Interjú / 2024/05/30 / Szerző: Kitahito
„Ne hagyjuk, hogy egymás ellen hergeljenek minket!” – interjú Bódis Krisztával
Bódis Kriszta pszichológus, dokumentumfilmes és író, a szociális területen végzett példamutató munkája révén nyers hitelességgel képviseli az integráció és emancipáció ügyét, miközben felhívja a figyelmet a leszakadó régiókban élő, jellemzően roma származású honfitársaink sorstragédiáira. Ez a fajta elhivatottság sajnos ritkaságszámba megy manapság, pedig milyen nagy szükségünk lenne rá...

Ön melyik jelenséget tartja a legkártékonyabbnak? A nyomor romantizálását, démonizálását, vagy a vele szemben tanúsított teljes közönyt?
Egyformán mindegyiket. Dolgunk van mindhárommal. A romantizálás vagy démonizálás hamis képet ad egy gazdasági, társadalmi helyzetről, és ezért rossz hozzáállást vagy megoldásokat eredményez. A közöny azért problémás, mert passzivitással jár. Ha valamivel nem foglalkozunk, az attól még létezik és hat is ránk, mert a dolgok összefüggenek a világban. Úgy azt a döntést hozzuk, hogy maradhat úgy, ahogy van. És akkor jövő nélküli gyerekek tömege nő fel, most már nem a vidék leszakadó régióiban, hanem kimondhatjuk: országszerte. A 2011-es KSH mérésben 1384 nyomortelepről van adat, az azóta lezajlott programok, amelyek 110 nyomortelep valamilyen rehabilitációját végezték volna, többségében csődöt mondtak, elsősorban az EU-s források – mondjuk úgy – elherdálása folytán, amiért az állam tehető felelőssé. A mindennapjaikban súlyosan nélkülöző, komfort nélküli, víz nélküli, lakhatatlan lakásokban tömörülő, generáció óta egyre rosszabb egészségügyi állapotban lévő emberek, ráadásul elkülönítve, rossz minőségű oktatást kapnak. A szegregátumokban kb. 70%-nak legfeljebb általános iskolai végzettsége van. A gyerekek kb. 2%-a tanul tovább középfokon és a többség 10. évfolyamon lemorzsolódik. Újratermelődik a nyomor (korai gyerekvállalás, munkanélküliség, hajléktalanság). A mérések szerint 2050-re 100 aktív korúra ~60 inaktív jut majd. Ezzel szemben a Van Helyed Rendszeren belül 10 év alatt megszakítottuk a nyomor újratermelődését egy generáción belül.
Szóval meg lehet csinálni! Rendszerszintű, holisztikus struktúrában, a családok és a közösség bevonásával. Kutatásra, nyitottságra alapozottan, reflektáló pedagógiával. A patronáltjaink 100%-a befejezi az általános iskolát és továbbtanul, 95% elvégzi a középiskolát, 50% szakmát kap, munkába áll, és 50% felsőoktatásban tanul tovább. Az OECD 2024-es vizsgálata szerint Magyarországon a brutális esélyegyenlőtlenség miatt egyre csökken az egész ország gazdasági termelékenysége. Mi lesz ebből az országból akár tíz év múlva, ha tömegeket hagyunk betegen és tudás nélkül az út szélén, akik majd egy gyár gépsorát sem tudják kezelni, mert munkára képtelenül kerülnek ki az oktatásból? Nem a külföldről behozott vendégmunkások a megoldás, hanem a méltányos, hosszútávra tervező belpolitika.
Mennyire lehet hazánkban társadalmi szinten, és legfőképp érdemben foglalkozni a “roma kérdéssel” anélkül, hogy a téma ne politizálódjon át, és ne legyen eszköz valamelyik szekértábor kezében a saját identitáshazugságának promózására?
