Blogkritika / 2016/02/02 / Szerző: Kitahito
Tengerek Démona
Elsőszülött, legerősebb Pellón, hagyd el smaragd, homokszín sziklákkal szabdalt tengered, látogasd meg a kedves Dytra fehér habjait, hisz rég nem láttad már másnak tengerét. Ulliel nagyon hiányol már, s a testvéri szeretetért kilép az elsüllyedt tudományok közül. - úgy látszik ma Shakespeare kártyáival játszunk.
Szóval a mai nap Lusie K. Grotte Tengerek Démona címűfantasy blogját kísérlem meg korrekt és elfogulatlan elbírálásban részesíteni. A sok olcsó tinisztárról meg felfuttatott bájgúnárról írt fanfiction után kicsit furcsa ismét olyan történeteket boncolgatni, melynek… nos, van eredeti története. Úgy néz ki sikerült teljesen leamortizálni az elvárásaimat. Tessék, már annak is hajlandó vagyok örülni, ha nem repkedő vámpírpopsztárokról kell olvasnom. Angyalok serege kísérje a mennybe azt, aki kitalálta ezt a középszerűségben tobzódó bugyuta műfajt. Mondjuk egy előnye van: a silány alapkoncepció megmutatja az igazi tehetségeket. Hiszen aki képes szenvelgő tizenévesekről úgy írni, hogy attól ne kapj késztetést kóser metszést végezni magadon, az tényleg megérdemel minden dicséretet. De ne kalandozzunk el. We have some work to do!
Kezdjük a kinézetnél. Csak röviden, a “ne kalandozzunk el”-jegyében. Már csak azért is, mert maga a design külsős fél munkája. Na nem mintha olyan bámulatos munka lenne, de bőven belefér az elmegy kategóriába. A fejléc nekem mondjuk úgy nem kifejezetten szimpatikus. Nincs vele különösebben nagy probléma, de ha ránézek, úgy érzem, mintha a készítője bő kézzel adta volna rá a kontrasztot és az élesítést. Túl sötét, túl karcos, nincsen benne az a lágyság, amit maga a kép megindokolna, és igazából az oldal egészével sem harmonizál: a legfölső modul és bejegyzés zöldes háttere is több helyen is kitakarja, ami nem kifejezetten dekoratív. Az oldal egyébként könnyen áttekinthető, jól olvasható, viszonylag összeszedett a maga egyszerűségében.
Menüpontok terén megkapjuk a megszokott opciókat (Főoldal, melyre kattintva visszajuthatunk… a főoldalra, bármily hihetetlen; a Fejezetek alatt megtaláljuk az eddig kikerült 8 bejegyzést szép katonás rendben…stb), de találkozhatunk olyan nyalánkságokkal is, mint a Karakterrajzok, a Térkép a világhoz és a Szószedet.
Az elsőben három egész tűrhető grafikát találunk (bár Helénának kicsit nagy a lábfeje…), a másodikban egy nem túl részletgazdag, de legalább létező térképet, míg a harmadik egy mankó, nehogy elvesszünk az írónő által kitalált kifejezések és fogalmak dzsindzsás rengetegében. A segítség indokolt, és szükség is lesz rá, ha élvezni akarjuk a történetet.
Általában megelégednék ennyivel, de Lusie K. Grotte megírta az egyik legfrappánsabb figyelmeztetést, amit egy szellemi alkotásait féltő művész összehozhat. Bár nyelvtanilag nem teljesen helyes, a mondanivalóját tekintve teljesen az, szóval tessék megszívlelni!
„FIGYELMEZTETÉS A történet teljes mértékben saját agyszülemény. Amennyiben lopod, számolnod kell azzal, hogy éjjelente nézni foglak, miközben alszol!”
