logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2016/05/31 / Szerző: Kitahito

Támadás a Fehér Ház ellen

Gerard Butler megmenti az elnököt, a házat, és a világot a koreai terroristáktól. Pattogatott kukorica, nachos (salsa-, sajtos- vagy vegyes szósszal), vizezett kóla, 3D-s szemüveg kapható! Kérem tapsoljanak!

Olympus Has Fallen 0

Nos. Ezúttal egy igazi klasszikust választottam boncolgatni valónak. Egy legendát, ha úgy tetszik. Egy filmet, ami alapjaiban rengette meg mindazt, amit a celluloidba égetett mozgóképről eddig tudni véltünk. Komolyra fordítva a szót, ezúttal a Támadás a Fehér Ház ellen, avagy Olympus Has Fallen (mivel az istenek a Fehér Házban laknak… nem tudtad?) kerül górcső alá. A 2013-as filmet Antoine Fuqua jegyzi, aki egy tűrhető rendező. A Gyilkosok gyilkosa és az Orvlövész után bizonyította, hogy rá lehet bízni a közepesség igényével megírt forgatókönyveket, mert Fuqua képes hasonlóan semleges pH-értékű filmeket forgatni belőlük. Fuqua egy olyan iparos, akibe érdemes pénzt invesztálni, mert a kezei alatt megtérülnek a befektetések, és még profitot is termelnek.

Antoine Fuqua a mintapéldája annak a rendezőnek, aki nélkül a moziknak zárva kéne tartaniuk két Oscar gyanús blockbuster között. Kimondhatjuk tehát, hogy emberünk munkája nélkülözhetetlen a rendszer olajozott működéséhez. Mindig elvégzi a feladatot, amivel megbízzák. Most sem volt ez másképp. A 70 milliós költségvetést egy 160 milliós bevétellé konvertálta, tehát szigorúan csak gazdasági szempontból a Támadás a Fehér Ház ellen egy hatalmas sikerű projekt volt. Well fuckin’ done, mate! Az viszont teljesen más kérdés, hogy milyen maga a film. És talán a retorikára fogékonyabbak számára nem okoz meglepetést: meglehetősen silány…

-Üdvözlöm, jöttem elfoglalni nagy fehér épület!

Történetünk kezdetén Mike Banning (Gerard Butler) épp valami szerencsétlent ver laposra egy rögtönzött bokszmeccs keretében. „Ez lesz az elnök…” – gondolom magamban, és nagyjából 3 másodperc múlva kiderül, hogy tényleg. Banning, mint a biztonságiak vezetője tehát épp egy gyors, indulás előtti öklözést folytat a ‘nagyvezírrel. A First Lady készülődik, a herczeg (azt hiszem Connor) meg azt csinálja, amit minden 10 éves kisfiú, vagyis láb alatt van. Zuhog a hó, szóval a csapat kénytelen kocsival menni… oda, ahová mennek. Butler kemény arcot vág, és terroristák után kutat a hóviharban, Connor autista módjára felmondja a Fehér Ház biztonsági kameráinak helyzetét a biztonságiaknak, az elnök és a felesége pedig meghitt beszélgetést folytatnak, csak hogy tudjuk, milyen idilli a be nem mutatott viszonyuk, ami amúgy senkit sem érdekel. A járművük rövidesen megcsúszik a jeges úton, Banningnek pedig döntenie kell, hogy az elnököt, vagy a nejét menti-e meg, és mivel ő is tudja, hogy bros over hoes, ezért Aaron Eckhart életben marad, a felesége viszont megtudja, milyen szörnyethalni úgy, hogy kocsiban ülve lebillensz egy hídról, majd három méter zuhanás után lágyan nekicsapódsz a befagyott folyó jegéhez.

