Nos, itt az idő, hogy rátérjünk Sonja Delrey blogjára, mely az Árnyak nélkül címet viseli. A kinézetről aligha lehet túl sokat írni. Nem épp szép, nem épp csúnya. Valahol a kettő között van. A fejléc elfogadható, de a háttér nem valami mutatós a látható “illesztések” miatt. Egyszerű színvilág, sablonos betűtípus. A menüpontok elrendezése sem valami kielégítő, mert ahelyett, hogy szépen, egymástól arányos távolságra elfeküdnének a fejléc teljes hosszán, csak úgy be vannak zsúfolódva a bal oldalra. Modulok, nos, vannak. Szép számban, nagyjából logikus sorrendben egymás után helyezve. Találhatunk csodás, a szövegbe ágyazott .gif fájlokat is. Tessék észrevenni, hogy ha egy jelenetből kivágott 1.5 másodperces szeletke a végtelenségig ismétlődik, az nem cuki, nem édibédi, és még csak nem is vagány, hanem leginkább ijesztő vagy taszító. Ha az a cél, hogy az olvasó hátán felálljon a szőr, és kiverje a hideg veríték, nyugodtan lehet élni ezzel a módszerrel, de egyébként tanácsos elkerülni. Komolyan, valaki tényleg azt képzeli, hogy az ilyesmi jópofa?

Kapunk egy adag tudnivalót is a jobb felső sarokban. Az intelmek egy része hasznos, a másik része meg… miért kell felhívni az olvasó figyelmét arra, hogy ne lopjon? Ilyen alapon oda lehetne írni, hogy „Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé.” Vagy akár be lehetne ollózni a Szerzői Jogi törvényből mindent, mely a plágium szócikk alatt szerepel. Minden író számára elsődleges fontosságú a szellemi produktumainak védelme, de önhittség azt feltételezni, hogy az alkotás olyan irodalmi vagy eszmei értéket képvisel, hogy azt bárki is lemásolja, pláne, ha egy nyilvános blogra feltöltött fanfiction-ről beszélünk. Technikailag maga a fanfiction műfaj is plagizálásnak tekinthető, mivel feltételezem nem sokan kérnek engedélyt az eredeti szerzőktől a nevek és helyszínek önkényes használatára, és a történet továbbírására.

„Felhívom mindenki figyelmét, hogy ez egy FANFICTION!! Ha bármi hasonlóságot találsz a Végzet ereklyéi történetben, az nem véletlenül van. Ez a fanfic jelentése.”

Talán kukacoskodás, de a fanfictiont nem így definiáljuk. Megint az önhittség. Nem az a kérdés, hogy az alapanyag hasonlít-e a másolatra, hanem pont fordítva: a másolat tud-e hasonlítani az elődre oly mértékben, hogy kikonkretizálás nélkül is egyértelmű legyen a párhuzam, melyet szégyen nélkül meg is lehet vonni. Amennyiben meg kell vonni a silányabb replika, és a nívósabb eredeti mű közötti hasonlóságot, akkor mindig az utánzat hasonul, alapvetése és természete szerint. Ha nekem kéne meghatározást írnom, azt mondanám, hogy “Egy adott történet átírása vagy továbbírása a rajongók által, esetenként más történetekkel való keresztezés által”. Ezzel nagyjából a Wikipédia is kész lenne kiegyezni.

Egy apróság a Szereplők menüpontról: egy olasz származású sármőrnek nem biztos, hogy a legjobb választás egy szőke hajú angol színész fényképét kölcsönözni. Mindegy, hát hozott anyagból kell dolgozni, és gondolom a nedves fantázia nem bírt volna el egy másik portrét, vagy más származást. Azt már szóvá sem teszem, hogy mindenkiről tökéletesen beállított és agyon photoshopolt fotókat láthatunk, mert legalább nem mozgóképekkel verte meg őket a sors, ahol epilepsziás módon röhögnek, vagy egy német underground banda zenéjére vonaglanak az örökkévalóságig. Ha már zenék, a lejátszó számai egész élvezhetőek voltak, és passzoltak is a blog hangulatához, de bocsánat érte, én hamar lekapcsoltam.

Na de hagyjuk ezt, történet! Az Árnyak nélkül egy Végzet Ereklyéi fanfiction (akar lenni).
A bevezetésben megismerhetjük Andrea Romanót, aki korán elveszítette az apját. A rokonokhoz került, majd felcseperedvén Rómába költözött barátjával, Justinnal, ahol is egy könyvesboltban helyezkedett el. Andrea mindig is egy álmodozó lány volt, idősebb korára sem vált meg apja meséinek mitikus alakjaitól, melyek itt élnek az emberi világban, annak ellenére, hogy

„…mindig a relativitás talaján állt hisz tudta ez sosem fog bekövetkezni.”