Már a fogalmak szintjén is nagy szükség volna áttematizálni a társadalmi diskurzust a legnagyobb magyar kisebbség, a romák helyzetével kapcsolatban. Hazánkban a roma értelmiségiek, jobb módú, és a leghátrányosabb helyzetben élő roma emberek egyaránt kirekesztettségben, vagyis szegregációban élnek. Magyarországi romának lenni a rejtett és nyílt, már az intézmények struktúrájába beivódott rasszizmus miatt, eleve hátrány. A roma/cigány megnevezéshez még mindig túlsúlyban stigmatizáló, sztereotip jelentéscsoportok, hiedelmek és vélekedések tapadnak, nagyon mélyen a társadalom minden rétegébe beágyazódva. Nem “roma kérdésről”, hanem össztársadalmi kérdésről van szó, amit össztársadalmi szinten kell feltenni magunknak. A kirekesztés egy rossz megküzdési stratégia. Ezt gerjeszti, erre telepszik rá és ezt kihasználja ki ez a politikai rendszer, amiben élünk, és amelynek a hatalom mindenáron történő megtartása a célja és nem a közjó szolgálata, amihez ugyan szükséges a hatalom, de önkorlátozóan, vagyis fékekkel és ellensúlyokkal. A politikai, társadalmi, értelmiségi elitnek nem a közgondolkodás korlátait kihasználva, sőt –az oktatás ellehetetlenítésével– a közbutulást elősegítve kellene fölfelé emelkednie, mások leuralása és kirekesztése érdekében.
Ellenkezőleg, az elit feladata a példamutatás volna, hogy közösen vállaljunk szolidaritást. A hosszútávú szakpolitikai tervezéshez, egy igazságos társadalom kialakításához fontos egymás megértése és az árkok betemetése. Ebben a romáknak éppoly szerepet kell adni, mint a nem romáknak. Azonban a privilégiumokkal bíróknak élen kéne járniuk a roma honfitársaink helyzetbe hozásában. A Van Helyed (nem véletlen a névválasztás) céljaiban és a szervezeti felépítésében is kifejezi ezt a törekvését. Munkánkban a hátrányos helyzetű emberek, akik többségében romák, nem “célcsoport”, ahogy őket az állami pályázatokban nevezik, hanem partnerek. A munkatársaink fele is olyan roma fiatal, aki tudásának megfelelő beosztásban dolgozik.
Nyilván nehéz választani, de ön szerint mik a legnagyobb hiányosságok és hibák a mai magyar szociális ellátórendszerben, illetve mik azok a strukturális diszfunkciók, melyeket orvosolnunk kéne ahhoz, hogy valódi változást lehessen elérni az integráció, illetve emancipáció síkján?
A hiba a struktúra maga. Amennyiben azt a lukacsos valamit, ami most van, struktúrának lehet nevezni. Az állam szerepének újragondolása és az ágazatok, valamint az intézményrendszerek rendszerszintű átalakítása nélkül lehetetlen még gondolkodni is emancipatórikus integrációban. Most az államnak éppen ellenkező a célja. Egy szűk, kiváltságos kör minden hozzáférést megkap a javakhoz, a többiek mehetnek a levesbe. Pont azért munkálkodtam egész életemben, hogy ez ne így legyen. Abban bíztam, hogy az állam mindannyiunknak egyformán esélyt ad egy biztonságos élet megteremtéséhez. De nem ez történt. Miközben én, önkéntesként, aztán a Van Helyed civil szervezetének létrehozójaként, de íróként, filmesként, értelmiségiként is azon küzdöttem, hogy akiket az út szélén hagytak vagy az árokba löktek, azok emberi élethez méltó esélyt kapjanak, addig a rendszerváltás óta kormányra kerülő politikusainak intézkedései újratermelték a leszakadó rétegeket, és mindannyiunk megélhetésének bizonytalanságát. Ebben a széllel szembeni küzdelemben viszont megértettem egy alapvető törvényszerűséget.
