Szóval, ezúttal a Furi nevű 2016-os bullet hell/hack n’ slash akciójátékról fogok értekezni. Rövidke kritika lesz, mert ezt a darabot nem lehet hosszan boncolgatni, de mindenképp szükségét láttam, hogy egy pár oldalban foglalkozzak vele. A Game Bakers csapata hegesztett össze, és ahhoz képest, hogy ez az első munkájuk, igazán kitettek magukért, és sikerült egy nagyon pörgős, nagyon élvezetes játékot piacra dobniuk, mely valódi felüdülést jelent így a nyári szezon viszonylagos pangásában. Az Ubisoftból kiugrott francia fejlesztők érdekes alapötlettel álltak elő: mi lenne, ha készítenénk egy bossfighter játékot, mely ötvözi a Touhou Project lövedékkerülgetős formuláját az Afro Samurai hangulatával és egy furcsa, egyedi látványvilággal? Az elgondolás ígéretes volt, így a program méltán tarthatott számot a nagyérdemű figyelmére. Már csak az volt a kérdés, hogy sikerül-e egy pár főt számláló független fejlesztőcsapatnak megvalósítania ezt az impozáns projektet a nagy kiadók csúcskategóriás termékeinek konkurenciájaként? Válaszolva a saját magam által feltett költői kérdésre: nagyon úgy tűnik, hogy igen.

Samurai showdown inc in 3…2….1.

A Furi történetét kár lenne alaposabban boncolgatni, hiszen lényegében nincs neki. Hősünk egy orbitális pályán keringő ultramodern börtön… komplexum (?) foglya, ám egyszer csak egy furcsa, nyúlruhás idegen kiszabadít minket, hozzánk vágja a kardunkat, és közli, hogy a szabadulásunkhoz át kell verekednünk magunkat a minket fogva tartó őrzők során. Mi nem kérdezünk semmit (az egész út alatt egy szót sem szól a karakterünk…), hanem nyomulunk előre, és több-kevesebb sikerrel levágunk mindenkit, aki az utunkba áll. A játékosban persze felmerülhet a kérdés, hogy miért szükséges ilyen komoly erőket felvonultatni ahhoz, hogy lakat alatt tartsanak minket? Evidensnek vehető, hogy a karakterünk ‘jófiú, pusztán azért, mert mi irányítjuk? Ez teljes mértékben csak egy mellékvonulat, és sokan valószínűleg nem is fognak foglalkozni vele, de azért kitérek rá. Gyakorlatilag a Furi teljes egészében ránk van bízva, hogy a szűkös információkból miként ítéljük meg az a helyzetet, amibe belecsöppentünk. Nekünk kell okot találnunk arra, hogy miért veselkedünk neki újra és újra egy főellenségnek, mert a játék nem ad kézzelfogható motivációt, és amikor végül kitisztul a kép, nekünk kell értelmet adnunk az általunk kiontott vérnek és elvett életeknek.

Nagyon érdekes lehetne a játéknak ez a vonatkozása, de sajnos nincs is túlságosan elmélyítve: hagyja, hogy a saját, külső morális értékítéleted alapján szemléld az eseményeket, és nem akar színkódokkal, meg különféle jutalmazási/büntetési praktikákkal befolyásolni, de a készítők mégis megvezetnek. Bár nincsenek jó vagy rossz döntések, ha játszani akarsz, akkor kénytelen vagy megölni az eléd kerülő ellenfelet, függetlenül attól, hogy miként vélekedsz erről az egészről. Kissé inkorrekt módon a végén a játék csak eléd dob egy választási lehetőséget, és módot adva ezzel arra, hogy igazolhasd magad felé a gyilkolást, viszont ezzel az opcionális “jó befejezéssel” csak leveszik az élét annak a mondanivalónak, amit a maguk finom módján át próbálnak ütni.

„I will keep on killing you, again and again. I’m your future: an eternity of slow painful deaths.”

De ez igazából teljesen mellékes, hisz maga a játék sem fektet túl nagy hangsúlyt a saját sztorijára. Ami igazán fontos a Furi esetében, hisz gyakorlatilag önmagában elviszi a hátán a programot, az a játékmenet. Összesen 10 boss ellen kell megküzdenünk a játékban (a 10. opcionális). A harcoknak több stációja van (Thats not even my final form!), és értelemszerűen az ellenfeleink egyre erősebbek lesznek, ahogy haladunk előre. A támadási mintázataik egyre bonyolultabbá válnak, így ne is számítsunk rá, hogy első nekifutásra le tudjuk teríteni őket. Szükség van tehát a gyakorlásra, egyrészt azért, hogy megismerjük az ellenfelünk mozdulatait, másrészt pedig azért, hogy megismerjük a saját korlátainkat, és megtanuljuk kihasználni az erősségeinket.

