az írásnak. Ami viszont a világért sem kopik ki belőle, az a túlzott jelzőhasználat.

Tudom, csábító, hogy minden “valamilyen” legyen, de a valóságban az emberek sokszor csak beszélnek, anélkül, hogy a hangjuk vékony, markáns, határozott, félős, flegma, durva, heves, mogorva vagy esetleg gunyoros lenne; néznek, és nem lövell a szemük villámokat, és bár mennek valahová, lépteik nyomán nem döng a föld, és nem riadnak meg a fák ágain flegmatikus nyugalommal flörtölő fecskék. Mindez szemet szúr, de nem elviselhetetlen, és hamar hozzá is lehet szokni. Sőt, mint mondtam, az összhatás kedvező, ezért is szenteltem ennyi időt csak a stílusnak.

Mostanra már rég a történetet kellene ecsetelnem a magam cinikus, minden apróságot kiparodizáló módján. Nem szokásom dobálózni a bókokkal, de Masquerade mindenképp megérdemli a dicséretet, mert nemcsak blogos mércével mérve, de amúgy is tagadhatatlanul ígéretes darab. Viszont kell az a virtuozitás. Egy igazi író a lelkét varrja bele a művébe, a saját bőre a papír, és a vére a tinta. Nem csak leírni kell, vagy közölni, arra képes bármelyik tucatfirkász is az Origón. Szenvedéllyel kell írni. És ez még nincs meg Szimy esetében, aki kimért, pedáns, és igencsak távolságtartó. Nemcsak a közönségétől, hanem a saját történetétől is két lépésnyire helyezi el magát, és ez érezhető. Ezen mindenképp változtatnia kell, ha fejlődni szeretne. Első lépésként talán azt tudnám javasolni neki, hogy ne ossza meg a figyelmét több blog között, hanem koncentráljon egyre. Nem feltétlenül erre a mostanira. Egy újságíró képes több cikket írni párhuzamosan, mert alapesetben egyikhez sem áll közel, mindegyikből csak tudósít. De egy író fejében egyszerre csak két-három történet mocorog, melyekből a kevésbé fontos terveket talonba helyezi későbbi felhasználás céljából, és csak egyet ír, de azt teljes odafigyeléssel és töretlen lelkesedéssel. Mint már mondtam, korrekt irományt elfogadható stílusban elég sokan képesek produkálni. Ami elválasztja a jót az értékestől, az értékeset pedig a maradandótól, az pont az elvárhatón messze túl nyugszik. És erre sem kell rágörcsölni. Jön magától, csak időt kell hagyni neki.

Na de haladjunk tovább. A történet… Őszintén szólva nem akarok rá túl sok sort pazarolni. A megszokott felütéssel találkozhatunk itt is: van új tanuló, van új iskola, van egy adag névvel nevezett karakter, vannak mindenféle középiskolás kalandok és románcok. Komolyan, ha nem támadják meg azt a rohadt sulit űrlények, zombik, vagy dinoszauruszokon lovagló wehrmacht katonák, akkor ebből aligha lehet kihozni valami egyedit. Persze az általam felsorolt elrugaszkodott ötleteket is megvalósították már, szóval igazán nehéz igazán újat kitalálni, és nem is feltétlenül szükséges. De próbálkozni azért lehet. Nem kell folyamatosan ezt a középiskolás témát erőltetni, hacsak nem egy képzeletbeli közel keleti piálás a cél. De még akkor se…

„Anthonynak elég volt csak egy pillantást vetnie az éppen belépő társaságra, hogy a lélegzete elakadjon, a szíve hevesen kezdjen verni, és a legelöl haladó pár látványára féltékeny harag gyúljon a bensőjében.”

Mert az ilyen Highschool of Love-jegyében született történetekből 12 egy tucat, ugye. A siker receptje: átlagos, kissé visszahúzódó lány (az írónő és az olvasó egy személyben), egy marék csinos srác, akik nem baj, ha történetesen indokolatlanul odakerült popsztárok vagy fiktív sorozatszereplők, lágyan megkeverni, majd nagyon gyorsan hozzáönteni pár evőkanálnyi romantikát, nehogy olvasókat veszítsünk a normális történetvezetéssel. Állni hagyni, kevergetni, ízlés szerinti misztikumot és ízléstelen mennyiségű konfliktust adagolni. A végén, ha már mindenki mindenkivel összeveszett, kibékült, kavart, összejött, szakított, újra összejött, akkor jobb híján abba kell hagyni, mert ebből a silány matériából nem is lehet többet kihozni.

