logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Dalszövegkritika / 2018/10/17 / Szerző: Kitahito

Tereskova: Miért nem vagy hozzám kedvesebb?

Bár Tereskova leginkább onnan lehet ismerős a nagyérdeműnek, hogy szervilizmusból csillagos ötöst kapott, mikor nyelvvel adott prosztatamasszázst a 'vezírnek (ő arcpirító eufemizmussal ezt művészetnek nevezi...), ám az igazán műveltek tudják, hogy az elmebetegséggel határos szerelemnek hazudott számító celebmanővere előtt Nagy Kriszta elsősorban a hasonlóképp vállalhatatlan zenei szörnyszülöttjeivel vonta magára a köz figyelmét. Ma egy ilyen kulturális hulladék kerül terítékre, mindannyiunk legnagyobb undorára!

Tereskova

Amikor megfogalmazódott bennem a vágy, hogy végre foglalkozzak Tereskovával, egyből felmerült a kérdés is, hogy pontosan melyik slágerdalnak eufemizált kulturális bűncselekményét elemezzem. Első jelöltem az Illatos a pinám c. remek volt, de kis idő után elvetettem ezt a bűnben fogant gondolatot, hisz azon túl, hogy Tereskova a nemi szervéből kipárolgó gőzök és gázok aromájáról értekezik, a szám gyakorlatilag nem mond túl sokat. Persze ezen el lehet csámcsogni, lehet róla hosszan és szaftosan írni, két mondatonként kihangsúlyozva, hogy az önjelölt művésznő mekkora egy megjátszós, ‘műfura kultúrprostituált, de ez önmagában még kevés, hiszen ennyit már akkor is le lehet szűrni, ha csak ránézel a nőre, a zenébe oltott alter agymenéseit meg sem kell hallgatni hozzá. A miniszterelnökünk felé táplált érzelmeit már nehezebb besorolni: jobb pillanataimban, amikor még tudok hinni az emberiségben, betudom szimpla elmebetegségnek, ám többnyire csak cinizmust és számítást vélek felfedezni a dagályos rajongás mögött. Valószínűleg azért (mondhatná az olvasó), mert magam is egy cinikus és számító alak vagyok, aki nem hisz az igaz, tiszta, és jól jövedelmező szerelemben. Azért tessék megvárni a kődobálással, míg elkészítek egy sorozatnyi Lévai Anikó portrét. Meg kell adni a módját.

Természetesen semmi kifogásom Nagy Kriszta, mint magánember ellen: biztos vagyok benne, hogy rendkívül értékes emberi lény, illatos pinával vagy anélkül, de mint előadó és művész (a művész szót itt a lehető legelinfláltabb értelmében használom), vagyis Tereskova, felvesz egy helyiértéket a nívóskálán, kitéve magát az értő intellektus vizsla tekintetének még akkor is, ha kreálmányait leginkább az intellektus teljes hiánya szülte a hasonlóképp jelen nem lévő értelem számára, de mégis, próbáljuk meg átvilágítani sorok közt tátongó űrt, hátha felfedezni véljük a koherens tartalom kis pókfonal-szálait. Fájó szívvel bár, de búcsút intettem Tereskova illatos pinájának, kerestem tovább, elhaladtam a fülledt erotikájú Testeden a testem mellett, és nagy nehezen lebeszéltem magam a Buzi c. számtól is, ahol Tereskova kissé offenzív, kissé bizarr módon próbálja felszedetni magát, mikor először lebuzizza választottját, majd pedig egy pici piros télapóhoz hasonlítja magát, mert az ugye nagyon szexi. Bár ha egy meleget akarsz felcsípni… fene tudja. Álszakállal talán még Tereskova is elmegy homikulásnak. De űzött tovább a már korábban is említett vágy, és kutakodásom eredményeképp nem egy (megmaradva Tereskova által diktált diszkréciónál és úri hölgyhöz illő szemérmességnél) illatos segglyukat, egy izzadt-sós hónaljhajlatot, vagy száradt takonydarabkáktól terhelt orrnyílást találtam, hanem a Miért nem vagy hozzám kedvesebb című dalt, és bizony mondom néktek, ezért megérte türelmesnek lenni, és átverekedni magamat a metaforikus dudván és muharon! Révbe értünk, feleim! Szóval kezdjük is el a vizsgálódást!