-NEEEEEEEEEEEEEEEE! – üvölti Aaron Eckhart, mert nagyon szomorú, majd ugrunk egyet az időben. Gerard Butler az eset után megszégyenült és visszavonult, de csak egy háztömbnyit, így most már az út túloldaláról figyeli a Fehér Házat, viszont nem kap érte fizetést. Az elnök meg valamilyen oknál fogva annyira szétszórt lett, hogy pont a koreai delegáció érkezése előtt 2 perccel akarja elvinni a fiát horgászni. Természetesen a terv meghiúsul, így kénytelen a kivételesen a kormányzással is foglalkozni egy keveset. Mármint az elnök. Nem a gyerek. Ő inkább visszabújik a falba, hol lenni szeret. Erről nem beszélünk. Szóval a pofavizit!

„Banning is ex-special forces. Ranger battalion. He will move mountains or die trying!”

Mint kiderült ez szörnyű hiba volt, ugyanis az egész koreai küldöttség nindzsákból, kommandósokból és génmutáns szuperkatonákból áll, akik pillanatok alatt elkapják és túszul ejtik az elnököt és a fontosabb embereit. Mondjuk ez nem sikerülhetett volna nekik, ha nincs az a Washington fölé ‘jáci könnyedséggel berepülő repülőgép, amelyik pillanatok alatt leszereli az USA komplett légierejét, majd 10 percen keresztül lövi a várost géppuskával. Nem elég, hogy sikerül a Fehér Házat egy CGI égésnyomokkal tarkított rommá degradálnia (ami már önmagában is hatalmas teljesítmény), de kiiktat minden létező fegyverest a környéket, amellett, hogy még rengeteg járókelőt is lekaszál, megjegyzem nagyon látványosan. Elmondhatatlanul nevetséges volt, ahogy a repülőgép a halál acélszárnyú angyalaként köröz a város fölött, teljesen megbénítva azt. És egyszerűen semmit sem tudtak tenni ellene.

A halál gyönyörű CGI szárnyakon érkezik…

Annyira indokolatlanul sokáig mutatták, ahogy a repülő terror alatt tartja Washington egészét, hogy már kezdtem azt hinni, a film hátralévő része erről fog szólni. „Ez sosem hagyja abba, basszus.” – gondoltam, és tényleg nem akaródzott neki. Már fogadásokat kezdtem kötni magamban: vajon mi fogy el előbb: a gép üzemanyaga, vagy a legénység élelme? Végül azért csak-csak lelőtték, de azért még zuhanás közben elkaszálta a Washington emlékművet, csak hogy még jobban meggyalázza a derék békeszerető amerikai népet. Időközben a kukásautókból, mellékutcákból, és a föld alól is koreai terroristák rajzottak ki, a Fehér Háznak annyi, ráadásul a lángoló amerikai zászló is leesett slow-motionben az épület tetejéről, szóval a helyzet tökéletesen irányíthatatlanná vált.

A terroristákat egy Kang nevű alak vezeti, aki valami miatt nagyon utálja az Egyesült Államokat (hogy pontosan miért, az nem igazán derült ki a film alatt…), és ezért megszervezte ezt a grandiózus tervet. Fogalmam sincs, hogy volt képes titokban több terroristát az országba csempészni, felfegyverezni és mozgósítani, mint ahány statiszta az Egri Csillagok és a Tenkes Kapitánya forgatása során kellett, de biztos nagyon jó oka volt rá (a “minden amerikai húzzon odébb a koreai határtól, hogy végre lemeccseljük ezt az észak vs dél szarságot” az én szememben rohadtul nem elég ok erre), és kivitelezte. Amerika, a lehetőségek országa, ahol ha nagyon keményen dolgozol, lehet belőled akár géppisztolyos koreai merénylő is, aki egy kukáskocsiból mászik elő. Szóval mint szép lassan kiderül, Kang hatalmas terve az, hogy felrobbantja az USA összes atomrakétáját még a silóikban, így az országot egy hatalmas radioaktív pusztasággá változtathatja, ami… jó, gondolom. Persze a radioaktivitás a levegőben és a vízben átterjed majd más országokra is, megbecsülhetetlen mennyiségű ártatlan (és szükségtelen) áldozatot eredményezve, talán épp Koreában is, de ez egy teljesen mellékes körülmény, egy ilyen jól átgondolt, kiforrott terv esetében az ilyen apróságok nem számítanak.

