logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Kommentár / 2022/12/02 / Szerző: Kitahito

Takeshi küldetés: mission failed.

Szereted nézni, ahogy emberek ország-világ előtt hülyét csinálnak magukból? Élvezed, ha bukósisakos japánok billegő platformokról vízbe esnek, falakra kenődnek fel, vagy a sárban csúszva-mászva szerencsétlenkednek? Elégedett fejbólintással nyugtázod, mikor valaki végül átér az akadálypálya túloldalára, hogy aztán elbukjon a következő forduló elején? Nos, ha a válasz bármelyik kérdésre igen, a Takeshi küldetés Comedy central-on futó, magyarul narrált változatát akkor sem fogod kedvelni, hisz a hozzáadott hazai érték csak rontott az amúgy sem túl nívós műsor színvonalán.

Takeshi kuldetes

Úgy adódott, hogy a szomszédom kéretlen megkeresésére felcsaptam petsitternek: egy nagyon buta kutya és egy nagyon rossz macska lett a gondjaimra bízva. Mivel roppant elkényeztetett állatokról beszélünk, melyek az ember áldásos közelsége nélkül egyszerűen öngyilkosok lesznek vagy spontán felrobbannak, így kénytelen voltam az éjszakákat is odaát tölteni. Részben lustaságból, részben a minimális környezetváltozás teljes átélése iránti vágyból nem vittem magammal semmilyen elektronikus eszközt ezekre az ottalvós alkalmakra, hanem évek óta először felvettem egy távirányítót, és bekapcsoltam a TELEVÍZIÓT. Az ezredforduló után született olvasó kedvéért: ez egy olyan készülék, melyen a Youtube-hoz vagy a Netflix-hez hasonlóan mindenféle audiovizuális tartalom jelenik meg, de nem te döntöd el, hogy mi menjen, ráadásul több a reklám is. Egyenlőre. A műsorszerkesztésbe való beleszólás hiánya miatti gerneral deficitet ellensúlyozandó az ilyenkor megszokott módszert alkalmaztam, vagyis 3-5 másodpercenként váltottam csatornát, melynek eredményeképp az esti híradó összefolyt az Angol műkincskereskedők kalandjaival, majd Thomas a gőzmozdonnyá lényegült át, hogy aztán egy komolyzenei koncertet és a curling bajnokság élő közvetítését átugorva valami argentin szappanoperánál állapodjon meg, ahol egy rövid időre megragadtam, hisz a felpofozott Juanita épp fényt derített don Ortega piszkos ügyeleteire, aki titkos viszonyba kezdett Erralda asszonnyal, hogy kicsalják Leoncio ingatlanos vállalkozásából félretett pénzét, de az érdekfeszítő intrikák ellenére azért csak elkapcsoltam, majd újra, és újra és újra, míg a magát bőség zavarává eufemizált csömör megállásra nem kényszerített. Kiüresedve, mentálisan kifacsartan bámultam a képernyőre, ahol egyszer csak a pixelek örvénylő ködéből előlépett egy alak. Egy cirkuszi konferanszié piros felsőjét viselte, kezében sétapálcát lóbált hetykén, ahogy egy jakuzába oltott selyemfiú könnyedségével közelebb lépkedett a kamerához, és elüvöltötte magát: IKEEEEEEEE!!! Mint utóbb kiderült, sikerült a Takeshi küldetés nevezetű, távol keletről… nos, jobb szó híján “meghonosított” game show-nál megragadnom. Ezen írásom a macskaköröm megindoklásáról fog szólni.

Bármennyire is kedvelem a japán kultúrát, azt nehéz lenne tagadni, hogy a televíziós vetélkedőik, melyekben a szórakoztató faktor jellemzően az, hogy emberek mindenféle akadálypályákon zúzzák le magukat, kifejezetten silány produktumok. Valahogy nem veszi be a gyomrom ezt a 110 százalékon égetett szégyentelenkedést, infantilizmust és túltolt bénázást. Persze ezek a programok a megszokott televíziós színvonalhoz képest viszonylag ártalmatlanok, és ha el tudunk vonatkoztatni a humor primitivizmusától, egész élvezhető ostobaságok, melyeket a hét bármelyik napján előbb néznék, mint a Just for Laughs-féle trash műsorokat. Letáboroztam hát a Comedy central-on, abban a reményben, hogy legalább 15 percig átadhatom magam az andalító őrületnek, de 15 másodperc se kellett hozzá, hogy a félperiféria gyarmati szolgalelkűsége rám rúgja az ajtót: megszólalt ugyanis egy Péter (vagy az Elek, vagy a Jankovics, nem tudom, szerencsére eddig elkerült a Dumaszínházas ripacskodás…), és elkezdte “kommentálni” az eseményeket, melybe rögvest becsatlakozott a másik Péter is. Először a döbbenettől nem is értettem, hogy mi a franc történik, mert a két “humorista” (ma nagyon könnyű szívvel osztogathatom a macskakörmöket) hangalámondásos hozzászólásai csak a legritkább esetben reflektáltak a látottakra, és akkor is inkább azt kívántam, hogy bár maradtak volna csendben. Olyan heves szekunder szégyent éreztem e végtelenül modoros, jófejkedős poénkodástól, hogy legszívesebben elkapcsoltam volna, de azoknak a katasztrófaturistáknak az elképedt, néma ámulatával figyeltem az eseményeket, akik képtelenek elfordítani a tekintetüket a szemük előtt kibontakozó iszonyatról.