Nyilván Andreát jobban érdekelte Einstein, mint a nyelvtan. Justin nem igazán osztotta a lány képzelgéseit, mivel ő szilárd, materiális nézeteket valló római katolikus volt, így megválogatta, hogy milyen bizonyíthatatlan dolgokban hitt. Ezt a két egyént minden bizonnyal a fogalmazási képességek hiánya kötötte össze („Egy életen át nevelni valakit valamire, erőltetni a dolgot, és ezen változtatni ha lett volna mit.”), meg persze mindketten végtelenül unalmasak, legalábbis látszólag! Mert a lány nem volt ám unalmas, csak annak tűnt, bár még ő sem tudta, hogy nem az. Itt a fogalmazásmód átcsap kicsit avantgardba, így a kétszavas, alany és állítmány nélküli mondatok sorában nehezen lehet eligazodni, de azt hiszem Sonja a maga módján azt akarta velük érzékeltetni, hogy az életük is unalmas volt. Egyedül a piálás foglalta le őket, ami ugye bűn, ha egy ilyen szép városban élnek, mert még egyikük sem szánt időt arra, hogy  meglátogassák a Colosseumot vagy a helyi Holokauszt múzeumot. Történetünk kezdetén is pont piálni mentek, Andrea épp italt rendelt, amikor is…

Szóval Andrea odamegy a pulthoz, és kér két korsó sört, mikor meglát egy srácot, akinek nyelvtanilag helytelenül „fájdalom és gyötrelmet lehetett látni az arcán“, és az arccsontja úgy kiállt, mint egy buldog feje! A szerencsétlen gyerek úgy nézett ki, mint egy nyomorult torzszülött, mégis kellemes volt ránézni. De a lány nyilván túl sokáig nézte, mert a mutáns megszólította. Inkább bele sem megyek, hogy miért és mennyire életszerűtlen az ezt követő beszélgetés sorozatos és hirtelen kifakadásokkal, arcokat elöntő pírokkal és mindenféle keresztkérdésekkel, nyelvtani hibákkal együtt. A lényeg, hogy némi könnyed csevej alakul ki az unalmas lányka és a buldogképű között. Úgy néz ki az utóbbi telepata, vagy legalábbis hóbagoly lehetett, mert képes volt teljes jellemrajzot adni Andrea pasijáról, aki pedig mögötte ült („Ááá.Szóval az unalmas fazon a barátod? Elég irritáló személyiség.”).

Mivel a kapcsolatok általában ennyire felszínesek, a srác azon a véleményen van, hogy érdemes lenne őt elhagyni, nyilván őérte, akit a felszínességgel felvértezett ember 10 méterről elkerülne. Annyira nem átgondolt az ötlet, na! A lány inkább rövid úton lelép, és hazamegy az időközben taj részeggé vált Justinnal, aki van olyan jó keresztény, hogy engedélyt kérjen a házasság előtti közös szobában alváshoz. Ezt nem kapja meg, és ahelyett, hogy veszekedne, követelőzne, vagy szakítással fenyegetőzne, mint bármelyik érdekes személy, szimplán csak udvariasan jó éjszakát kíván a szerelmének, majd elmegy lefeküdni. Micsoda egy unalmas alak, nem?! Nem húz be mindenféle világmegmentő fantasy kalandba! Tényleg dobni kéne! Nem tudja, hogy a mai lányoknak tündérekre, vámpírokra  és PUA trénereket megszégyenítő nyomulásra van szükségük egy egészséges párkapcsolathoz.

Tehát Andrea egyedül megy fel a szobájába (menet közben nekiütközik egy IDEGEN, na vajon ki volt az?), lecuccol, de elejti a táskáját, melyben egy világító tábla (!) volt (gondolom nem egy tablet), ami kicsit fura, és a lány csodálkozik is rajta, de az ilyesmi végső soron mindennapos, így elkezd azon agyalni, miért is nem tudja kiverni a szőke buldogpofájú srácot a fejéből. Mert nyilván ez a legsürgetőbb dolog, mikor egy fénylő Tízparancsolat tábla esett ki a retiküljéből az imént, rajta a nevével. Látszik, hogy Andrea a relativitások talaján áll…