Tereskova: Miért nem vagy hozzám kedvesebb?

Miért nem vagy hozzám kedvesebb,
Pedig én kedves vagyok hozzád.
Miért nem szeretsz még jobban,
Úgy, ahogy én akarnám.

Értsd meg, úgy fáj, fáj!
Értsd meg, úgy fáj, fáj!
Értsd meg, úgy fáj!

Miért nem vársz engem virágokkal
A városnak minden pontján?
Miért nem kapok tőled ajándékot
A hétnek minden napján?

Értsd meg, úgy fáj, fáj!
Értsd meg, úgy fáj, fáj!
Értsd meg, úgy fáj!

Ne menj nélkülem sehová el,
Mindig itt legyél nekem!
Ha egy napig nem látlak, megőrülök.
Ne hagyd, hogy ez történjen!

Értsd meg, úgy fáj, fáj!
Értsd meg, úgy fáj, fáj!
Értsd meg, úgy fáj!

Miért fáj minden csók?

A szívem megszakad, ha más lánnyal látlak,
Ha beszélgetsz is csak vele.
A rohadt kurva, mit akarhat?
Biztos baszni akar veled!

Értsd meg, úgy fáj, fáj!
Fáj, fáj!
Fáj, fáj, fáj
Fáj, úgy fáj, fáj
Fáj, fáj
Fáj, fáj
Fáj, úgy fáj, fáj
Úgy fáj

„Miért nem vagy hozzám kedvesebb, pedig én kedves vagyok hozzád.”: Az első dolog, ami feltűnhet az olvasónak: Tereskova nem arról beszél, hogy a partnere távolságtartó, goromba, vagy esetleg ellenséges lenne, hanem hogy bár kedves vele, de nem MÉG SOKKAL kedvesebb. Ezt a vádat a világon bárkihez, bármikor hozzávághatjuk, hiszen a “még több” telhetetlen mértéktelenségével szemben minden érték alulmarad, minden bukásra van ítélve. Naponta 100 szál rózsát veszel hódolatod tárgyának? Miért nem 101-et?! Hát nem szereted eléggé? Minden nap a szemhéjaira lehelt csókkal ébreszted, ágyba viszed neki a reggelit, ráadásul még a lábkörmét is levágod, míg étkezik? És a körömlakk hol marad?! No és a pirítósról a rózsaszín kaviár?! Csak ennyit ér neked?! A “Miért nem vagy hozzám kedvesebb?” lehetne a követelőzés jelmondata, a zászlóra tűzött ige, amivel apuci kicsi drámakirálynője bármikor ledorongolhatja szerencsétlen áldozatát, és kizsarolhat belőle egy új BMV-t. Hiszen én kedves vagyok hozzád! Visszapasszolni a korábbi kérdést természetesen lehetetlenség, az már válóok lenne, hisz nem érted a dolog lényegét: Tereskova 1 egységnyi kedvességét 1 plusz végtelen egységnyi kedvességgel lehet csak kiváltani. Ez így fair, Tereskova odaadása egyszerűen magasabb rendű, nem összemérhető egy férfi szimpla tesztoszteron vonzalmával. Szeretni egy ilyen kaliberű nőt nem elég. Őt mindig egyre jobban és jobban kell szeretni, hogy érezze a törődést. Az illatos pina nem egyenértékű az illatos fasszal, de talán a fasz és egy pár gyémántberakásos aranyfülbevaló a kedvező irányba mozdítja el a mérleg nyelvét…

