logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2014/05/14 / Szerző: Kitahito

Plázacicák

Egy régi dakota közmondás szerint aki kurvának áll, az ne csodálkozzon, ha Motorola telefont meg koptatott Levis farmert kap ajándékba. Látszik, hogy a bölcs, tiszteletbeli honatyák képben voltak a mozgóképek terén is.

Galerianki

Nos. Gal…. galen… galerk… mindegy, hagyjuk. Ejtsünk pár szót egy senki által nem ismert lengyel tinidrámáról, a Plázacicákról.

Kapunk néhány fiatal lányt, rossz, rossz, és még rosszabb családi helyzetben, kétes iskolai szerepkörben. Boldogságra, csillogásra vágynak, mint minden fiatal, és mivel otthonról nem kapnak kellő hátszelet, hogy a saját extravagáns(nak hitt, valójában végtelenül nyomorult) életük megvalósítását finanszírozzák, elmenni dolgozni pedig mindenkinek büdös, így lényegében strichelésből akarják összekaparni a divatozásra valót. A főszereplő lány, Alicja egy igen extrovertált karakter, akit lépten-nyomon indokolatlanul megaláz mindenki, majd valami különös szeszély folytán genyó leánytársai maguk mellé fogadják, és igencsak rövid idő alatt lealjasítják a saját szintjükre (a rossz társaság rossz, értem?). A film valósága természetesen messze nem olyan rózsaszín, mint ahogy azt elképzelik, így miközben lefelé száguldanak a metaforikus hullámvasúton, minket nézőket is lerántanak, és meghempergetnek a perverz szexvadászok, árulások, családon belüli erőszak, nem kívánt terhességek és bukásra ítélt kapcsolatok mocskában.

Dem pussziketz!

Természetesen hősünk körül legyeskedik valami srác, aki esetlen szerelmével és töketlen, viszonzásra nem találó próbálkozásaival végül öngyilkosságba hajszolja magát. A tragédia tüze az egekig csap, majd kameraállást váltva látjuk, hogy az valójában nem több egy alulról filmezett gyertyalángnál. Végig ez érezhető: először az amatörizmussal elbagatellizálnak egy komoly társadalmi problémát, aztán ismét amatőr módon a nevetségességig dramatizálják elvárva, hogy megrökönyödjünk valamin, amit felszínességgel párosult tehetségtelenséggel sikerül átélhetetlenné karikírozni. Elvakít a professzionizmus. Mindez a rendezőnő, Katarzyna Roslaniec végtelen hozzá nem értését bizonyítja. Úgy néz ki, hogy várból is lehet szart építeni.

A film erős akart lenni a naturalizmusával, és olyan görcsösen próbálta átadni a mondanivalóját, hogy már a hihetőségét veszítette el. Megbocsájtottam volna az olcsó sztorit, alacsony költségvetést és a gyenge “színészeket” (az már a megbocsájtás egy stádiuma, hogy kész vagyok színészeknek titulálni ezeket a gimnáziumi színjátszó körből szabadult szobanövényeket…) is, ha képesek mindezt ízlésesen tálalni. Láthattunk már jó pár igényes munkát, mely független filmesek kezéből került ki, és a büdzsé nem haladta meg egy használt családi autó árát. Nem lehetetlen vállalkozás. A tehetség átvilágít az ilyen apróságokon, és ha valamiben benne van a készítők lelke, az azért meglátszik. Lehet a semmiből is maradandót alkotni.

-4kar5z a m3Nő c54j0kk4l lÓgN1??,

De ez itt nem sikerült. Az az életszagúság, ami a súlyát adná a drámának, pont amiatt a mérhetetlen igyekezet miatt veszik el, hogy életszagúvá tegyék a filmet. Talán egy középiskola pincehelyiségében működik ez a fajta bárdolatlan tálalás, de a vászon nem tűri el az ilyen igénytelenséget. Ha nincs komolyan vehető tanulság, nincs reveláció. Nyilván történnek olyan tragédiák a valóságban, ami a filmben bemutatni szándékoznak, de nem úgy, hogy

„-Veszel nekem egy nacit, és cumizhatunk.”

