Kommentár / 2015/03/05 / Szerző: Kitahito
Te is más vagy, te sem vagy más
Pár gondolat a Strange Addictions nevű freakshowról, mely indirekt módon, de normalizálja az abszurditást és az őrületet. Emberarcú téboly, legitimálandó a te kispolgári lábfétisedet. Gőzölgő 'neszkávém őrtornya mellől merészkedek ki az ismeretlenbe.
Pár hete egy futó ötlettől vezérelve elkezdtem nézni a Strange Addictions nevű műsort. Mint a neve is mutatja, ez a sorozat olyan emberekről szól, akik valamilyen különös szenvedélybetegség rabjai. Nem árt szélesíteni a látókörömet, hisz bár elképzelni bármit el lehet, ha a saját szemeddel látod az őrületet, az azért mégiscsak más. Anélkül, hogy túlzottan ítélkezni akarnék a felvételeken látható fajtársakról, azért még a legóvatosabb PC megfogalmazásban is el kell ismernem, hogy ezeknek valami komoly ‘gebasz van a fejében. Mert erősen kétlem, hogy egy normális ember képes lenne jóízűen festéket inni, vagy mondjuk pattogatott kukorica helyett elropogtatni egy téglát.
És ez még csak a felszínét kapargatja az elmebajt: van egy nő, aki imád használt babapelenkát rágcsálni. Rágcsálni… amíg az összes húgy és fekália ki nem jön az anyagból. Azt még el tudom fogadni, hogy valaki szeret benzint inni, fehérítőben fürdeni, vagy beöltözni plüssállatnak, de úgy látszik vannak olyanok, akik túl sok Star Trek-et néztek, és el szeretnének jutni oda, ahová ember még nem merészkedett. Más magyarázatot nem találok például arra, hogy miért akar egy felnőtt férfi a kocsijával szexuális életet élni (nem mintha segítene, ha egy kiskamaszról lenne szó…). Látod, ahogy szerelmesen csókolja a lökhárítót, bemászik alá, gyanús csípőmozdulatokkal böködi az alvázat, és elgondolkodsz, hogy talán jobb lett volna ha nem mászunk le a fáról. Szintén felfoghatatlan, hogy miért akarja valaki Justin Bieberré operáltatni magát. De nem ezek miatt írom e sorokat, hiszen valamilyen furcsa logika mentén mindegyik érthető. Persze ha elfogadjuk, hogy elmebetegekről beszélünk.
„Egyre több ember lesz része az abnormális tábornak. Majd ezzel az idiotizmus normálissá válik.”
Az agyam amiatt a két szerencsétlen miatt dobta le az ékszíjat, akik imádnak maguknak kávé beöntést adni. Még saját kis vödrük is van erre a célra! A nő naponta négyszer, a férfi naponta kétszer injektál az ánuszába egy nagy kancsónyi főzött kávét. Benntartják, hogy felszívódjon a koffein, addig heverésznek a földön és zenét hallgatnak, rejtvényt fejtenek, meg ilyenek, aztán rohannak a mosdóba, hogy kiürítsék a végbelükből a folyadékot. A sorozat többi szereplőjénél is észrevettem, de itt szinte mellbe vágott, hogy amúgy mennyire normálisnak tűnik ez a két ember. Ha nem szerepeltek volna ebben a műsorban, fogalmad sem lehetne róla, hogy naponta több órát fekszenek a földön, csővel a farpofáik között. Teljesen szokványos családi életet élnek, vannak gyerekeik, és úgy néz ki mindenki számára a létezés természetes velejárója, hogy anyuék időnként lefekszenek kávét inni a seggükkel.
Ritkán tűnik az abnormalitás ennyire normálisnak. Megfogjuk a szörnyszülöttet, kihúzzuk a napfényre sötét odújából, megállapítjuk, hogy végső soron ugyanolyan ember, mint mi, és ezzel véget is ér a felelősségünk. Az elmebetegség minden formája csak egy újabb színárnyalat a szivárványban. Mindent elfogadunk, mindent megértünk. A tolerancia felülírja a felelősséget. Mert persze ártalmatlan furcsaságokról beszélünk, itt nincsenek olyanok, akiknek az a szenvedélye, hogy szeret kisgyerekeket megerőszakolni a furgonjában. Amit csinálnak, az legfeljebb magukra káros. Természetesen jogukban áll, és nem szabad megszégyeníteni őket emiatt. Még beavatkozni sem kell feltétlenül. Viszont nem szabadna szórakoztatóipari termékké változtatni őket, hogy a többségi társadalom szörnyülködhessen és kéjeleghessen a bizarrságukon. Attól még, hogy a körítés szofisztikáltabb, ez még ugyan az a cirkuszi show, ahol a szakállas nőt, a törpét, meg az elefántembert mutogatták.
„Ne játssz az őrülettel, az őrület nem játszik.”
Felmerülhet a kérdés, hogy mi a fenéért nem lehet rendesen elfogyasztani azt a rohadt kávét? Tudom, hogy akárcsak az alkohol esetében, így gyorsabban beüt, de basszus, nem érnek rá megvárni a hatást? Ha úgyis otthon vannak, zenét hallgatnak vagy olvasnak, akkor nem teljesen mindegy, hogy 20 perc alatt vagy 2 óra alatt kezd el bennük dolgozni a koffein? Van ennek bármi értelme? A másik gondolat: hogy isznak kávét, ha épp nincsenek otthon? Vajon beérik a szokványos móddal, ahogy mi, földi halandók is csináljuk, vagy nem engednek a saját hülyeségükből? Elképzelem, ahogy a munkahelyükön, vagy az utcai automata előtt fekszenek letolt nadrággal, a random emberek meg látszólag megbotránkoznak, mert hát kérem uham, ilyet azért mégsem! De azért otthon tesznek vele egy próbát…
- Kitahito