Végre, túl vagyunk a Karácsonyon, már csak egy béna Szilveszter van hátra, és újra élvezhetjük a hétköznapokat! Nem tudom, ki, hogy van vele… illetve pontosan tudom. Ellenben én nem szeretem, ha megmondják nekem, mikor kell boldognak lennem, mikor kell szeretnem másokat, és mikor kell úgy buliznom, mintha nem létezne holnap. Ezért ez az időszak számomra különösen irritáló. Félreértés ne essék, úgy alapjában véve kedvelem az év végi ünnepeket, mert otthon a család, mindenki igyekszik hozzátenni a saját kis morzsáját a nagy közös mákos bejglihez, de ezen túl a helyzet inkább terhes, mintsem megnyugtató. Pusztán az ünnep apropójából, mert a Coca Cola Mikulás azt parancsolja, nem lehet keblére borulni mindenkinek, a műmosolygás és a farizmot összeszorító igyekezet pedig eleve elveszi az egész lényegét, már ha elfogadjuk, hogy az őszinte meghittség a fontos, és nem a megjátszás a látszat kedvéért. Meg ott volt az a Jézus ember is, nem?!

„Christmas isn’t a season. It’s a feeling.”

Nincs bennünk egy kapcsoló, melyet felkattintva meleg felebaráti szeretet önti el a lelkünket. Persze próbálkozni azért lehet. Megteremtjük az ideálisnak gondolt színpadot: fenyőt díszítünk, finom ételeket készítünk, befújjuk a lakást mézeskalács illatú aeroszollal, bepattintjuk a lejátszóba a Télapu második részét vagy a Reszkessetek betörők Macaulay Culkinosabbik felét, és tojáslikőrt iszogatunk, közben pedig reménykedünk, hogy hátha megtörténik a Karácsonyi csoda. Ami általában elmarad. Így a tisztességesebbje megvárja a kötelező egy-két napot, hogy ismét elővegye az évek alatt bejáratott vitatémákat, vagy egy kis vérszívással csapolja meg szerettei életkedvét, de van, aki még az első kanál halászléig sem tudja türtőztetni magát. Azért az ember számot tart az ajándékra is, mert a szeretetet pontosan kikalkulált és racionálisan kiporciózott forintmennyiségben kell a másiknak közvetíteni. Ünnepi metafora. Szóval köszönöm, nem. Inkább mindenki gyújtsa meg a maga kis mécsesét a szívében, és vonuljon el videókat nézni a Youtube-on.

A Szilveszter meg a másik. Véget ért az “Egész évben melóztál és spóroltál, szóval kijár neked egy kis költekezés”-kollektív elmebaja, és máris jöhet a “Már pedig akkor is jól fogod érezni magad, ÉRTED?!“-nap. Hát, én több évnyi fogcsikorgatás és értelmetlen próbálkozás után rájöttem, hogy rohadjon meg az egész hülyeség. Ezután elidegeníthetetlen, alapvető emberi jogomnak tekintem a semmittevést és az unatkozást. Ha szórakozni akarok, akkor azt megteszem anélkül is, hogy egy mihaszna dátum az orrom alá dörgölné ennek a mérhetetlen szükségességét. Az év utolsó napja… és mi van akkor? Másnap az év első napja lesz, és senki nem fog emiatt pezsgőt vedelni, vagy petárdát dugni kóbor macskák segglukába. Ennek nincs semmilyen hagyománya, nem sérted meg vele az ’56-os forradalmárokat, vagy Kossuth Lajost, ha passzolod a dolgot, és még talán a görbe kereszt sem fog lefordulni a Szent Korona tetejéről emiatt. Mint ahogy a Parlament elejéről sem fog leszakadni a trikolór zászló, ha Valentin napon bonbon és mozizás helyett egy ölelést adsz a párodnak. Vagy semmit. Mert a szeretetet, a kedvességet, jó kedélyt és életörömöt nem egy napra kell besűríteni, hogy utána egész évben egy utálatos, retek bunkó lehess, ráadásul jogosan, mert leadóztad az univerzumnak a magad ‘jófejség-tizedét. Szépen be kéne osztani egész évre, még akkor is, ha történetesen igen-igen kevés van, amiből gazdálkodhatunk…

- Kitahito

Megosztás