Levetkőzik, felveszi a pizsamáját, befészkeli magát az ágyába, erre kinyílik az ablak, és egy árny jön be rajta. HuúÚúÚúúú! Vágjunk hozzá egy párnát! Mivel a párnák köztudottan kemények, és számottevő súllyal rendelkeznek, az alak megáll, és elkezd nyávogni (!) fájdalmában. Lehet, hogy kedves Andreánk a párnahuzatban tartja titkos aranyrúd-készleteit? Na, ki lehet a betolakodó? Hát nem a kutyaképű angol ficsúr? Az akcentusa fél másodperc alatt elárulja, már ha nem jöttünk volna rá egyből, hogy a halott apán kívüli három szereplőből ki az, aki Pókembernek képzelheti magát. Megint csevegés, Andrea valahogy visszaszerzi az arannyal megpakolt párnáját, és jó kislányként törökülésben várja, hogy a betolakodó megerőszakolja, meggyilkolja, vagy rosszabb. Nyilván ha ilyen unalmas az ember élete, szükségszerűen nyitottá válik az új, izgalmas kalandok felé. Ne is számítsunk ilyen fordulatokra, ez egy 16 éves lány fantáziája. Megtudjuk a szőke herceg nevét (Leonardo Heronsdale), angol nemes tetemes birtokokkal, nemzetközi érdekeltségekkel, és egy fehér paripával, ami nem fért volna be az ablakon. Mint kiderül:

„Azért jöttem el hozzád ma éjjel, mert szerintem te tudsz valamit ami nem mindennapi. Furcsa dolog történt ma este. Megbabonáztál a bárban, ami nagyon sokkolt…”

Micsoda véletlen! A furcsa, titokzatos idegent megbabonázza egy teljesen átlagos, unalmas, és amúgy nem is kifejezetten szép lány, majd kiderül róla, hogy különleges, nagy dolgokra hivatott, és megtalálja a szerelem? Á, biztos csak előítéletes vagyok, és a történet egésze alatt azt fogjuk látni, hogy Romano kisasszony milyen egy unalmas nappalitöltelék, aki a szociális életét a facebookon éli, és az Éjjel-nappal Budapest bámulásával üti el üres esti óráit! Az lenne már csak az igazi szórakozás, hiszen arról nem olvashattunk legalább ezerszer. Ha nem repül be egy gazdag angol máguslord az ablakodon a második fejezetig, akkor leszakad az ég! Mindegy, szemszögváltás, most már Leo buldogképéből bámulunk ki. A ki nem mondott igazság, hogy őt nem láthatják mások, csak a “látók” és a varázslények. HuúÚúúÚúú! Itt ‘bezony misztikum van! Hát talán mégsem lesz ez egy szokványos, unalmas történet! Most jönnek majd a kalandok, a bonyodalmak, a „tündérek, vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok, démonok, hibridek ,angyalok, fénylények, alakváltók, szirének, árnyvadászok“. Éljen!

Leo felismeri Andreában az apja vonásait (!), aki még régen tanította őt a Vatikánban mindenféle misztikus dolgokra (mert hogy nem nyelvtanra, az is biztos…). Ebben a világban vagy nagyon kevés ember él, vagy Andrea és az apja nagyon nem hasonlítanak rájuk, mert egy pár duzzadt ajak, mélyen ülő szem, és a pufi pofi alapján beazonosítani egy nemeken átívelő rokoni kapcsolatot meglehetősen nehéz feladat, ráadásul egy ismeretlen esetében. Ha valaki azt mondja, hogy „az anyád szemét örökölted“, az csak amiatt jelenthet valamit, mert tudja a köztetek húzódó rokoni kapcsolatot, és a két illetékes valószínűleg pont ott van előtte. Esetleg csak kedveskedni akar, és ilyen sablonos módot választ. De ez így teljesen valószínűtlen. Nem számít, Leo egy kis tesztet eszelt ki, így elővesz egy, a Vaterán kapható kulcsot. Sonja fogta magát, és szemléltetésképp bemásolt a fejezetbe egy vízjeles képet. Most komolyan, van az igénytelenségnek maximuma? Hát nem lehetett volna azt a rohadt fotót körbevágni, vagy keresni egy másikat? Még az eladó neve is látható rajta. Ha az író ennyire nem veszi a fáradtságot, hogy megtisztelje az olvasót, akkor mégis mit gondoljak az illetőről?