„Miért nem szeretsz még jobban, úgy, ahogy én akarnám.”: Ahogy te szeretsz, tudod, úgy a magad módján, az nekem nem jó. Nekem a te tökéletlen szereteted büdös. ÉN MONDOM MEG, hogyan szeress, mert te magadtól arra rá sem jöhetsz, oly különleges a vágyam! Ennyire misztikus, ennyire éteri lény ez a Tereskova. Őt szeretni, bárhogy, kedvesnek lenni hozzá akár még a kedvesnél is kedvesebben… nem elég. Majd ő megmondja neked, hogy mit áldozz fel az oltárán! Nem úgy van az, mint régen, mikor a Három királyok mindenféle szart hoztak a megváltó numinózum elé. Nem, Tereskova leadja a rendelést. Illetve még azt sem, mert nem azt mondja, hogy szeress úgy, ahogy én akarom, ahogy én mondom. Még csak meg sem mondja basszus. Te találd ki. Lepd meg őt azzal, amire titokban, kimondatlanul a világon a legjobban vágyik! Egy pillanatra próbálj meg elszakadni a semmitérő, anyagi lényedtől, emelkedj fel, transzcendálj a létezés felsőbb régióiba, és ezzel az a priori tudással felvértezve vegyél és vigyél neki… mentolos csokoládéba mártott rózsaszirmokat, egy darabot a Berlini falból, cirógasd meg kolibritollal az amigdaláját, csöppents viaszt a köldökébe és nyalogasd ki az elhalt hámsejteket a bal lába lábujjai közül, miközben Hooligans számokat dúdolgatsz. Így szeresd. Persze valószínűleg a közelébe sem érsz a valód kívánalmainak, a vállalkozás eleve sikertelenségre ítéltetett, hisz csak Tereskova lehet Tereskova, csak ő láthatja a fejében kavargó feminin őrület pillanatnyi árapály-hullámait. De azért csak próbálkozz, mert az kedve szerint való, akárcsak az, hogy bukásod tényének felemlegetésével folyamatosan nyalogathatja a saját ánuszát.

„Értsd meg, úgy fáj, fáj! 3x”: Tereskovának nagyon fáj, és ezt tudtunkra s adja. Mivel ez a refrén, még lesz alkalmunk találkozni vele. A művésznő (még az ironikus használattól is ódzkodok…) gondoskodik róla, hogy világraszóló kálváriáját a szerelemnek nevezett (jobb esetben kétszereplős, de később látjuk majd, hogy a jobb eset nem mindig valósul meg) kamaradrámában minden lehetséges alkalommal az orrunk alá dörgölje, emlékeztetve a hallgatóságot, hogy nem a csontvázzá soványodott afrikai milliókat, fillérekért robotoló kínai gyerekmunkásokat, háborúk és népirtások áldozatait vagy túlélőit, a hajléktalanokat, a gyógyíthatatlan betegeket, az elnyomottak és megnyomorítottak tömegeit, vagy akár saját személyes ismeretségi körünk kevésbé tragikus, de pont a személyes érintettség miatt felnagyított sorscsapások elszenvedőit sajnáljuk, és adózzunk feléjük együttérzéssel, hanem őt, Tereskovát szánjuk, mert már megint rossz testnyílását próbált partnere kényeztetni, vagy nem csókolták meg elég szenvedélyesen!

