Felfedezni az első ősz hajszálakat a homlokod fölött, és ráébredni, hogy nem is zavar annyira, ha élből magáznak a teenagerek. Posztmodern közegben dekonstruálódó divatmagazinok tavaszi kollekcióját nézegetve megállapítani, hogy régen azért az ilyenért elkenték volna a szánkat. Anyakönyvi kivonaton kétes eredetű foltot körömmel kapargatva azon morfondírozni, hogy hová tetted az adókártyádat. Fogcsikorgatva tűrni, hogy egy felkapaszkodott senkiházi mintegy utógondolatként, szinte észre sem véve beletaposson a méltóságodba. Ismeretlen emberek beszélgetésébe belehallgatva megkérdőjelezni az általános szavazati jog létjogosultságát. Hajnali háromkor hazafelé menet ökölbe szoruló gyomorral ráeszmélni, hogy valaki követ. Érezni az első szál cigaretta ízét a szádban egy végigszopott hétfői nap után. A komputer animációval életre hívott halember kopulációjában való önfeledt gyönyörködés teljes hiányára fittyet hányva kibontani még egy dobot sört.

„Ne játssz az őrülettel, az őrület nem játszik.”

Jelentéktelen gyermekkori emlék miatt zokogva ébredni az éjszaka közepén. Órákon át bámulni a felhőket lassan végighaladni az égen, és elmerengeni a pszichoszexuális fejlődésedet negatívan befolyásoló bizarr rajzfilmeken, melyeket akkoriban valamiért főműsoridőben vetítettek. Összetépni a régi szerelmes verseket, amiket sosem küldtél el, és így utólag nézve talán jobb is. Kifeküdni a sínekre tíz perccel az első vonat érkezése előtt, azon mélázva, hogy a jelenlegi látási viszonyok mellett és a 200 méteres féktávolság figyelembevételével milyenek lennének a túlélési esélyeid. Tettetett közönnyel tudomásul venni, hogy a legtöbb ismerősöd már gyereket nevel, megházasodott, vagy elhagyta az országot.

A nosztalgia legcsekélyebb jele nélkül gondolni azokra az időkre, amikor szakadt farmerben és bőrdzsekiben támasztottad a kerítést az iskola előtt, de nem merted elhívni a kiszemeltedet moziba, mert féltél a visszautasítástól, de ezt persze sosem vallottad volna be magadnak. Elámulni azon, hogy már a metrón is van wifi, majd csalódottan visszatérni a könyved olvasásához, mert nem tudsz felcsatlakozni rá. Aprópénzt dobni a rózsafüzért markolva térdeplő öreg koldusasszony poharába, miközben már el sem csodálkozol azon, hogy az ég világon semmit sem érzel közben. Azon kapni magad, hogy összefüggéstelen mondatokat gépelsz le egymás után az internet egy félreeső zugában. Megállni egy pillanatra, elmosolyodni, és folytatni tovább az írást…

- Kitahito

Megosztás