„Lehet, hogy azt is kirúgták aki kitalálta, hogy egy ilyen gyenge színvonalú valamit, két idióta kommentárjával adjanak le. Akkor már inkább szinkronizálták volna az eredeti műsort és annak műsorvezetőit. Ja, hogy az több munka és pénz lett volna. Oh oké. Ezért inkább berakták ezt a két unalmas gyengén improvizáló majmot.”

Van az a helyzet, hogy mikor valaki belép egy terembe, és kevesebben lesznek odabent. Itt is valami ilyesmi történt. Ez a két szerencsétlen gondolom azt képzelte, hogy a hozzáadott értékük felnemesíti az alapul szolgáló matériát, ezzel szemben sikerült teljesen lealjasítaniuk azt. Félreértés ne essék, nem ismeretlen előttem ez a műfaj, tudom, hogy kétes ízlésű műsorszerkesztők előszeretettel élnek a “fogjunk egy kóklert és pofázzon alá valami hülyeséget a fillérekért licencelt videóanyagra” módszerrel, aminél kevés lustább és otrombább eljárás van a honosításra, de ott a kommentár még ha felesleges is, legalább nem ártanak vele. Itt sikeresen élvezhetetlenné teszik az alapul szolgáló műsort, mert a Takeshi küldetés helyett azt kell hallgatnunk, hogy Elek Péter és Jankovics Péter egy stand-up show-t improvizál (vagy ha nem ezt teszik, akkor rohadt tehetségesen játsszák el az inkompetenciát). Kevés csillag ragyog a magyar színpadi viccmesélés egén, és és ők ketten egyértelműen nem tartoznak közéjük, viszont nekik köszönhetően a feltűnési viszketegség és az ötlettelenség olyan elképesztő keverékének lehetünk tanúi, amit nehéz szavakkal leírni. Ha fogsz két embert az utcáról, leülteted őket a tv elé, adsz nekik egy sört, és megkéred őket, hogy beszélgessenek amiről kedvük tartja, valószínűleg élvezhetőbb kommentárral szolgálnának, mint a Comedy Central “műsorvezetői”. Basszus, Péterék nem vezetik a műsort! Strukturáltság nélkül gagyognak össze-vissza a semmiről, néha kínos szünetekkel lazítva fel a mesterkélt poéntöredékek, kínos szóviccek és random történetcsökevények inkoherens özönét. Mikor máskor tárgyalnád ki például, hogy az egyik szereplő hasonlít Michael Jackson-ra? Vagy hogy a haverod miért nem látta még az Oroszlánkirályt? Há’ nem nézte meg, pedig milyen jó az, benne van a Mufasza meg a beszélő szurikáta! Jaj de szellemes!

Takeshi marshall generális tábornok admirális rövid eligazítást tart hőseinknek az erdőben.

