A világ a nagy, teátrális gesztusokra figyel oda, és Ferenc pápa jó érzékkel odafigyelt arra, hogy a jövőbe vezető gesztusokat megtöltse tartalommal is. Személyénél mindig fontosabb volt az ügy, melyet képviselt, és mely túlmutatott az egyén üdvösségén: azt hirdette, hogy felelősséggel tartozunk az eljövendő generációk felé, és a holnap társadalmának alapköveit ma kell leraknunk. Dacos, kérlelhetetlen kitartással küzdött az emberért: a perifériára szorult, hibásnak bélyegzett, meg nem értett és üldözött ember létjoga és igazsága mellett harcolt. Ez a gyöngédségében erős ragaszkodása 2025 húsvét vasárnapján érte el zenitjét, mikor a legyengült, beteg pápa még egyszer a hívek elé járult, hogy az utolsó napokban se hagyja magára a világot.

Jézus feltámadásának ünnepe magasabb érvény, mint Ferenc pápa halála, és ő tudta ezt. „Mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10). Nem a csoda, hanem az emberi akarat diadala révén teljesíthette a kötelességét, halálával is bizonyságot adva arról a meggyőződésről, mely egész életét félreérthetetlenül keretezte: az Egyház csak akkor ér valamit, ha jelen van. Nem csak ott, ahol tapsolnak, hanem ott is, ahol taposnak. Ott, ahová nem akar bemerészkedni a modern ember kényes tekintete. Ahol a fájdalom van. Hisz nem elég szélesre tárni a templomok ajtaját, a tevékeny szeretetnek ki kell lépnie a hideg kőfalak időtlenségbe dermedt, tömjénfüstös hűvöséből. Mert dolgunk van a világgal.

Aktív, reformszemléletű munkásságát sok kritika érte, amin nem is kell csodálkozni, elvégre egy több ezer éves, gigászi gépezet lassú, kőbe vésett pályáját igyekezett e gyorsan változó kor kívánalmai szerint korrigálni. Tette mindezt töretlen hittel, esendően, olykor kiszolgáltatottan, de mindig az egyetemes humánum mentén. Ám épp ezzel a radikális érzékenységgel mutatta meg azt, amit semmilyen dogma nem tudott volna, és az a pár foknyi eltérés, melyet a konzervatív szellem éles kanyarnak élt meg, voltaképp elősegítette, hogy ez a jelentőségét rohamosan vesztő intézmény és a mögötte álló morális eszmerendszer továbbra is releváns tudjon maradni. Ezt a népszerűtlen, de szükséges munkát nem lehetett megspórolni, és Ferenc pápa vállaira vette azt a könnyű terhet: következetes erkölcse és alázatos akarata átvezette a katolikus egyházat a XXI. századba, és ezért hitbéli meggyőződéstől függetlenül hálásak lehetünk neki.

Ferenc pápa halála nem zár le semmit. Ajtót nyit egy másfajta Egyház felé, mely nem tökéletes, nem is akarja fenntartani a tökéletesség látszatát, viszont toleráns, szorgos és élő. Mely nem tudja a választ mindenre, de nem is riad vissza a kérdésektől. Amely nem az egyformaság rendezett szigorában, hanem a diverzitás és az irgalom erejében hisz. És amelyik nem csak akkor térdel le, ha már nem tud felállni. Ez volt Ferenc pápa utolsó húsvétja. Egy lassú, fájdalmas, mégis diadalmas igen: nem az életre, hanem az emberre. Arra, hogy a bűnös, kárhozatra ítélt emberiség még mindig ott hordozza magában a megváltás ígéretét, az isteni szikra kiolthatatlan fényét, mely átragyog minden szennyen és szenvedésen, összekötve mindannyiunkat. És ebben a kimondott igenben ott volt minden, amit az Egyházról, hitről és emberségről valaha is tudni érdemes.

A világ várakozó szemekkel és lélegzet-visszafojtva figyelte, hogy ki lép elő a fehér füstből, és merre navigálja majd azt a hajót, melyet Ferenc pápa szélirányba állított. Hogy isteni sugallat vagy emberi számítás vezette a konklávé résztvevőinek kezét, mikor a XIV. Leóvá nemesült amerikai Robert Francis Prevost bíboros-püspökre bízták a kormánykereket, az minden bizonnyal ki fog derülni az elkövetkezendő évek során. Addig viszont csak reménykedni tudunk, hogy egy elődjéhez méltóan érdemes egyházfőre esett a választás. Inshallah.

- Kitahito

Megosztás