Na de hagyjuk a külsőségeket, és beszéljünk a történetről! A Tengerek Démona egy kissé nehezen körülhatárolható mű. Olyan, mintha a fantasyt keresztezték volna egy enyhén romantikus kalózregénnyel, és mindezt megfűszerezték volna egy kevés görög mitológiával. Nekem már az első fejezetben megtetszett ez a furcsa, karibi térséget megidéző hangulat. Aranyló, homokos tengerpart, pálmafák, végtelen kék tenger, tűző nap, mely alatt többárbocos vitorlások vívják kegyetlen harcukat. Kora gyermekkorom romantikus olvasmányai keltek életre a lelki szemeim előtt, de sajnos ugyan ilyen gyorsan vissza is hanyatlottak a sírjaikba. De haladjunk sorban…
A sztori egy Heléna nevű átvonzott, valamint fogvatartójából lett társának, Smisnek, a Dörgetegnek a történetét meséli el. Meglehetősen gyorsan belecsapunk az események középpontjába: már az első fejezetben egy lecsendülőfélben lévő harcból ok nélkül elmenekülő kapitány és csinos utasának útját követhetjük nyomon, ahogy kiúsznak valami neve nincs szigetre, és rövid párbeszéd után konfrontálódnak egy Neorth nevű emberrel. Heléna többször gazdát cserél, míg végül az eredeti “tulajdonosánál” állapodik meg, aki legalább csak eladni akarja, nem pedig megerőszakolni. Heléna elég hamar rájön, hogy nem álmodik, és pillanatokon belül egy árverésen találja magát, ahol mindenféle martalócok licitálnak a szüzességére. Mikor végre gazdára lelne, Smis valamiért inkább mégsem akarja elfogadni azt a kisebb vagyont, amit kínáltak a lányért, helyette fegyvert ránt, és megkezdődik a rohangálás Heléna után. Innentől már csak futólag olvastam bele a fejezetekbe, nagyjából kikörvonalazódott, hogy mit is kéne írnom.
A Tengerek Démona fő problémája az, hogy nincs kellő részletességgel megfestve a világa. A környezet érdekes, és újszerűnek hat (ötleteket kölcsönvenni innen-onnan sosem szégyen, csak jól kell tálalni őket…), és pont ezért az olvasónak nagyobb igénye van rá, hogy megismerje. Nem hinném, hogy Lusie K. Grotte fantáziájával van a gond, hiszen az eddig is jól működött, egyszerűen csak nem akar, nem mer, vagy nem tud kielégítő leírásokat adni. Az összkép így nagyon vázlatos, és felemás lesz: helyenként, mikor például a ruházatot, vagy egyes férfiak testének részleteit kell bővebben bemutatni, akkor színt és mélységet kapnak a részek, de az ilyen fókuszpontokat körül még fehér a vászon, és tussal húzott kontúrvonalak alkotják nemcsak a díszletet, de a benne mozgó kevésbé központi alakokat is.
Ha rá kéne mutatnom valamire, hogy mi miatt csúszik le az amúgy kifejezetten jó történet a “khm… jó”-kategóriába, akkor a kidolgozatlanság lenne az. De ezen kívül is vannak kisebb problémák. Érdemes foglalkozni a fogalmazásmód időnként tapasztalható, és amúgy teljesen indokolatlan és érthetetlen leromlásával. Érezhető Lusie K. Grotte olvasottsága, ami általában elég egy fantasy történet szövegének hiteles megfogalmazásához, de időnként átüt a sorokon a tapasztalatlanság, vagy nevezzem inkább könnyelműségnek? Mindenesetre mivel egy külső szemszögből írja le az helyzeteket, semmi sem indokolja az olyan, korszaktól idegen vagy bizarr szóhasználatot, melyet a következő idézetekben láthatunk:
„Körülbelül két méter magas lehetett, és nem olyan cingár alkat, mint a nagyon magas emberek általában, hanem hatalmas, robosztus, dagadó izmokkal, akár egy híres pankrátor. Magasságban modell, szélességre pankrátor.” – Komolyan? …egy pankrátor?
„Még azt is látta, hogy a sötéthajú görög isten milyen mély levegőt vett.” – Se nem görög, se nem isten, de ezen kívül minden stimmel.