„Miért nem vársz engem virágokkal a városnak minden pontján? Miért nem kapok tőled ajándékot a hétnek minden napján?”: Minden nap ajándékot adni valakinek, az idők, vagy legalábbis a közös élet végezetéig igencsak problémás, arról nem is beszélve, hogy még spórolósan kivitelezve is rettentően költséges vállalás, de legalább megvalósítható. Ha ilyesmit kérsz vagy vársz el, meglehetősen túlértékeled magadat, de hé! Még van racionális mód a kivitelezésére, és ha találsz egy balekot, aki hajlandó erre, tehát gyakorlatilag rád és beléd áldozni a tőkét (a hosszú Ő, akárcsak a NAGY Ő, teljes mértékben opcionális), akkor örülhet a kicsi gold digger szíved. Viszont a másik elvárás teljesen abszurd, hiszen egy ember képtelen a város MINDEN pontján egyszerre ott lenni, és ezzel talán még Heisenberg is egyetértene. Figyeljük meg, hogy Tereskova nem csupán azt akarja, hogy a bolondja adjon neki virágot azokon a helyeken, ahol a nő jár, hiszen ezt még meg lehet valahogy oldani, már ha elég kitartóak vagyunk, és jól tudunk csokrok tucatjaival a kezünkben hangtalanul osonni, majd a megfelelő pillanatban felfedve magunkat kedvesen, vagy annál kedvesebben kedveskedni kedvesünknek. Nem, Tereskova azt akarja, hogy a férfi egyszerre legyen MINDENHOL, kezében virággal, arra várva, hogy a nőt változékony kénye-kedve esetleg arra veti, és így átadhatja neki terhét. Legyen életcélod, hogy Tereskova megkérdőjelezhetetlen női kvalitásainak (úgymint szépségének, éles eszének, tájékozottságának, művészi tehetségének, jó szívének és illatos pinájának) növények leszaggatott szaporítószervével adózz! Állj éveket valami elhagyatott, névtelen sikátorban, kezedben egy rég elporladt csokor emlékével, várva Tereskovát, aki sosem jön el, és halj meg egyedül úgy, hogy annak abszolúte semmi értelme ne legyen. És mellesleg egy klónod álljon egy lépéssel odébb, egy másik néhány arasznyira, és így tovább, remélve, hogy a reggeli tejért lekocogó Tereskova valahogy átfér az egymáshoz préselődő testeitek közti résen. Ez olyan kritérium, aminek egyszerűen nem lehet megfelelni, még akkor sem, ha a minden pont helyett csak KÉT ponton kell egyszerre ott lenni. Több ez, mint a legmagasabb hegy megmászása, a legszélesebb tenger átúszása, vagy a legszárazabb sivatag átszelése, hiszen ez fizikai képtelenség. Az igény tehát az, hogy nyújtsd Tereskováért az emberileg elvárható és vállalható maximumot, sőt, a teljesíthetetlenség tudatától szenvedve gürcölj és teljesíts túl, majd bukj el terv szerint, hogy Tereskova érezhesse a gondoskodást és a törődést, majd kegyet gyakorolhasson rajtad, megbocsájtson, vagy épp jogtalan haragra gyúlva szenvelegjen a sanyarú sorsa felett érzett fájdalmában, mert azt láthatólag nagyon szereti.