„I’m working for justice, to give millions of starving men, women, and children a chance at more than just subsistence. To end the civil war your country interrupted so long ago.”

-Na de hogy fogja felrobbantani az atombombákat? Nincs erre valami védelem, vagy… ‘mittudomén?! – kérdezheti a szemfüles olvasó, és igaza is van! Ugyanis a szupertitkos védelmi rendszer (érted, VÉDELMI! Az USA sosem használna atombombát támadásra! Erre sosem volt, és sosem lesz példa! Fake news! Ezek csak elhárító rakéták…) három jelszóval élesíthető, amit három egyénre bíztak. Ez egy tökéletes(en elégtelen) megoldás lenne, ha történetesen az említett három személyt nem ejtették volna túszul a terroristák. Minő furcsa véletlen, hogy a ki tudja hány atomtöltet élesítéséhez szükséges kódot ismerő három ember pont egy helyen tartózkodott, mintha csak azt akarták volna, hogy elkapják őket. Fogaskerék került a homokszemek közé.

A csíksomlyói férfitánckar előadása a Kim Ir Szen tiszteletére.

Mellesleg a terminál is, ahol be lehet táplálni a kódokat, a Fehér Ház alatti bunkerben található, szóval minden adott egy nukleáris holokauszthoz. Nagyon passzentosan ki volt találva ez az egész rendszer. Még véletlenül sem történhet meg, hogy egy csapat szemetes konténerből előmászott Counter-Strike NPC elpusztítja az egész országot! Ilyen szigorú biztonsági intézkedések mellett mi baj történhet?! Érdekes módon Kang tudta azt is, hogy ki ismeri a kódokat, tehát felmerül a kérdés: ki köpött? Én az elnökre tippelnék, aki a felesége halála után érzett gyász miatt lángba akarja borítani a világot, de racionálisan nézve az ügyet valószínűleg arról lehet szó, hogy a film egy orbitálisan nagy baromság…

Szóval, látjuk tehát, hogy az ország, sőt az egész bolygó veszélyben forog, hiszen Kim Jong-un harcművész bodybuilder unokatestvére épp egy élőszereplős Fallout forgatásának díszleteit készíti elő. Ki menthet meg minket? Az FBI? Superman? Az amerikai mesterlövész? Hát nem, mert Gerald Butler, aki a egyedül verekszi át magát az udvaron tolongó, bár időközben megritkult kukás terroristák hordáin. Amolyan inverz Thermopülai csata ez, mindennemű epikus felhang és monumentalitás nélkül. Nincsenek orrszarvúk, mutánsok, gránátokat dobáló arabok, vagy lándzsás bennszülöttek, de pedig simán elfértek volna a favelából szalajtott csatornatöltelék koreaiak között.

„The United States of America doesn’t negotiate with terrorists!”

Hősünk egyszemélyes kommandós akció keretében szisztematikusan kiiktat minden ellenséget a Fehér Házon belül, felveszi a kapcsolatot az időközben elnökké avanzsált Morgan Freemannel, megöli az áruló ügynöktársát, lepofozza Kangot, mielőtt az ki tudná pofozni az elnök embereiből és Aaron Eckhartból az atomkódokat. Mert Gerard Butler a hős, a megmentő, a példakép, és mint ilyen legyőzhetetlen, elpusztíthatatlan, és arra van ítélve, hogy diadalt arasson. Már akkor fel kellett volna adniuk a terroristáknak, mikor megjelent a színen. Szóval mindenki boldog lehet, mert a következő náci-ufótámadásig szusszanhatnak egy kicsit.

Xerxész király személyi őrsége a perzsa hadsereg elit egysége.