Az esélyegyenlőség nem valami ideológia, de nem is valami különálló, speciális feladat, hanem az eredményes nemzeti és közösségi létezés alapja. Ezért már az oktatás, a köznevelés rendszerét úgy kell strukturálisan átalakítani, hogy minden gyerek, függetlenül attól, hogy milyen anyagi helyzetben van, milyen családba született, egyformán hozzáférést kapjon a minőségi neveléshez, tudáshoz, ami a boldogulás, az emberi sikeresség és kiteljesedés alapja. Mert a gyermekeink sikere a társadalom sikere, Magyarország gazdasági termelékenységének záloga, és az állampolgárok elégedett, békés együttélésének alapja is. De hogyan kell egyenlő esélyt, a közjavakhoz egyenlő hozzáférést adni? Változatos módon. Attól függően, hogy kinek mire van szüksége. Én például hallókészülékkel élek, nekem arra van szükségem, hogy erre figyelemmel kommunikáljanak velem, a kerekes székes embertársainknak akadálymentes közlekedésre, a nőknek családbarát munkahelyre, a roma embereknek befogadó környezetre van szüksége, és sorolhatnám, de ami a legfontosabb, mindig elsősorban prevencióban kell gondolkodni. Mert minden gyereknek vannak erősségei és gyengeségei. Ezért olyan államra, intézményrendszerekre, olyan társadalomra van szükség, a gyerekeink szükségleteit veszi figyelembe, nem pedig a szüleik anyagi helyzetét, vallását, vagy származását! Itt kezdődik az esélyegyenlőség!
Mit tehet a civil szféra, mikor a mindenkori kormány tendenciózusan cserbenhagyja ezeket a társadalmi rétegeket és komplett régiókat hagy leszakadni?
Szabadon fuldokolhat, és pont ez is történik. Egy interjú keretei között nehéz kifejteni a kérdés, de azt fel tudom mutatni, amiben én egy kiutat láttam eddig. A Van Helyed-ben, civilként felépíteni kicsiben azt a modellt, ami állami szinten is működhet. Közel harminc éve dolgozom közvetlenül a mélyszegénységben élők között, velük és értük, és ennek van egy közös halmaza a roma emancipációval. 20 év önkéntes aktivitást követően, 10 éve hoztam létre a Van Helyed Alapítványt, amely a lépcsőzetesen kiépített Van helyed Rendszert működteti (Ózd, Budapest). Ez a rendszer bővíthető, valamint országosan a hátrányos helyzetű régiókba franchise-zal adaptálható is, de szemlélete alkalmas méltányosabb és hatékonyabb állami struktúra kialakítására az oktatás, egészségügy, szociális intézmények összehangolásával, szolgáltatásainak egymásra épülő rendszerének kialakításával. Persze nem tudom meddig lehet kitartani. Nagyon nehéz ebben a rendszerszeméletet egyáltalán nem támogató állami és civil környezetben életben maradni.
Kicsit science fiction kategória, de tegyük fel, hogy a magyar állam megad minden szükséges erőforrást ahhoz, hogy a Van Helyed Alapítvány munkája egy kollektív, széles körben használt és intézményesített integrációs életpályamodellé nőjön ki. Képes lenne a patrónus rendszer nagyobb léptékben is működni anélkül, hogy elveszítené az alapítványi keretek és az önkéntes, civil erőfeszítések szülte “kicsinységből” származó varázsát?
Éppen ez volt a koncepció, amikor a Van Helyed modelljét, vagy prototípusát kiépítettük és fejlesztjük. Egy nagyon átgondolt struktúrát és rendszert hoztunk létre, eleve intézményeket és szolgáltatásokat egymásra építve, úgy, hogy nagyobb léptékben is tudjon működni. Jó, hogy az önkénteseket említi. Az első nagy felismerés az volt, hogy egy ilyen rendszert nem lehet velük kivitelezni, szóval már amikor építeni kezdtük, állandó munkatársakkal dolgoztunk. Persze az önkéntes vagy pro bono munka is fontos, de nem arra alapozunk, ugyanis paradox módon az sokkal drágább és kevésbé hatékony: egy-egy önkéntes nem tud hosszútávra elköteleződni, az pedig a rendszer működésének és a sikeres életpályára állás támogatásának alapja.
Hogyan készítik fel ezeket a szegregátumból kikerülő roma gyerekeket azokra a többségi társadalom felől érkező előítéletekre, melyekkel sokkal frontálisabban fognak találkozni, mikor úgymond kiszakadnak a saját szociokulturális közegükből? Van arra valamilyen programjuk, hogy ne csak a nyomor, de a gyűlölet se termelje újra önmagát?
