logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Dalszövegkritika / 2016/11/25 / Szerző: Kitahito

Tankcsapda: Nem kell semmi

Nem kell semmi? Ez azért erős túlzás: a csúsztatás, az például nem kell! Mert Lukács László tragikus heroizmust költ oda, ahol valójában nincs más, csak egy szerencsétlen, nyomorult postás erkölcstelen, és végtelenül szánalmas menekülési kísérlete a hétköznapok élethazugságaiból.

Tankcsapda

Nos, úgy gondoltam ideje elővenni a 25-35 évesek kedvenc hazai rockegyüttesét, a Tankcsapdát, leporolni a régi rajongást, hogy az értő figyelem lencséi alatt vizsgáljuk meg az egyik leghíresebb számuk, a Nem kell semmi dalszövegét, mely a a 2006-os Mindenki vár valamit c. albumban jelent meg. Már annak idején is furcsa szájízt hagyott maga után ez a darab, de akkor még, fiatalabb fejjel képes voltam túltenni magam rajta, hiszen a többi produktumuk zeneileg és szövegét tekintve is nagyjából rendben volt. De az elszámoltatás nem maradhat el…
Kezdjük egy rövid történeti visszatekintővel! A Takcsapda 1989-ben alakult Debrecenben. Alapítótagjai: Lukács László, Buzsik György és Tóth Laboncz Attila, viszont mára az ikonikus frontemberen kívül mindenki kicserélődött. A Tankcsapda kezdetben kötetlenebb punk/rock zenét játszott, majd ahogy a hangzásviláguk szép lassan kiforrott, úgy tértek át a hard rock/metal ötvözetre. A Mindenki vár valamit számaiban még érezhető volt egy enyhe punkos beütés, de a zenekar széles körben ismert és közkedvelt videoklipes arculata, valamint zenei stílusa ebben az időben már majdnem teljesen kialakult. A dalszöveg írója és előadója, a ’68-as születésű Lukács László ekkor 38 éves volt. Ő énekli meg Tímár Zoltán, a 10 hónap börtönbüntetésre ítélt postás történetét, aki egy nap fogta magát, lenyúlta a rábízott nyugdíjak összegét, és elindult a Balatonra bulizni, csak hogy a nap végén elfogják a rendőrök. Mindezek tükrében most vizsgáljuk meg a Nem kell semmi számot, és a postást, aki egyszer sem csenget!

Tankcsapda: Nem kell semmi

Unom a rádiót, unom a tévét,
Unom az elejét, unom a végét,
Unom már, hogy minden áldott reggel,
Ugyanaz a nyomorult seggfej szól, hogy kelj fel!

Nekem már nem kell semmi, hagyjatok békén ennyi,
Nem kell levél, nem kell bélyeg,
Hagyjátok, hogy végre éljek,
Nem érdekel semmilyen kényszer,
Hadd rúgjak be végre elégszer már,
Én másnapos akarok lenni, és ennyi!

Unom a villamost, unom a buszokat,
És unom már, hogy mindenki baszogat,
Unom a hétfőket, unom a keddet,
És leszarom a szobámat, nem csinálok rendet,
Iszom a kávémat, iszom a kólát,
És várom a percet, várom az órát,
Amikor azt csinálok végre amit akarok,
És nem érdekel már többé, csak a buli meg a pia meg a haverok!!!

Refr.

Iszom a kávémat, iszom a kólát,
És várom a percet, várom az órát,
Amikor azt csinálok végre amit akarok,
És nem érdekel már többé csak a buli, meg a pia, meg a haverok!!!

Refr.

Nekem már tényleg nem kell semmi,
Hagyjatok békén ennyi!!!
Nem kell levél, nem kell bélyeg
Csak hagyjátok, hogy éljek,
Nem érdekel már semmilyen kényszer,
Csak hagy rúgjak be, végre elégszer,
Én másnapos akarok lenni!!!
Va-Va-Va!!!