Leo elkezd rajzolgatni a kulccsal, amit egyébként irón-nak hívnak (gondolom, a vas szóból jött, bár a kulcs láthatóan réz vagy alumínium…), és felkarcol Andrea karjára egy igazmondó rúnát. Ugye meg kell alapozni a bizalmi kapcsolatot egy kis bizalmatlankodással és indokolatlan szadizmussal. Mivel a lány köteles 12 óráig igazat mondani, ezért egyértelmű, hogy a fontos információkat a srác osztja meg, hősünk pedig hallgat. Andrea Romano egy démonvadász. Aha. A csaj felpörög, mint egy bespeedezett Duracell nyuszi, érzelmek egész skáláját produkálja 20 másodpercen belül. Hisz ezt jelenti az igazmondás, tudjuk. Abban az irónban volt egy kis jó-jó is, úgy látom…

Különleges leszek, ez az! Apa büszke lenne rám! Hurrá! Menjünk kalandozni, viszlát unalmas élet, kapd be Justin! Ez van, ha egy amúgy is komoly pszichózisban szenvedő mentális betegnek tovább tápláljuk a képzeteit. Ha az utolsó fejezetben hősünk a zárt osztályon ébredne egy kórházi ágyhoz kötözve, infúzióval a karjában, én biztos vállon veregetném Sonját, de természetesen nem erről lesz szó. Romano vérben forgó szemekkel és habzó szájjal öleli át Leót, akit elfog a „hányinger” (!), és inkább kiugrik az ablakon, mint hogy tovább el kelljen viselnie a lány társaságát. Pont. Vége. Ennél tovább én nem vagyok hajlandó olvasni. Na jó, itt-ott még belenézegettem, hogy ellenőrizzem, a későbbi fejezetekben sem javultak a dolgok. Mert nem javultak.

Ez egyszerűen fájdalmas. Lehet, hogy a rettentően unalmas és gyerekes történet idővel érdekessé válna (bár kétlem), de a párját ritkítóan rossz fogalmazásmód és a rengeteg helyesírási hiba egyszerűen ellehetetleníti az olvasást. Bárkinek, aki egy kicsit is érzékeny az ilyesmire, szenvedés látni az egymást érő, nyelvtanilag helytelen, és majdhogynem értelmetlen mondatokat. Tudom, hogy Sonja mit akar velük mondani, de nincs meg a kellő szókészlete. Ez a jobbik eset. A rosszabbik változat, hogy egyszerűen csak hanyag, nem fordít elég időt az írásra, és összecsapott munkákat közöl, melyeket még csak át sem ellenőriz.

„…lihegtem, a testem lángolásától. Ahogy szemei bele égettek testembe.”

„1346-ot írtunk. Anglia kezén III. Eduard állt.”

„-Szánalomra méltóak sem vagytok.”

„- Húzott egy széles vonalat a szájára.”

„…szerintem lent van az alaksorban. Menny csak nyugodtan.”

Ilyen hibák nem maradhatnának a szövegben. Néha csak egy vessző hiányzik, vagy külön vannak írva olyan szavak, amelyeknek egyben kéne lenniük. De rendszeresen és tömegével bukkannak fel a hibák, és ez tönkretesz mindent. Miért kell idegen kifejezéseket használni, ha nem vagy tisztában a jelentésükkel? Itt van nekünk ez a szép magyar nyelv, tessék először azt megtanulni! Mert szemmel láthatóan ott is komoly hiányosságok vannak. A karakterek egyébként olyanok, mint a rajzlapra firkantott pálcikaemberek, egy-két fontosabb jellemvonás köré épített sablonalakok, nincs bennük semmi egyediség, nincs mélységük, és sok esetben még külalakjuk sem, hiszen csak szegényes karakterleírásokat kapunk, meg mindenféle random beollózott képet. És itt is érezhető az a fanfic írói gyermekbetegség, hogy hiába van szemléletváltás, a szereplők nem a saját “hangjukon”, hanem az író/írónő karaktere szerint beszélnek.

Nem akarok gorombának tűnni, de most már kénytelen vagyok keményen fogalmazni, mert közben elmúlt az “irón-izáló” kulcsom hatása: az Árnyak nélkül egy nagyon gyenge, kis híján értéktelen blog. Ha van pozitívuma, az egyedül az alapul szolgáló történetből átemelt részeknek köszönhető, de amit Sonja tett hozzá, az egyenlő a nullával. Ajánlanám? Nem. Ha valaki ilyen témájú történetet keres, találhat rengeteg igényesebben kidolgozott darabot is. Egy kis angol tudással meg pláne. Remélem a jövőben jobb művek kerülnek ki Sonja Delrey kezei közül, bár a jelenlegi tudása alapján ezt nagyon nehéz elképzelni. Több ,,ihklet“-et legközelebb!

- Kitahito

Megosztás