Egy igazi harcos nem törődik olyan apróságokkal, mint a gravitáció!

Már a játék elején birtokában vagyunk az összes képességnek, tehát nem kell képességpontokat osztogatnunk, nem teszünk szert újabb felszerelésekre, nem oldunk fel elzárt erőket. Minden mozdulatot, minden támadási formát kézhez kapunk már a legelején, a mi feladatunk pedig az, hogy megtanuljuk a lehető leghatékonyabban használni őket. Minden egyes hiba segít jobbá válni, minden GAME OVER része a tanulási folyamatnak, mely bár frusztráló, de szórakoztató is egyben. És emiatt nagyon jó érzés, amikor többszöri próbálkozás után végül felül tudsz kerekedni az ellenségen.

Ami kifejezetten szimpatikus volt a Furi esetében, az az ellenfeleink dizájnja. Ellentétben a hasonló játékokkal, itt nem hatalmas monstrumokkal, obszcén és azonosulhatatlan szörnyekkel vagy indokolatlanul gonosz antagonistákkal kell harcolnunk, hanem hozzánk hasonló méretű és alkatú karakterekkel. Takashi Okazaki (az Afro Samurai alkotója) nem vesztegetett sok időt a bemutatásukra, mégis mindegyikük érdekes és életszerű a maga módján. Komolyan, amihez ez az ember hozzáér, arannyá válik. (Mondjuk mit várunk a japán Tarantinótól?) Az általa életre hívott szereplők nem kifejezetten olyanok, akik ellen szívesen harcolsz, de mindenképp olyanok, akik ellen érdemes harcolni, már ha ez érthető. Nincsenek továbbá arctalan töltelékcsatlósok, akiket le kell darálnunk, miközben a központi helyszínek között mozgunk. Amíg átsétálunk az egyik arénából a másikba, csak annyi a dolgunk, hogy csodáljuk a környezetet, és hallgassuk a nyúlmaszkos társunk indirekt narrációba átcsapó monológjait. A készítők teljesen lecsupaszították a játékmenetet a felesleges sallangoktól, és tökélyére desztillálták azt a keveset, amit elénk tesznek. És ez nagyon jól működik.

„Take a good look my friend. Years if evolution, cukture, civilizatuon, great intellect, wonders of nature… BAM. Wiped out in one single impact… one…”

A harcok rendkívül dinamikusak, tétjük van, és komoly koncentrációt igényelnek (kivéve persze ha könnyű fokozaton játszol, de akkor nincs miről beszélnünk egymással…). Már az elejétől érezhető, hogy a játék mennyire kegyetlenül tud büntetni: egyetlen rossz mozdulat elég, és kezdhetjük elölről az adott harcot. A Furi fokozat is kihívást jelent, de a végigjátszás után kioldható Furier az, ami igazán káros a hajtövek és a körömágy körüli finom bőrszövet épségére nézve. Az ellenségek új mozdulatokat kapnak, a már meglévők tovább komplikálódnak, szóval gyakorlatilag onnantól kezdődik az igazi játék. A frusztrálóan nehéz, idegőrlő, hajtépős szórakozás. A normál fokozatot gyakorlatilag az átlag játékosoknak szánták, akik könnyed kikapcsolódásra vágynak, és szeretik a viszonylag könnyen kivívható győzelmeket. De ez csak a bevezető… a Furier fokozat nem akarja, hogy jól érezd magad.

Baráti évődés a cyber spártai halálgödör mellett…

Sőt, mindent megtesz, hogy elrontsa a szórakozásodat, letörje a lassan bimbózó magabiztosságodat. Szegecses sportcipővel tapos bele a homokba újra és újra, egészen addig, amíg képessé nem válsz a maximumot kihozni magadból és a karakteredből. Tényleg elvárja, hogy megküzdj és megszenvedj azért a hőn áhított sikerélményért. A harcok már-már unfair módon nehézzé válnak, és vért kell izzadnod ahhoz, hogy tovább tudj haladni. Arzenálunk lehetővé teszi, hogy mindig a helyzethez alkalmazkodva küzdhessünk, ráadásul a nekünk tetsző stílusban. Van egy lézerpisztolyunk, ami két tüzelési típussal (lövedék és sugár), valamint két tüzelési erősséggel rendelkezik. Nem sebez olyan sokat, de nagyon praktikus, ha távolságot akarunk tartani az ellenfelünktől (és úgy akarunk csinálni, mintha csinálnánk valamit). A másik fegyverünk természetesen a futurisztikus katanánk. Aki hozzám hasonlóan szeret éles és hegyes tárgyakkal csapkodni össze-vissza, az most megteheti, sőt, piszkosul hatékonyan teheti meg. Azon túl, hogy igazi anime karakterhez méltó sebességgel vagdalkozhatunk, a kardunk segítségével blokkolhatjuk is az ellenséges támadásokat, ami eleinte nem tűnik olyan fontosnak, de később nélkülözhetetlen lesz a továbbjutáshoz, szóval érdemes mielőbb beleszokni a használatába. Jót tesz a reflexeknek is…

„On a scale of 1 to 10, she’s an 11, and she’d give herself a 12.”

