A megnyitó, de maga a tárlat is pont attól az esendőségtől tudott önazonos, és tökéletlenségében hiteles maradni, ami magukat a kiállított darabokat is jellemezte. A világ az Óperencián innen nem kompatibilis a művészszalonok kristálypoharakkal és kaviárral megrakott asztalaival vagy a LED-lámpák hűvös fényben fürdő, steril galériák kiállítótermeivel, de nem is akar az lenni: kisujjeltartós esztétizálásnak itt nincs helye. Az alkotások mögé ugyanis az alkotók személyes története adja a fedezetet. Az utca valósága, nem pedig a képzőművészeti egyetemeken pallérozott stílus és akadémiai fegyelem. Hogyan is kérhetnénk számon a konceptuális következetességet, formanyelvi kiforrottságot vagy a stiláris homogenitást, mikor már az is győzelem, hogy az alkotások itt vannak, és láthatjuk őket?

Amit ezen a kiállításon kapunk, az nem ”fine dining” élmény, ahol a látogatónak milligrammra kimért adagokban szolgálják fel a képzőművészeti gourmet fogásokat. Nem is állna jól neki. Pedig a kultúrvilág imád ezüstkanállal kotorászni a nyomorban, legalábbis addig, amíg az három lépés távolságból fotózható, proseccóval fogyasztható, és a végén mindenki dolgavégezetten hazamehet a meleg lakásába. Tudjuk jól, hogy kulturális voyeurizmust gyártani a szenvedésből épp olyan könnyű, mint elfordítani a tekinteted, amikor hús-vér valóságában leül melléd a 4-es 6-os villamoson. És az együttérzés… az együttérzés önmagában még nem jelent közelséget, csak egy elegáns távolságtartást. Mert a sajnálat és megvetés hajlamos kéz a kézben járni. Itt ez nem történt meg: az alkotók és alkotások közös jelenléte nem hagyott teret az ilyen zsigeri reakcióknak.

„A rossz dolgok nappal történnek. Éjszaka sosem.”

A szervezők azzal a giccstől és pátosztól mentes érzékenységgel nyúltak a hajléktalansághoz, mely nem akarja sem eltagadni, sem felmagasztalni a tényt, hogy ezek a művészek honnan jöttek, miközben bemutatják, hogy mit hoztak létre minden körülmény ellenére. Igen, körülményről van szó… és emberekről, akiket látni és láttatni kell, hiszen a személyes történetük nem szűkíti le a lényüket a társadalmi helyzetükre, a lakhatásuk, életminőségük fontos, de nem kizárólagos rétegeire. A hangsúly nem a sorstragédiákon van, hanem azokon, akik megélték és megélik őket. Ez lényeges különbség, különösen itt, ahol olyan könnyű infantilizálni vagy dehumanizálni. Mert a jó szándék is tárgyiasíthat, akaratlanul megfosztva a másikat azoktól az vonásaitól, melyek valódi, háromdimenziós lénnyé teszik. Ilyen az, amikor egy ügyet, társadalmi szimbólumot, vagy sikersztoriba csomagolt morális deklarációt látunk oda, ahol valójában emberek vannak. Nemcsak a leplezetlen ellenszenv, de az empátia tárgyától elidegenedett együttérzés is gettósít: teljesen másképp, de mindkettő hangzatos hívószavakra redukálja az ember végtelen komplexitását. Szerencsére ezt itt jó érzékkel sikerült elkerülni, hisz a szervezők nagyon tudatosan és méltányos gyöngédséggel fordultak a téma felé, nem esztétizálni akarták a perifériára szorult létet, hanem bemutatni a szépséget, ami ebből a közegből nőtt ki, és azokat, akiknek a keze alatt ez a szépség műalkotássá vált.

A kiállítás legőszintébb pillanatai épp azok voltak, amikor a forma nem próbálta túlfegyelmezni a nyers valóság esetlenségét. Furcsa mód pont ez adott egy hatalmas fedezetet a tárlat mögé: hogy a forma nem akart a steril professzionalizmus és a túlzott formai tökély hazugságával rátelepedni arra a törékeny és esendő tartalomra, amit bemutatott. Hisz tudjuk, az Óperencián innen vagyunk. Itt a herceg nem szőke, a boszorkány nem gonosz, a történet pedig nem ér véget egy matyóhímzéses tanulsággal.

„És amíg kép születik, addig a történet sem ér véget.”

Nem meglepő hát, hogy a kiállítás is ezen a nyomvonalon jut el a saját legfontosabb műveletéhez. Mert persze, szeretjük a népmeséket, még paraszti hiedelemvilágból örökölt előítéleteikkel együtt is. Ezek a történetek egyszerű, könnyen érthető narratívát gyártanak erkölcsről, hősiességről, szerelemről, és persze arról a jóhiszemű feltételezésről, hogy a mindenség felett ”őrködik a rend”. A gyermeki léleknek ezek fontos kapaszkodók a világ megértéséhez, mielőtt óhatatlanul szembetalálja magát annak kaotikus sokszínűségével. Pont ezért tudnak nagyon veszélyesek lenni, hisz ez a műfaj a kizárólagosság elve alapján kategorizálja a szereplőket jókra és rosszakra, szépekre és csúnyákra, értékesekre és semmirekellőkre. Ez a fajta dichotómia nemcsak, hogy nem dolgozik az árnyalatokkal, de indirekt módon még azok létét is tagadja. Az archetipikus karakterek és a fényesre polírozott ideák szféráján kívül, vagyis az Óperencián innen csak emberek vannak. Emberek és az árnyalataik, melyek a különböző élethelyzetek fénytörésében oly sokféleképp megmutatkozhatnak. És meg is mutatkoztak: HoCsi Barbie baba-installációjában, Lukács Péter álomszerű grafikáiban, beko személyes és intuitív vizualitású festményeiben, valamint Rejtő Gábor és John Taylor gitárjátékában, melyek egészen eltérő módokon, de ugyanazon a törékeny, személyes hangon szólaltak meg.

És ebben a megvilágításban élesebben kirajzolódott, hogy akaratán kívül, de a mese intézménye ágyazott meg azoknak a prekoncepcióknak, melyek a hajléktalanságot is sújtják. Annak, hogy a fedél nélküli ember, ilyen vagy olyan módon, de következetesen leegyszerűsített, erkölcsi és esztétikai narratívákra redukálódik. Pedig a társadalom által démonizált és romantizált hajléktalankép között helyezkedik el minden, ami igazán fontos és igaz. Sajátságosan okos megoldás ezt a mese révén megképződött kétosztatú szemléletet pont a mese segítségével lebontani. Már csak azért is, mert a nagybetűs ”Érzékenyítés” kissé elfáradt kliséi mostanra nem képesek átütni az egyre magasabbra srófolt ingerküszöböt. A mese viszont pont azon a síkon kommunikál a lelkünkkel, ahol a tanult közöny és távolságtartás még nem rontotta meg azt. Különösen, ha olyan színművészek adják őket elő, mint Bach Kata vagy Martin Márta, akiknek elcsuklik a hangja egy-egy súlyosabb mondatnál, és könnyes szemmel mennek átölelni azt, akinek a történetét épp felolvasták. Ezek a pillanatok azok, amiket nem lehet sem megtervezni, sem reprodukálni. És ez így is van jól.

- Kitahito

Megosztás