„Unom a rádiót, unom a tévét, unom az elejét, unom a végét, unom már, hogy minden áldott reggel, ugyanaz a nyomorult seggfej szól, hogy kelj fel!”: Mégis mi történik? Postásunk bekapcsolja a rádiót, belövi a tévét, elkészül, elmegy dolgozni, míg mások mulatnak, ő csak fantáziál a kispolgárok balatoni lazulásáról. A zene és az ének akkor indul meg, mikor Zoltán kikattan, innentől kezdve gyors koncertes snittekkel felhígítottan követhetjük nyomon emberünk napjának fontosabb állomásait. Buszozás, kajálás, új cipő, sörözgetés, játékgép, heveny flört egy pultos lánnyal, új kocsi, majd ismét némi sörözgetés után az ominózus letartóztatás. Tehát, az első verze bepillantást enged nekünk Tímár Zoltán lelkivilágába, akiben az egymásba folyó napok monotóniája miatt lassan gyűlik a feszültség, MINDENBŐL elege van. Oltja a rádiót, oltja a tévét, sőt, még azt a szerencsétlen valakit is leoltja, aki reggel fel szeretné őt kelteni. Mert amíg nem kel fel, addig nem tudja bekapcsolni egyik készüléket sem, tehát nyilván nem azokról, vagy az azokból szóló műsorvezetőkről beszél, pláne, hogy nem szoktak kakukkos órát játszani. Akkor most az anyja vagy a csaja a nyomorult seggfej? Nem fontos. Enyhe képzavar után lassan elérkezik arra a pontra, ahol megtörténik vele az, ami Michael Douglas karakterével az Összeomlás c. filmben.

Érezhető, hogy Lukács valami hasonló szerepbe akarja beletuszkolni Tímárt, csak míg a filmbeli alak felemelkedik, és tisztaságával a társadalomra, és a minden nap meghozandó aljas kompromisszumokra reflektál, addig a… khm… hősünk esetében nem történik meg a felvilágosodás, nem helyeződik az alakja a társadalmi normalitások felszínességének síkja fölé. Tímár alászáll, hisz ahelyett, hogy az idealizmus kérlelhetetlen kompromisszumtagadásával lemosná magáról a világ által ráhordott mocskot, ő kész megmerítkezni a konzumtársadalom hedonista mocskában, és ezt az alkut egyből megpecsételi azzal, hogy ellopja a rábízott pár százezer forintot, hogy elmenjen szórakozni. Kisnyugdíjas öregek pénzéről beszélünk, megjegyzem. Értem én, hogy szép dolog virágot adni egy csinos nőnek, de lássuk meg a gesztus és a többi cselekedet mögött álló célt: Tímár Zoltán újra át akarta élni fiatalabb éveinek gondtalan, szabad, és kötöttségektől mentes világát. Vagy ha nem is Tímár Zoltán (végső soron nem túl igazságos őrá mutogatnom, hisz nem ismerem a körülményeit), hát a dal főszereplője. Visszasírta azokat az éveket, amikor nem kellett korán kelnie, nem kellett dolgoznia, elég volt csak délben belőnie a tévét, hogy megnézze a ‘Natgeó autószerelős műsorát. Ő nem a bűnös kompromisszumokat akarta ledobni a hátáról, hanem a felelősséget, a kötöttségeket, és ezzel szabad utat enged a vágyainak.

„Nekem már nem kell semmi, hagyjatok békén ennyi, nem kell levél, nem kell bélyeg, hagyjátok, hogy végre éljek!”: Még hogy nem kell neked semmi… hazug refrén! Ugyan már! Neked csak a munka nem kell. Pénz viszont igen. Nem kellenek neki a dolgos hétköznapok, csak a hétvégék. Mert őszintén, még egy postás is megkapja a heti két szabadnapot. Hétvégén vehetsz magadnak sört, alhatsz délig, udvarolhatsz a csajoknak, és még talán arra is lesz időd, hogy lebuszozz a ‘Balcsira egy kicsit pancsolni, meg dögleni a napon. Megtehette volna, de nem tette meg. Elég volt csak a fürdőszobai tükörre tűzött kép előtt keseregni, egészen addig, míg az élet elég okot adott, hogy tüntetőleg felboríthasd az asztalt. „…hagyjátok, hogy végre éljek!” – nem, neked kéne hagynod magad élni, de te, kedves Lukács-kreálmány, te csak a punkok végletességével tudsz gondolkodni. Van az élet, és van a nem élet. És ŐK, a szemetek, a rohadtak nem hagynak téged élni, rád akaszkodnak, fekete függöny mögé zavarnak, meg éles késsel rád vadásznak… ismerjük. De mindez csak benned történik, a saját démonaiddal hadakozol. (Meg persze a levelekkel és a bélyegekkel, hiszen Lukácsnak ennyi kapcsolata van a postás témával.) Nem arról van szó, hogy eddig nem éltél, és most kiszabadulsz a nagy jóságba. Amikor beléptél a munkaerőpiac világába, elhelyezkedtél egy állásban, akkor feladtál valamennyit az önrendelkezésedből, de nincsenek körülötted rácsok, sosem voltak, nem tartottak bezárva. Végig ott volt a lehetőség, hogy kialakítsd az egyensúlyi állapotot és jól érezd magad. De a Tankcsapda dala a börtönből való szabadulás romantikus aktusát akarják odahazudni, ahol csak szenvelgés, nyafogás, és teátrális ‘szarokbele mentalitás érezhető, és szerintem ez a történet méltatlan arra, hogy heroizálják, vagy akárcsak megénekeljék.