Ami az irányítást illeti, a megszokott egér/billentyűzet párost használtam, és a legutolsó bosson kívül (ahol valamiért rendre beakadt a célkereszt, és emiatt kis híján bedobtam a törülközőt…) nem tapasztaltam nehézségeket, de feltételezem egy kontrolleren sokkal jobban kézre esnek a funkciók, és a célzás is lényegesen egyszerűbb.

Érdemes még pár szót ejteni a grafikáról és a zenéről, mert mindkettő nagyon sokat ad hozzá a Furi játékélményéhez. Ahogy a képeken is látszik, a látványvilág lélegzetelállító. Nem fotorealisztikus, de viszont roppant életszerű hatást kelt a maga egyszerűségében. A grafikus motor kevés árnyalattan dolgozik, mégis valahogy mélysége van a tájnak, a szereplők pedig karakterekké nemesülnek pár jól eltalált vonallal megrajzolt valójukban. Amerre csak a szem ellát, minden a Game Bakers zsenijét dicséri. Az úgynevezett cyber fantasy téma is üdítően új volt. Ahogy a csapat egy nyilatkozatában kifejtette, szükséges az egyedi megközelítés, hogy a munkájuk kiemelkedjen a piacon található más termékek ezrei közül. Hát, annyi biztos, hogy sikerült felhívniuk magukra a figyelmet.

„Buddha hallgatagon ült a kövön. Szomorúnak látszott.”

Aztán ott van még a zene. Kicsit retró, kicsit elektronikus, helyenként merít a tradicionális japán hangzásvilágból, szóval egy igazi hibrid. Carpenter Brut és társai ütős, és teljesen sajátságos hangulatú dallamokat komponáltak nekünk. Akárcsak a játék többi eleme esetében, itt is azt éreztem, hogy nagyon komoly és tudatos munka áll a háttérben. Vitán felül az egyik legjobb OST, amit valaha hallottam játék alatt. Itt konkrétan az összes szám olyan, amit szívesen meghallgatok utólag is. Az ilyesmi azért elég ritka. Mindenképp meg kell még említenem az első osztályú szinkront (természetesen japánul vittem végig…). Megint csak pazar munka, a legnívósabb animék világát idéző élményt kapunk! Sugoi desu!

Szóval, képesek voltak Game Bakers fejlesztőinek sikerre vinni a projektjüket? Nem tudom. Az eladási adatok kedvezőek, a kritikusok meglehetősen pozitív visszajelzései is okot adnak a bizakodásra. Én is kénytelen vagyok beállni a méltatók moderáltan hosszú sorába, ugyanis a Furi meglepően jól sikerült. Nem vállal sokat, de azt elvárásokon felül teljesíti. Nem akar több szálon futó, rétegelt, epikus történettel házalni, szolidan, diszkrét módon csepegteti az információkat a játékidő teljes egésze alatt, melyből összeáll egy elfogadható sztori, de mindez itt csak arra szolgál, hogy laza keretet adjon a szórakozásnak. Tökéletesen megkomponált harcrendszert kapunk, ami látványos akciójelenetekkel jutalmazza az igyekezetet, és fejlődésre ösztönöz, ugyanakkor bünteti a figyelmetlenséget és a türelmetlenséget. Kifejezetten nehéz játék, de igazságos a rendszere, mely könnyen megtanulható, de idő kell, mire igazán a mesterévé válsz. Van hová, és van értelme fejlődni, bár ez nem számokban mutatkozik meg, hanem a teljesítményedben. A Furi minden porcikáján érződik, hogy lelkesen, szeretettel készítették, azzal az igénnyel, hogy valami különlegeset alkossanak, és ha valahol, hát itt húzódik meg a játékfejlesztés lényege. A komponensek harmóniában vannak egymással. Hiába domináns a játékmenet, nem nyomja el a látványt, a zenét vagy a történetet, hanem egymást kiegészítve adnak ki egy olyan elegyet, mely jóval meghaladja az összetevők összességét. Sokszoros újrajátszhatóságával, bónusz játékmódjaival, kompetitív ranglistáival maradéktalanul megéri az árát (jelenleg 25$ a Steamen). Érdemes lesz a továbbiakban odafigyelnünk a Game Bakersre, mert van egy olyan érzésem, hogy még jó néhány érdekes alkotással fognak meglepni minket…

8 / 10

- Kitahito

Megosztás