A végeredmény tényleg vállalhatatlanul nívótlan. Egy feladatuk volt, és azt is sikerült elbaszniuk: nem elég, hogy olyan szinten megvágták a műsort, hogy képtelenség követni az eseményeket, a megmaradt torzót is bemocskolják azzal, hogy ez a két nyomorult alámakogja a baromságait. Elég lett volna egy feliratot készíteni. Tudunk olvasni, kedves Comedy Central! Senki nem kérte ezt a hitványságot. Ha azt akarjuk látni, hogy valaki negyed órán keresztül nem vicces, akkor megnézzük a Showder Klub valamelyik adásának fellépőit. Ha pedig két nagyon nem vicces embert akarunk nézni, arra ott a Szomszédnéni Produkciós Iroda. Nem kell tisztelni a Takeshi küldetést, mert nem is érdemel tiszteletet. Sőt, primitivizmusával és öntudatos bugyutaságával a formula egy külön zsánert teremtett, és úgy gondolom ezzel az úttörő szereppel komolyan hozzájárult a televíziózás lealjasításához. De azért ne használjuk már wc papírnak, amivel ez a két gyökér kitörölheti, mielőtt elkezdenék szopkodni egymás egóját. A Comedy Central olyan büszke volt erre a produktumra, hogy készítettek egy 5 részes werkfilm minisorozatot, melyet most mindannyiunk közös szellemi leépülésére meg is osztanék. Látható itt egy baki című videó, mely alapján azt kell feltételeznem, hogy történt valamifélre szűrés, és voltak olyan pillanatok, melyeket nem feleltek meg a műsor készítőinek. Úgy képzelem, hogy olyan lehetett ez, mint mikor a híg fekáliában úszkáló répadarabok, borsószemek, apró porcocskák fennakadnak a rostán, és csak a tiszta excrementum marad. Most komolyan, ebből a nemtelen ripacskodásból mit lehet kiollózni? Mikor Elek Péter megejt egy szaftosabb káromkodást? Vagy ha Jankovics Péter szellent, és belehallatszik a mikrofonba? Itt komoly szakmai munka folyik kérem, vannak elvárások, szigorú követelmények, mi a humort halálosan komolyan vesszük! …egy videóval később Elek Péter herélt kornyikálását hallhatjuk, aki így készül fel arra, hogy a legjobb hangját adja a Takeshi küldetés alá. Azért ilyenkor érezzük, hogy a komédia központjában vagyunk. Innen sugárzik ki a jókedv, mi pedig csak úgy sütkérezünk a fényében. Tudom, a humor elég szubjektív dolog, de azért az beszédes, hogy a Péterek szánni való magánszámát már csak hajnali 1 és 4 óra között közvetítik, szóval úgy tűnik nem voltak kifejezetten jók a nézettségi adatok, mondhatni meglepő módon a nagyérdemű torkán ezt a szemetet már talán nem lehetett letuszkolni. Nagy érvágás ez a szórakozni vágyó magyaroknak, de valahogy majdcsak túlélik.

Ilyenkor persze kötelező jelleggel le kell írni a nyilvánvalót, vagyis hogy Elek Péter és Jankovics Péter minden bizonnyal két rendkívül derék alak, akik magánemberként elképesztően értelmesek és jófejek, ráadásul szeretik a kiskutyákat, a buszon átadják a helyet az időseknek, és természetesen a háztartási hulladékot is szelektíven gyűjtik. Ám sajnos nem magánemberként kerülünk velük kapcsolatba, hanem a televízió képernyőjén keresztül, és az ott nyújtott szereplésük képezi a bírálat tárgyát. Az a semmitérő pojácaság pedig, amit a Takeshi küldetés ürügyén leművelnek, egyszerűen vállalhatatlan, és kénytelen vagyok helyettük szégyellni magam, ha már bennük nincs annyi szégyenérzet, vagy legalább képesség az önkritikára, hogy észrevegyék a saját ténykedésük csapnivalóságát. Képesek voltak tönkretenni egy amúgy is csapnivaló show-t. Ehhez is tehetség kell! Apropó tehetség: hogy senki se vádolhasson felületességgel, utánanéztem mindkét… úriember munkásságának, és a stand-up comedy terén nyújtott teljesítményük amúgy magasabb szintű annál, mint amit itt produkáltak. Mondjuk nem sokkal, hisz Jankovics amúgy is borzasztóan cringe az állandó “éneklős” performanszával, Eleket pedig kb. csak a karizmátlan szépfiúsága miatt tűri el a színpad, de nagyjából fél üveg pezsgő és két-három Somersby után a közönség tagjai valószínűleg nem vernék meg őket fellépés után. Szóval még magukat is képesek voltak alulmúlni, és ez már csak azért is érdekes, mert valami olyasmi történik, mint ami a Takeshi küldetéssel: hozzáadták a műsorhoz a Pétereket, és az eredmény rosszabb, mint a kettő külön-külön volt; valamint az egyik Pétert hozzáadták a másik Péterhez, és az eredmény megint csak mínuszos lett. Miként lehetséges ez? Nem tudom, de azt hiszem itt az ideje elkapcsolni, és nézni egy kis hangyafocit…

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Your contributi...

Következő kritika:

A “kamion...

Még több Kommentár