„Ne menj nélkülem sehová el, mindig itt legyél nekem! Ha egy napig nem látlak, megőrülök. Ne hagyd, hogy ez történjen!”: Miután viszontagságok közt szenvelgő hősnőnk tovább siratja vélt fájdalmait, folytatódik a dal, mi pedig elkalandozhatunk a kodependencia, vagyis köznapibb nevén a társfüggőség csodálatos világába. Tereskova akarva-akaratlanul tanúbizonyságot tesz afelől, hogy olyan szinten ragaszkodik a partneréhez, ami már kimeríti a mentális betegség fogalmát. Elegyedik itt a pattanásig feszült elme utolsó józan segélykiáltása az érzelmi zsarolással, alapos félelem az irracionális rettegéssel, magasra korbácsolt önzőség a jogos igénnyel. Nehéz megállapítani, hogy melyik a helytálló, ha egyáltalán ezek kizárják egymást, de élek a gyanúperrel, hogy Tereskova nem tapasztalt meg ennyire heves, ennyire beteges kötődést senkivel, mert különben képtelenek lenne ilyen cinikus józansággal leírni és megénekelni ezt a történetnek nem nevezhető litániát. A lírai én hol tekintélyt parancsoló istennő, aki kész ledominálni a vágy minden aspektusát, hol pedig félbolond szuka módjára csaholó eb, a gazda uraság figyelméért kuncsorogva alázatosan magasba tolt hátsóval. Ami a lovagot illeti, úgy tűnik visszanyal a mértéktelen szerelemféltés, kisajátítás, önzés („mindig itt legyél nekem!” – mint haldoklónak azt mondani, hogy ne hagyj egyedül… valahogy ez a mentalitás engem mindig is zavart, nem is értem miért), és követelőzés, valamint a határokat nem ismerő egománia: nem csoda, hogy a férfi menekülne a téboly elől, ha csak tehetné, de nem lehet, mert Tereskova a haját tépve üvölt utána, önmagát felhergelve, hisztérikusan kérlel, vádol és zsarol. De hát értsd meg, úgy fájnak neki a csókok! Most túl szenvedélyesek. Nem elég, nem elég, most meg már túl sok! Lehet, hogy a férfi pettyet szadista hajlamú, és szeret kis falatokat leharapdálni Tereskova ajkaiból. Annak lenne is értelme.

„A szívem megszakad, ha más lánnyal látlak, ha beszélgetsz is csak vele. A rohadt kurva, mit akarhat? Biztos baszni akar veled!”: Tereskova féltékenysége olyan hatalmasra duzzad, hogy már a korábban sem túl fényes rímelést is teljesen kitakarja. De mi lehet tökéletesebb összecsengés, mint a “vele-veled”? Hát nem is kérdés, hogy a “velem-veled”! Látjuk, megbomlott hát a szent egység is a hősnő bomlott elméjének mintájára, aki irigységi rohamaiban még az egymással folytatott egyszerű társalgásba is képes belelátni a csalfa szándékot, félrekopulálási vágyat. Ez már az út vége, még egy lépés, és ott vagyunk a bordakosár között matató húsvillánál, csípőfogóval letépett körmöknél, kivágott csiklónál, piszkavassal kisütött vaginánál, arcra löttyintett vagy szembe csepegtetett sósavnál, lenyúzott bőrnél, levágott és grillrácson megsütött melleknél, csonkolt végtagoknál és meglékelt koponyánál. De talán a rima csak “hirtelen felindulásból”, teljesen autentikusan szurkálná halálra a nőket, akik rá mernek nézni szíve választottjára, miközben konszolidált mértéktartással sikoltaná (nehogy szerephűtlenség miatt szó érje a ház elejét), hogy DÖGÖLJ MEG, DÖGÖLJ MEG KURVA!!! Mi hát a magyarázat, a végkövetkeztetés, a kórkép? A „Ne menj nélkülem sehová el…”-kezdetű, nyelvtanilag kissé problematikus verzéig azt hihetjük, és joggal hihetjük, hogy egy magát piedesztálra emelő, imádatra vágyó és az imádatot minden eszközzel kicsikaró perszóna követelőző szavait halljuk, viszont ahogy haladunk előre a dalban, úgy világlik elő a sorok mögül a háttérben meghúzódó elmebetegség. A japán kultúra ezt a nőtípust a yandere jelzővel illeti, és Tereskova karaktere szinte tökéletesen leírható ezzel a megnevezéssel. A yandere a személye súlypontját kívülre helyezi, mértéktelen rajongásáért osztatlan figyelmet, valamint feltétlen odaadást vár el, és amikor ezt nem kapja meg, a viszonzatlan imádata átcsap hisztérikus, mániás őrületbe, és ezeket a destruktív energiákat kész a partnerén, annak vélt vagy valós szeretőjén, potenciális konkurenseken, de akár saját magán is levezetni. Ha lenne következő verze, az valószínűleg szavak inkoherens, zagyva összevisszasága lenne, körömmel vagy borotvapengével a dalszövegíró csuklójába karcolva, esetleg embervérrel felfestve egy hálószoba falára. Így már kicsit más értelmet nyer az a sok “úgy fáj”, nem lenne meglepő, ha a lírai én a féltékenység és az árulás vélt sérelme által felkorbácsolt elmondhatatlan feszültséget maga ellen fordítaná: töltőtollat döfne a körme alá, gombostűvel szurkálná az ujjbegyeit, vagy sniccerrel vagdosná a combja belső falát. Tudjuk, hogy megy ez…