„Eszeltél már neki ki valamit?” – Ilyen alapon lehetett volna “Kieszeltél már ki neki valamit ki?” is.
„Dupont elérte a sziget legvégét, mégsem tűnt sokkal kisebbnek, mint előtte.” – Mégis mekkora ez a sziget? Csoda, hogy ráfért egy emelvény…
„Valami állat bundájából készült nadrágot hordott, a fényéből és a sűrű, katonásan álló sörtékből ítélve talán lóé lehetett.” – A lovaknak nincs bundája.
Jót mosolyogtam ezeken a sutaságokon, de őszintén szólva megbocsáthatóak. Nem sok helyen fordulnak elő, és akkor sem túlságosan zavaróak, viszont nem ártana a komolyanvehetőség érdekében kijavítani őket.
„Néhány lépést tántorogva tett a közeledő Dörgeteg felé. Elszórta az összes fizetségét, amiért elvileg elvinné őt. Ez mit jelent, akkor mégsem áll az alku?”
Az események majdnem minden helyen kellő alapossággal vannak megírva, így az olvasó jól látja, hogy mi történik… csak azt nem, hogy hol. Emiatt nagyon nehéz helyzetben vagyok az értékelésemmel, hiszen azok az elemek, melyek kidolgozásra kerültek (például maga a történet, a karakterek, vagy épp a párbeszédek), azok szinte kivétel nélkül rendben vannak, és átlagon felüliek. Viszont ami kimaradt, az nagyon hiányzik, és ez a kettősség eléggé rányomja a bélyegét a sztori élvezhetőségére. Alapvetően az a baj, hogy a fantasy környezet, melyet Lusie kitalált, sokkal hosszabb fejezeteket igényelne. Lassabb tempó, több leírás, autentikusabb fogalmazásmód… ez lenne a javaslatom. Nem kell folyamatosan történnie valaminek, nyugodtan visszább lehet venni egy kicsit a tempóból. Álljunk meg egy-két bekezdés erejéig körbenézni, hogy hol is vagyunk.
Még egy apróság, amit meg szeretnék jegyezni: ha a történetet egy olyan környezetbe helyezzük, mely mai szemmel kegyetlennek, vadnak és civilizálatlannak tűnhet, akkor ne úgy dolgozzuk azt ki, mintha a Karib-tenger kalózait akarnánk tiniknek újraírni. Alapjáraton semmi bajom a young adult műfajjal, de ki nem állhatom, mikor beletolakszik más műfajokba, és a saját hormonszagú, rózsaszín szemüvegén keresztül kezdi nézni azt, amit ott talál. Felőlem jöhet az átlagos lány főszereplő, a romantika, jöhet a kötelező szerelmi C vámpírokkal meg éhezőkkel a Bátrak főhadiszállásán, de könyörgök, legyenek az események életszagúak. Ez nem feltétlenül csak a mostani blognak szól, de a Tengerek Démona is szenvedni látszik ettől a gyermekbetegségtől.
Kicsit olyan, mintha minden egy előre megszabott forgatókönyv szerint zajlana: statiszták barról, kalózkapitány jobbról, hátára kapja a lányt, átfutnak a színpad túloldalára, belép egy másik kalóz, kardozás, szájkarate…stb. Egyrészt túl gyors minden, másrészt túlságosan… sínpályán haladnak az események. Nem érzem benne a spontaneitást, a helyzetek valódiságát, vagy a veszély lehetőségét. Nem érzem, hogy bárkinek is abban a pillanatban dőlne el a sorsa, ha ez érthető. Ezen is finomítani kéne egy picit. Összességében Lusie K. Grotte blogja egész korrekt munka, de messze nem olyan élvezetes, mint amilyen lehetne. A jó hír, hogy a hibái viszonylag könnyen korrigálhatóak. Úgy gondolom megéri rááldozni azt a pár plusz órát.
- Kitahito