A gyűlölet nem a nyomorban élők között termelődik, hanem azok között, akiknek több jutott, mert azok úgy érzik, van mit félteniük. Akiknek van, azok azt gondolják, hogy azok, akiknek nincs, el akarják venni tőlük az ő kis javaikat. Pedig akiknek nincs, csupán szeretnének emberhez méltó életet élni. Hogy felkészítjük-e a gyerekeinket? Inkább úgy fogalmaznék, hogy ezzel foglalkozunk leginkább, mert az egészben a deszegregáció a legnagyobb kihívás. Ha radikálisan akarok fogalmazni, akkor az egyik oldalon elkülönítettek és kirekesztettek, a másik oldalon elkülönülők és kirekesztők között igyekszünk betemetni a szakadékot, ami számos önhazugság, félelem lelepleződésével, és szembenézéssel jár, tulajdonképpen mindkét oldalon.
Tüdős Klára életútjának megírásával szerette volna a női ikon emlékét feleleveníteni, újraértelmezi, kontextusba helyezni, vagy inkább azon keresztül kívánt valamit elmesélni? Egyáltalán, szétválaszthatók ezek a szándékok egymástól az írói munkában?
A szándékoltság általában az, ami nem jellemzi az írói munkát. Az alkotásban a tudatosság és az intuíció, a racionális megfontolások és az irracionalitásba hajló spontaneitás eléggé nehezen megfogható játéka zajlik. Egyrészt véletlen, hogy Tüdős Klára memoárja a kezembe került, az is véletlen, hogy ismerhettem őt: nagyanyám barátnője volt, és gyermekkoromban előttem ült a Gyulai Pál utcai református gyülekezetben. Az viszont nem véletlen, hogy az alakjában, élettörténetében és magatartásában, világlátásában valami olyat fedeztem fel, amit fontosnak tartottam műalkotásban megformálni. Legalábbis kísérletet tenni arra, hogy az a bonyolult mintázat kirajzolódjon, amit a társadalom, történelem, egyéni sors összefüggéseiből megláttam, és valamiféle tanulságul szolgáljon számunkra, újabb és újabb kérdések felvetésére ösztökéljen, vagyis formáljon engem, minket.
Több interjúban is említette a párhuzamokat kettejük között. Idekívánkozik hát a kérdés, hogy az ő történetének megírásával voltaképp szellemi értelemben egy önéletrajzi trilógián dolgozik?
Talán ez így kicsit túlzás, de mindenképpen inspirálnak a hasonlóságok vagy párhuzamok és legfőképpen a különbségek. Az alkotás és a mű befogadása egyaránt csodálatos folyamat, mert átrendezi, megnyitja a határokat, átjárhatóvá teszi az időt és a történelmet. Ez maga a misztérium és szellemi kaland. Önéletrajzot is szeretnék még írni, amibe majd elmesélem, hogyan írtam meg Tüdős Klára regényét, miközben éltem a magam nagyon hasonló, mégis nagyon különböző életét. Remélem lesz rá lehetőségem.
Mit gondol, mi az, amit a XXI. század elidegenedett emberének Tüdős Klára életútja elmond az egyetemes női létélményről?
Az egyetemes női létélmény néhány fontos, ma is időszerű aspektusáról a női nemi szerepekről, azok társadalmi konstrukciójáról és az emancipációról mond el sokat ez az életút. Az Istenhegy trilógia első két része, a Kisasszonyképző és a Korzón a pokolba az Európa Könyvkiadónál már megjelent, de leginkább a most készülő harmadik könyvben kap erős hangsúlyt az egyén és közösség, az én és a másik viszonya. És ezzel össze is kapcsolom mindazt, amiről eddig beszélgettünk: Gondoljunk arra, hogyha a másik embernek ugyan olyan esélyt adunk a boldogulásra, mint amit magadnak szeretnél, akkor azt visszakapod. Mert így függnek össze a dolgok. Az esélyegyenlőségi politika, tehát mindannyiunk közös ügye, egyúttal a te boldogabb életed alapja. Úgyhogy ne hagyjuk, hogy egymás ellen hergeljenek minket, mert az az esély, amit a másiknak adsz, összeadódva mindannyiunk esélye, egy sikeres Magyarország és benne a te boldogulásod lehetősége is!
- Kitahito