Mondanom sem kell, a Támadás a Fehér Ház ellen még amerikai mércével mérve, csak akciófilmekhez hasonlítva is egy nevetséges, blőd baromság lett. A színészek hozták a tőlük megszokható szokványos színvonalat, volt zene, a kamerázás is elment, voltak szép, mutatós nagytotálok a Fehér Ház mögött lenyugvó napról, meg minden, de a sztori egyszerűen csapnivaló. Olyan mértékben bugyuta, hogy ez még a 90-es években is gagyi lett volna, pedig akkor a csapból is ilyen filmek folytak. Egyszerűen nem tudom szavakkal leírni azt a fizikai fájdalomba hajló érzést, amit ez a mozi okozott. Valami különleges keveréke volt a szánalomnak, az unalomnak, és annak a kínos feszengésnek, ami miatt az ember lerágja a bőrt a szája belső oldaláról. Fájdalmas időpocsékolás.

Folyamatosan két állapot között pingpongozott az agyam: „Ezt a szart egyszerűen nem gondolhatták komolyan” és „Jobb lett volna inkább a konnektorba pisilni filmnézés helyett“. Ez nem szórakoztató, és még csak nem is kikapcsolódás. Ha számszerűsíteni kéne, a Támadás a Fehér Ház ellen befogadása nagyjából 3-5 IQ pontot foglal le, és ha ez valakit kikapcsol, az inkább az illetőt jellemzi, nem a filmet. A maradék meg csak sikolt, hogy „Úr Isten, mihez kezdesz az életeddel, te idióta, mennél inkább alumínium dobozból gyártott kis dísztárgyakat árulni a Nyugati pályaudvar elé!

„Olympus has fallen, Olympus has fallen, Olympus has fallen!”

És tudom, hogy előbb-utóbb valaki be fogja nyögni, hogy “szép, szép, már megint megy az indulatból kritizálás, #gonemad #unprofessional lol”, de nagyjából 3 hete néztem meg a filmet, és még mindig nem tudok napirendre térni afelett, hogy ilyen nívótlan, ostoba lokálpatrióta erőszakpornókra miért van egyáltalán szükség? Ki volt az, aki elolvasta a forgatókönyvet, és úgy vélte, hogy ez basszus, ez egy rohadt nagy dobás lesz srácok, most aztán megfogtuk az Isten lábát ezzel az ötlettel? Valószínűleg senki, mert az ilyen filmek nem is így születnek. Mint ahogy van igény a pankrációra, meg a monster truck showra, úgy megvan az igény az ilyen nívótlan, agyzsibbasztó és legalantasabb igényeket kielégíteni vágyó akciófilmekre is. A formula a következő:

Ezért büntetésből 2 hétig nincs Diablo!

Jönnek az XY-ok (helyettesítsd be nácikkal, idegen lényekkel, terroristákkal), szomorú zenére legyilkolnak egy csomó statisztát, és látszólag már minden remény elveszett, de akkor feltűnik a színen YX (tetszés szerinti Arnold Schwarzenegger, Bruce Willis, Jason Statham, Dolph Lundgren, Daniel Craig, Liam Neeson vagy Gerard Butler), megmenti a napot, legyőzi a főrohadékot, aki nem számolt a csillagos zászlós terminátorral, és vége.

Ezt csomagolják át újra, meg újra, meg újra, és ezzel nem is lenne baj, ha a körítés fantáziadús lenne, de a Támadás a Fehér Ház ellen számomra azt mutatja, hogy mennyire nem kell még csak próbálkozniuk sem a sikerért, ezért a készítők belőnek egy minimális színvonalat, és általában jócskán alálőve összedobnak mindenféle szemetet, majd bekasszírozzák a nagy profitot. Mert a buta, primitív ‘mozibajáró így is úgy is megtermeli azt a hasznot, ami miatt érdemes leforgatni még a legnagyobb hulladék ötletből született agymenést is. És ez a tendencia az utóbbi évtizedekben sem akar megváltozni. Egy dolog tehát biztos: Antoine Fuqua és bűntársai mindig kapnak majd egy kis helyet a futószalag mellett. Várom a folytatást. The show must go on…

2 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Ésszerű és̷...

Következő kritika:

A cuckold őszin...

Még több Filmkritika