Tudom, hogy a magukat divatos cuccokért kiprostituáló tinik nem az eszükről vagy a választékos szókincsükről híresek, de ez a fajta direktbe suttyóság pont az illúzióit öli meg az egész aktusnak, és ellehetetleníti a dráma elmélyítését. Mintha az “ezek a mai fiatalok”-sztereotípiákat és előítéleteket csokorba gyűjtötték volna, hogy szörnyülködhessünk. De ne legyen igazam, és kedves műkedvelő kollégáim! Kezdjük el felhalmozni az öreg Nokia meg Motorola telefonokat, aztán irány Lengyelország. Ki ne kelne útra az ilyen csinos polák lánykákért?! Mi, hogy kiskorúak? De hát látjuk, hogy ott ez az ég világon senkit sem érdekel! Realizmus, ugye.

A váltás szende kislányból keményvonalas plázakurvává még akkor sem cirka egy hét alatt zajlik le, ha erre megvan a hajlandósága és az előnytelen családi háttere az illetőnek. Nagy, széles ecsetvonásokkal festenek fel valamit, ami nyilván nagy probléma, de így legfeljebb egy gyengécske karikatúrát kapunk a jelenségről, a néző meg nem tudja, most nevessen, vagy a fejét fogja a hülyeségek miatt. Annyi magas labda volt a témaválasztás, és annyira nem ütötték le, hogy nekem fájt. Pedig tényleg minden adott volt (a pénz kivételével persze), hogy egy jó filmet készítsenek. Indirekt módon, finom eszközökkel kellett volna operálni, nem úgy, hogy „-Na, és kaptál már tőle telefont?” vagy „-Menj el vele, talán vesz neked egy új rucit”“.

Egy cumi, egy naci. #easylife

Apró, ártatlan kompromisszumokat kellett volna látnunk, lépéseket, melyek önmagukban nem fajsúlyosak, de a bejárt út olyan messzire visz el a régi önmagadtól, hogy visszatekintve (és a megfelelő ponton mindig kell egy ilyen jelenet, amikor a hős szembesül a saját züllésének mértékével) csak az értetlen döbbenet marad számodra. Az nem megy, hogy fogjuk az ártatlan lánykát, és “mennyé’ szopjá’ le valakit egy 30 zloty-s feltöltőkártyáért!”, nem lehet ilyen otromba módon végiglökdösni az útján a kárhozatba igyekvőt, mert ez csak ellenállást váltana ki. A lépéseket neki kell megtennie. Ugyan így, a nézőt is észrevétlenül, finoman kell manipulálni: az nem működik, hogy fognak egy baseball-ütőt, ráírják szép, nyomtatott betűkkel, hogy DRÁMA, és elkezdik vele csépelni a képernyő előtt ülő szerencsétlent. Illetve működik, de előtte akkor is szükséges némi előjáték, hogy szegény alany hangulatba jöjjön. Itt pedig megspórolnak minden finomságot: a lépések adottak, de hiányzik mögülük a koherens akartat és szellem, mely haláltánccá tehetné őket. Nem is beszélve a valódi realizmusról: még a mi elcseszett világunkban is akadnak normális alakok, akik nem akarnak megalázni, átverni, vagy leszopatni egy sikátorban, de itt mindenki alávaló, gerinctelen, erkölcsileg és emberileg romlott véglény, nincs egyensúly, nincs balansz, normalitás, viszonyítási pont, csak a légkondicionált pokol langymeleg tespedtsége.

Ott volt például az a jelenet, mikor a főszereplő csaj rajtakapja az anyját a szeretőjével. Egy ilyen szituációban számos módon lehet reagálni: dühönghetsz, sírhatsz, fenyegetőzhetsz, kérdőre vonhatod az aktus résztvevőit, magadba zárkózhatsz, vagy elrohanhatsz… de azt nem kérdezed meg a férfitól, hogy vesz-e neked egy nadrágot. Egészen pontosan melyik univerzumban játszódott ez a történet? Mert az biztos, hogy nem a miénkben…

A Plázacicák hiába akarja bemutatni a mai fiatalság problémáit, és figyelmeztetni az őket fenyegető veszélyekre, ha nincs kapcsolata a valósággal, és eltúlzott, irracionális képet fest arról az elkallódófélben lévő szubkultúráról, melyet meg akar menteni. Így a film üzenete kb. annyi, hogy ha már nem foglalkozol a lányoddal, sőt, időnként baszogatod és veszekszel vele mindenféle semmiségekért, akkor legalább legyél annyira jó szülő, hogy elhalmozod szép ruhákkal, Motorola telefonokkal, meg bőséges zsebpénzzel, akkor nem fogja lecidázni a járókelőket az Árkád parkolójában. Remélhetőleg.

2 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Terminátor: Meg...

Következő kritika:

Ice Baby

Még több Filmkritika