„Nem érdekel semmilyen kényszer, hadd rúgjak be végre elégszer már, én másnapos akarok lenni, és ennyi!”: Gyönyörű. Az egy dolog, hogy kész vagy figyelmen kívül hagyni törvényt, szokásjogot, illemet, ideológiát, erkölcsöt, és néhány biológiai szükségletet, attól ezt még nem kell úgy beállítani, mintha valami magasztos dolog lenne. Ilyen alapon ellophatta volna a cipőt is, megerőszakolhatta volna a pultos lányt, vagy halálra késelhetett volna pár nyugdíjast is, ha az egyetlen szempont a szabadság, meg hogy jól érezzük magunkat, akkor ne szarakodjunk már ilyen apróságokon, nem? Nekik van pénzük, nekem kell pénz: elveszem! Kanos vagyok, neki van hüvelye: megdugom! Bulizni akarok, a rendőrök nem hagyják: megölöm őket! Hát én csak elégszer be akartam rúgni, na! És ezek a köcsögök 10 hónap börtönre ítélték ezt a szabad embert, aki nem szeretett volna mást, csak szórakozni! Ilyenkor dobban meg a proliszív, hisz mindannyian jól akarjuk magunkat érezni, aztán jönnek ŐK, a törvényeikkel meg a szabályaikkal, és elszarják a szórakozásunkat!

Komolyra fordítva, én tényleg nem értem. Mi az, hogy „…hadd rúgjak be végre elégszer már“? Oké, azt felfogtam, hogy a kényszerre rímel az elégszer, de azon túl… hol van a jelentés? Nem inkább eléggé akarsz berúgni? Ki akadályozott meg ebben egészen pontosan? Vagy ez az állat olyan életet akar élni, ahol egy nem meghatározott időintervallumon belül egymásba csúsznak az egymást követő lerészegedések, így mondjuk átdelirálhatsz néhány hónapot? Ez sem tűnik helyesnek, hisz a végső nagy kijelentés az, hogy „én másnapos akarok lenni, és ennyi!“. Valahol itt dobja le nálam az értelem az ékszíjat. Most komolyan. Szeretjük az alkoholt, oké. Mámorosít, oldja a gátlásokat és az agysejteket. Segít megrázni a pofonfát. Krisztus kulturálisan beágyazott vére, és még finom is. Ezt még el tudom fogadni. De ki az a fogyatékos, aki másnapos akar lenni?! Akinek az alkoholizálással nem az ittas állapot elérése a célja, hanem az, hogy ébredés után egy hányásszagú rongynak érezhesse magát? Mert ezt mondja Lukács: ő MÁSNAPOS akar lenni, és ennyi! Ennyike’! Ezért protestál olyan hevesen amellett, hogy elégszer be akar rúgni, mert így élvezheti a ‘szupermásnaposságot! Mi lesz legközelebb? Megvallja, hogy tejet akar inni a lecsóra egy kiadós hascsikarásért? Vagy mondjuk: nem érdekel semmilyen kényszer, hadd kúrjak félre elégszer már, én tripperes akarok lenni, és ennyi! Hát ekkora baromságot is rég hallottam… gratulálok hozzá, de gondoljuk tovább a dolgot. Ő arra vágyik, hogy bevallva lehessen másnapos? Mármint hogy a munkahelyén ne kelljen álmatlanságot meg hangos szomszédokat hazudnia az áttivornyázott hajnal helyére? Akkor mégis csak megvoltak azok a görbe esték, megvolt a hőn áhított szabadság… mondjuk szombaton és vasárnap, csak hát hétfőn be kellett mennie dolgozni. Persze még így sem rúghatott be elégszer szegény, bár a péntek délutántól egészen vasárnap éjjelig masszívan piált (felteszem, a munkából megkeresett pénzéből…), de azok a rohadékok ott a postánál nem engedik neki, hogy másnaposan fetrengjen, és arra kényszerítik, hogy kemény rabszolgamunkával vigye ki a nyugdíjakat a zsíros borravalóért! Menjenek a picsába, inkább ellopom, az egészet, nem?!

