Szóval. Foglalkozzunk kicsit a 11:45 A Vivid Life c. játékkal. Kritikámnak nemcsak a megírására, de az elolvasására szánt idő is sokszorosa annak, melyet ennek a pár perces kis szösszenetnek a végigjátszására áldozni kell. Miért szentelek neki mégis egy külön bejegyzést, és kezelem hasonló komolysággal, mint amivel a jóval terjedelmesebb címeket vizsgálom? Egyrészt minden alany megérdemli az osztatlan figyelmemet, ha már rászántam magam, hogy foglalkozzak vele, másrészt a 11:45 A Vivid Life témája van annyira érdekes, hogy az túlmutat magán a produktumon. A Deconstructeam nevű alkotógárdáról annyit érdemes tudni, hogy a korábbi munkájuk, a cyberpunk környezetben játszódó Red Strings Club kifejezetten kellemes meglepetést okozott, és gyakorlatilag osztatlan sikert aratott mind a kritikusok, mind a közönség körében (Steam 9/10, Gamespot 9/10, Game Informer 8/10). Mondjuk úgy, hogy adtak elég okot a további munkáikra való odafigyelésre. Még ez az apróság is magán hordozza annak a lélek mélyére hatolni kívánkozó, érett és érzékeny attitűdnek a nyomait, mely annyira emberivé tették a Red Strings Club-ot. És ami azt illeti, itt sem kellett csalódnom, hisz ismét egy remek játék került ki az indie fejlesztők kezei közül.

Heveny, kora délutáni mentális zavar.

Történetünk felütése húsba vágó (sajnos a szóvicc bűnözés ellen nem véd a diploma) és egyszerű: Laynie úgy érzi, hogy a csontváza nem a sajátja, és ahelyett, hogy felkeresne valami pszichiátert, egy meglovasított röntgengép és elsősegélydoboz társaságában útra kel, hogy valakinek a lepukkant hátsó udvarán megpróbáljon fényt deríteni azokra a titkokra, melyeket a teste rejt. Innentől kezdve viszont nem lehet egy történetről beszélni: a játék legnagyobb érdekessége, hogy a múltunkat, és ezen keresztül az egész világot nem úgy ismerjük meg (illetve fessük fel), hogy a külvilágot szemléljük, hanem tekintetünket a szó konkrét és átvitt értelmében is befelé fordítjuk, és onnan építkezünk kifelé. Miközben a röntgengéppel magunkba nézünk, majd pedig kimetsszük magunkból a megtalált igazság-darabkákat, a sztori aszerint épül fel, hogy az elénk kerülő bizonyítékokat hogyan interpretáljuk. Egy törött és rosszul összeforrt kar ugyanúgy lehet egy gyermekkori gördeszkabaleset nyoma, mint a párodtól elszenvedett abúzus szomorú mementója; az aszimmetrikus láb az értelmezéstől függően válik természetes aránytalansággá, a mesterséges kreáció vagy egy immorális hentesmunka bizonyítékává; ami pedig a szánkból kirángatott fogainkat illeti… nos, nyilván azokat is bele lehet illeszteni egy narratívába.

Az objektív valóságról, vagyis hogy pontosan mi is történt Hősünkkel, fogalmunk sem lehet. Nincsenek átfedései az egymásnak ellentmondó értelmezéseknek. Nem derül ki az igazság, csupán teóriákat állítunk fel magunknak, miközben a rádiónkon át jelentjük felfedezéseinket egy ismeretlennek, aki nem mond semmit azon kívül, hogy „Kérlek, gyere haza.“. És amikor végül az innen-onnan előbányászott nyomokból összerakunk magunknak egy képet, az illető megjelenik, bekötött fejjel és nyakmerevítőben, erősen arra engedve következtetni, hogy az igazság, melyet kerestünk, nem szerepel a Vivid Life által felkínált 6 alternatíva között.

„I fell on the kitchen floor and he started beating me with the burning pan.”

Számomra két olyan értelmezés van, mely hihető és elfogadható, persze úgy, hogy valójában semmit sem tudunk a játék világáról: az egyik az abúzus, mely szerint hősünk az erőszakos partnere, Johann elől menekült el; a másik pedig, hogy Laynie szembenéz a saját mentális zavarával, ráébredve, hogy segítségre van szüksége. Valahogy számomra sokkal szimpatikusabbak ezek a forgatókönyvek, mint az orosz alvóügynök vagy a másik dimenzióból jött idegenek által mesterségesen létrehozott test teóriája.