Elsőre ártalmatlan dal, aztán tessék. Már megint a felhasított hasfalaknál és amputált kezeknél, lábaknál vagyunk. De hát ilyen ez a szerelem, könnyen átcsap haragba meg bosszúvágyba, pláne, ha az egyik fél enyhén pszichopátiás tüneteket mutat, a másik pedig szeret random nőkkel beszélgetni. Tereskova a legteljesebb mértékben birtokolni akarja választottját, megugorhatatlan célokat állít neki, ugyanakkor kész érte mindent megtenni, mindent odaadni, és mindent feláldozni. Pont emiatt fáj neki annyira, hogy nem kapja meg azt a maximumon túlmutató kedvességet, önfeledt és mértéktelen szeretetet, amire vágyik. Ezért tűr, ezért bocsájt meg, és ezért gyűlöl annyira vehemensen mindenkit, aki csak párjára ránéz, mert tudja, hogy a férfi szeretete nem olyan feltétlen és kizárólagos, mint az övé, és így megvan a matematikai esély a csalfaságra. Hiába, manapság már kevés van Gogh mászkál az utcán, hogy önmagukat is elemésszék szerelmük tüzében. Ilyen ez, a nőknek meg ki kell tartaniuk valahogy, megelégedve az oltárlapra helyezett másod, illetve harmadrangú áldozatokkal. Reménykedjünk benne, hogy Tereskova yandere karaktere is ráébred erre, még azelőtt, hogy fiktív ámokfutásba kezdene, akár a dalban megénekelt párja, akár a miniszterelnök kárára. Ez az őrülettel túlnan határos vonzalom romantikus, mély, regényes szerelemnek tűnhet, csakhogy valójában még csak nem is szeretet. Az itt felfestett kapcsolatban nincs egy cseppnyi bizalom, gyöngédség, vagy tisztelet sem. Legalábbis ami Tereskova oldalát illeti. A férfiról azon túl, hogy lehetne még kedvesebb és szerethetne még jobban, nem sok mindent tudunk meg. Feltételezem, hogy egy átlagos ember, aki nem kívánja érzéseit bizonyítandó dobozban átadni a levágott fülkagylóját, vagy egyéb, nemesebb szerveit. Bár ismerve Tereskova munkásságát, nem lepődnék meg túlságosan, ha Orbán Viktor iránti viszonzatlan szerelmét énekelte volna meg. Több kell a nótaszónál vagy a portréknál, ráadásul a Fidesz vezére már rég nincs eladósorban. Persze van még más alternatíva: ott van például a fia, Gáspár, aki bár kicsit vallási fanatikus, de legalább focizott, és az ugye erős plusz pont mifelénk. Gyakorlatilag 50%-ban Orbán Viktor, nem? Szódával, hozománnyal elmegy. Na meg Soros Gyuri bácsi, nála talán jó leszel, de ha túl nagy falat, illegve nem akarod megforgatni azt az ominózus köpönyeget, esetleg Mészáros Lőrinc vagy Habony Árpád ágyába jó eséllyel beavászkodhatsz. Végső soron ez is egy túlélési stratégia. És valakiből meg kell élni, ha már valamiből nem sikerült, ugye, Tereskova?

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Kőhalmit megköv...

Következő kritika:

11:45 A Vivid Life

Még több Dalszövegkritika