„Unom a villamost, unom a buszokat, és unom már, hogy mindenki baszogat, unom a hétfőket, unom a keddet, és leszarom a szobámat, nem csinálok rendet!”: Ezen a ponton a ‘mindenből elegem van’-életérzés átcsap a középkorúak tinilázadásába. Egy 38 éves férfi szájából azt hallani, hogy „…leszarom a szobámat, nem csinálok rendet!” egyszerűen annyira hiteltelen, szégyenletes, és annyira nincs semmi köze ahhoz, amiről elvileg ennek a számnak szólnia kéne, hogy szabályosan kiszúrja az ember dobhártyáját. Persze tudjuk jól, hogy ez egy egészen konkrét kikacsintás a tizenéves közönségnek, akik így jó felhatalmazást kaphatnak Lukácstól, hogy sípcsonton rúgják az anyjukat és elmenjenek crack kokaint szívni a haverjaikkal. Mi ez, de most komolyan? Tinibálványt akarunk csinálni a nyugdíjasokat meglopó, tivornyázó, börtönviselt Tímárból? Lukács úgy állítja be ezt az egész mentalitást, mintha valami nagyon cool, nagyon punk, és ugyanakkor valami furcsa módon nagyon hippi dolog lenne, egyfajta szélmalomharc az elnyomó, egyéniséggyilkos társadalom ellen, ahol kizárólag csak az erkölcsi győzelem kivívása lehetséges, holott még a legjobb esetben is csak egy végtelenül szánalmas életből való kényszeredett, esetlen szabadulási kísérletet láthattunk. Ilyen alapon írhatnának egy számot a Manson családról, hiszen ők is csak jól akartak szórakozni, nem? Végül is kis ország vagyunk, Bonnie és Clyde helyett nekünk csak ilyen kelet-európai hősök jutnak, és ugye azzal kell dolgoznunk, amink van. Arra azért kíváncsi lennék, hogy Tímár kinek mondta volna ezeket a szájába adott sorokat. Az anyjának? A feleségének? Vagy csak skizoid módon magával veszekszik, mint Edward Norton a tükör előtt? Bárhogy is legyen, a valamennyire megideologizálható világfájdalom itt válik rockzenei alapra elvernyogott, talajtalan nyávogássá. Az ilyen tinilányos picsogás nemhogy egy 38 éves férfihoz, de még Tímár Zoltánhoz is méltatlan, pedig ő azért elég alacsonyra tette a mércét.

„Iszom a kávémat, iszom a kólát, és várom a percet, várom az órát, amikor azt csinálok végre amit akarok, és nem érdekel már többé, csak a buli meg a pia meg a haverok!!!”: Szegény hősünket kávé- és kólaivásra kényszerítik! Ráadásul egyszerre! Elmebeteg állatok! Hát nem tudjátok, hogy ő a sört szereti?! Már arról sem dönthet, hogy mit iszik? Ez a totális elnyomás, a végső, disztópikus orwelli terror, amikor a hatalom már az ember ivási szokásaiba is beleavatkozik! Azért itt van egy komoly társadalomkritika, és milyen szép líraisággal jeleníti meg a költő: a kávé és a kóla a rendszer elnyomásának, az autoritások láthatatlan kényszerének a szimbóluma, míg a meg nem nevezett sör az illékony, tisztán habzó szabadságé, mely olyan, akár a Balaton, hol az élet könnyű, nem kell dolgozni, kávét vagy kólát inni, és még a szobádban sem kell rendet csinálni! Milyen csodálatos, boldog élet ez!