I guess it’s “Maybe later…” then.

Van abban valami szörnyen bizarr (még akkor is, ha extremitás), hogy az elménk és a meggyőződésünk ennyire képes meghajlítani a valóságot körülöttünk. Ezen természetesen nem kell meglepődnie annak, aki különböző oldalak felé húzó sajtóorgánumoktól egyszerre fogyaszt híreket, de így, egy személyen belülre helyezve az egymásnak teljesen ellentmondó konteókat ez a hatás igen erőteljesen jelenik meg. Végső soron mi döntjük el, hogy milyen igazságot választunk magunknak, és számunkra ténylegesen az lesz az igazság. Teljesen mindegy, hogy az, amit hiszünk, metszi-e egymást az objektív realitásokkal, mert azok még az érintett számára is nehezen ellenőrizhetőek, hát még nekünk, akik csak a monitor előtt ülve próbálunk kiigazodni a tényeken. Ez egy nagyon posztmodern hozzáállás, egy olyan mély kút, melybe még csak belepillantani és szédítő. És nem a jó értelemben. Nem tudom, hogy a Deconstructeam részéről mennyire szándékolt az effajta értelmezés elősegítése, de az biztos, hogy megint sikerült egy olyan játékot létrehozniuk, mely arra késztet, hogy elbizonytalanodj, elgondolkozz és önvizsgálatot végezz. Önvizsgálatra pedig igencsak nagy szüksége van mindannyiunknak…

A Vivid Life, ahogy a képeken is látszik, pixel-art stílusban készült. A Deconstructeam itt is avatott kézzel fest fel egy alternatív világot, gyakorlatilag két-három képpel dolgozva, mégsem hagyva kívánnivalót maga után. Akárcsak a Red Strings Club, ez is kifejezetten hangulatos darab, és benne van a lehetősége annak, hogy egy különálló, komolyabb játékká szélesítsék ki. Szó se róla, önállóan is megállja a helyét, de akárcsak a Zen and the Art of Transhumanism és a Supercontinent Ltd., a Vivid Life is egy erős alap, amire aztán a csapat további tartalmakat ráépíthet. Persze nem biztos, hogy itt szükségünk van egy definitív válaszra.

„Some of this skeleton’s cervical disks have been replaced… This brings vague memories of being buried…”

Remélhetőleg homogénebb egészet sikerül létrehozniuk, mint korábban, azzal együtt is, hogy a korábbi munkájuk is ütős volt a maga tagoltságában. Azt, ami jelenleg a rendelkezésünkre áll (legyen bár promóciós anyag vagy a végleges produktum), nagyjából 10-15 perc alatt végig lehet vinni. Ha minden lehetséges lehetőséget végigzongorázunk, úgy lefoglalhatjuk magunkat vele egy órán át. A téma boncolgatása persze hosszabb időt vesz igénybe, de ezt meghagyom az olvasónak.

A kép nyomokban elsődleges nemi jellegeket tartalmazhat!

Szóval… érdemes a Vivid Life-ra rááldozni azt a néhány percet? Mindenképp. (Az alábbi LINKEN elérhető és ingyenesen letölthető, szóval még a jól megideologizált fukarságunk sem szabhat gátat a kíváncsiságunknak…) Fedezzünk fel minden lehetséges befejezést, végigjárva az összes utat, amit a játék kínál? Aligha. Válasszuk ki magunknak a nekünk tetsző valóság-értelmezést, és vessük el a többit, hisz tudjuk, ezt már csak így szokás. Ne engedjük zsákutcába csalni magunkat a posztmodern szemléletmóddal, mely elítéli a narratívák alá-fölé rendeltségét.

Ne hagyjuk a valóságot random individualista interpretációk martalékául! Még ha kapaszkodók híján is vagyunk, és egy kézzel markolva a puszta érvet csüngünk a mélység felett, higgyünk az objektív igazságok létezésében, és ne állapodjunk meg annál, hogy az egyéni értelmezések millió (esetünkben kb. 6) irányba szakítsanak minket! Ne végy minket a fanatizmusba, de szabadíts meg a szubjektivizmustól, mert tiéd az ország, a hatalom és a politikai korrektség, mindörökkön örökké, ámen!

7 / 10

- Kitahito