Szóval, mit is várhatunk egy ilyen történettől? Csakis a megszokottat. Az a körömnyesedéknyi többlet, amit a korrekt stílus hozzáad az egyveleghez, igazából nem sokat számít, mert nem képes ellensúlyozni a sztori közhelyességét, “szoftpornós” tini-fantázia mivoltát. Ahhoz tényleg nagyon, de nagyon jól kéne írnia Szimynek, és mint azt már fentebb is ecseteltem, jelenleg még nem ez a helyzet, habár az átlag mezőnyből kiemelkedik a tudásával.bA szemszögváltások jót tettek a történet ütemének, de valójában… én nem éreztem olyan jelentős különbséget a karakterek jelleme között.

Hat fiatal története, kikben látszólag semmi közös nincs” – igen, látszólag. Megint ez a maszk dolog. Értem én, hogy van egy motívum, amit azért végig kell vezetni az eseményláncolaton, de ne menjünk már el odáig, hogy azt állítsuk, hogy az ember személyisége maga az álarc, és belül mindenki ugyan olyan. Mert bár nem mondja ki, de lényegében ezt állítja a történet azáltal, hogy nem tud felmutatni jól elkülöníthető karaktereket és kidolgozott karakterábrázolásokat.

Ki van dolgozva EGY karakter, EGY szemléletmód, és az szét van szórva több szereplőben. Ne csak kifelé legyenek egyéniségek a szereplők, hanem befelé is. A saját belső világukban, a gondolataikban és monológjaikban is. Ha már ilyen erősen támaszkodik ezekre a sztori, akkor igenis legyenek egyediek. Tudni akarom, hogy kinek a fejébe látok bele, és nem csak abból, hogy Christine, vagy Arielle neve szerepel a bekezdés elején. Ne csak archetípusok legyenek, három szóval jellemezhető alakok, hanem elkülöníthető karakterek. Valóságosak. Én azt se bánom, ha valóságosan átlagosak, csak akkor legyenek kidolgozva.

Öt fejezet kevés ahhoz, hogy bármi érdemlegeset írjak a történet folyásáról. Egyenlőre még nincsenek se náci katonák, se élőhalottak, de azért bizakodó vagyok. A tiniromantika nyögvenyelősen, izzadságtól csöpögve elvisz a hátán egy blogot, de úgy gondolom Szimy némileg többre lenne érdemes, mint hogy ilyen kevéssé tápláló szellemi eledel előállításán fáradozzon. Az már más kérdés, hogy ha sikerre (miről beszélünk tulajdonképpen? 100 feliratkozóról?) vágyik, akkor elég jó úton halad. Még könyvet is kiadhat. A piros pöttyel jelzett kötetek lapjain bőven megfér az ilyen jellegű irodalom. De érdemes időt és energiát áldozni egy olyan ösvényen való végighaladásra, melyet már ezren tapostak talpukkal úttá, majd újabb tízezrek köveztek le, és további milliók aszfaltoztak végig méltatlan rajongásukkal?

Az értékteremtő szellemnek nem szabad beállnia a sorba, hanem minden igyekezetével az újat kell keresnie, fellelnie a saját lénye legértékesebb részét, és azt papírra vetnie. A Masquerade ígéretes, saját mezőnyében nívós darab, gyakorlásnak tökéletes, de Szimynek vigyáznia kell, hogy ne ragadjon le itt, ahol nincs tétje, nincs veszélye az alkotásnak, és épp ezért alig van, ami fejlődésre ösztönözné. Ha az írói kvalitásainak maximuma ezt termeli ki, azzal sincs semmi gond, viszont szerintem ennél nagyobb kihívásokat kéne keresnie…

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

A fa és az árny...

Következő kritika:

Barátnő rendelésre

Még több Blogkritika