Ami meg a bulit, a piát, meg a haverokat illeti, a klipből láthatjuk, hogy a Tankcsapda szerint ez mit is jelent: Tímár egy üveg sört szorongatva billeg valami kocsmának se jó lepukkant vendéglőben, ahol rajta kívül csak néhány alkoholista ücsörög a pultnál, azok is apatikus fejjel bámulnak maguk elé, valószínűleg a Trianoni békeszerződésen keseregve. Na jó, talán van ott még egy vacsorázó házaspár is… ez aztán a szórakozás! Ha engem ilyen bulikkal, ilyen haverokkal csábítana a képzeletem, valószínűleg én is lesitteltetném magam 10 hónapra. Persze ebben is ott van a mögöttes mondanivaló, amit a költő nagyon finoman csepegtet(hetett volna) bele a sorokba: a buli véget ért, a pia szobahőmérsékletű lett, és a haverokból alkoholisták és családapák lettek, nincs visszatérés a múltba, nem lehet újraélni a fiatalságot. Az út rövid, tele van önámítással, de a végén összeomlanak a légvárak, elmúlik a varázslat, és nem marad semmi, csak a csalódás, a közöny, és a 10 hónap börtön. Ez lenne a valódi üzenet, és ez az, amit a Tankcsapda nem énekel meg nekünk, mert ehhez egy ballada kéne, nem pedig egy laza, hajlóbálós/párnacsatás punk/rock nóta. A kölyöktestbe zárt felnőttek és a felnőtt testbe zárt kölykök pont ezt a narratívát nem akarják hallani.

Elfogytak a sorok a kezem alatt. Innentől már ugyan az ismétlődik, megy a zúzás, Lukács haja egy szuperszámítógép által is lemodellezhetetlen irányokba lobog, a közönség tombol, és mindenki gazdagodott egy tanulsággal… ja bocs, nem. Mert mondanám, hogy „Húzd, ki tudja meddig húzhatod!“, de hát látjuk, bármikor kirabolhatsz pár öreget (oh yeah! Va-Va-Va!!!), és elhúzhatsz bulizni, hisz ha te magad vagy a buli, és a zene belőled szól, akkor bárhol jól tudod érezni magad. Buszon, biciklin, börtönben, vagy épp egy Tankcsapda koncerten. Összesítve az eddig leírtakat, úgy gondolom, hogy Lukács László ezúttal kissé mellényúlt, ami kifejezetten fájó a zseniális Mennyország tourist és az Adjon az ég után. Önjelölt kobzosként megénekli valakinek a történetét, olyan háttértartalmat adva az illető tetteinek, melyek nagy valószínűséggel nem voltak jelen, és olyan következtetéseket von le, melyek egyszerűen helytelenek. Tímár Zoltán csak egy eszköz Lukács kezében, akin keresztül át tudja ütni ezt a fals punk/rock feelinget, de ezzel mintegy szentesíti és idealizálja Tímár tettét, és úgy mutatja be őt, mint valami kérész-életű party-szabadságharcost, felhők fölött az isteni fényben elégő, kissé ‘lúzer Ikaroszt, holott sem ez, sem az ellenkezője nem volt igaz. Legendát akar építeni oda, ahol nincs semmi, pátosszal önti nyakon azt, hogy ez a szerencsétlen Tímár besokallt, és a csinovnyik bukásra ítélt mini lázadása fölött érzett szimpátiánkat meglovagolva oda akarja tuszkolni árukapcsolásként a maga rock ‘n roll életérzésének hazugságát, mely szerint az a fontos, hogy jól szórakozz, minden más le van szarva, még a nyuggerek is, akiket egy kis ‘balcsizásért megkárosítottak. És teszi ezt úgy, hogy minden korosztálynak egyszerre akar egy nagyon személyes üzenetet átadni, emiatt a végeredmény identitászavaros, hiteltelen és bárgyú lesz. Persze Lukács ahogy a színpadon, úgy a dalszöveg megírásakor sem vállalta túl magát, hisz csak az számít, hogy minél dögösebb legyen a póz, minél vagányabb legyen a sörszagú líra, és minél jobban zúzzunk a gitárral! Az már teljesen más kérdés, hogy a Nem kell semmi már egy mondaton belül önellentmondásba keveredik, és leginkább csak arról hallunk, hogy mik kellenének, de nagyon…

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

WHITE POWER milk.

Következő kritika:

A szerelmi C.

Még több Dalszövegkritika