Amikor „roma problémákról” esik szó, valóban egy külön közösség ügyeiről beszélünk, vagy ezek voltaképp a magyar társadalom közös sebei?

Szerintem ez attól függ, hogy mi romák, mennyire érezzük azt, hogy ehhez a nemzethez tartozóak vagyunk, illetve ez a nemzet mennyire érzi azt, hogy mi ide tartozunk, és egyek vagyunk a nemzetben. De ha ezt most kiveszem a képből, szerintem nagyon hasonlóak. Szerintem minden trauma közös trauma. Nincs olyan trauma, ami a magyarságot érintette, de mondjuk a romákat nem. Ez mindig is egy közös történet volt. Én ezt tapasztaltam, amióta megszülettem. Nyilván voltak és vannak olyan ügyek, amik inkább a roma közösségeket érintik. De azt gondolom, hogy ez a határvonal egyre kevésbé ilyen konkrét. Azt látom, hogy egyre jobban kezdünk összeérni, összenőni, összetartozni. És most már a problémáink is közös problémák. Én azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy a vidéki cigánytelepeken már nem cigány szegénységről, hanem egyszerűen szegénységről kell beszélni. Az ügyeknek nincsen színe, mert ezek az egész társadalmunk, az egész nemzet tükörképei. A közös problémáikat pedig csak közösen tudjuk megoldani.

Egy korábbi interjúban azt mondtad, vigyáznod kell, nehogy szégyent hozz a cigányságra vagy a magyarságra. Mikor lehetsz egyszerűen csak önmagad, és hibázhatsz önmagadként?

Ez valószínűleg nem az előadón múlik: amióta feltűntem a Megasztárban, mindig ott volt a nevem mellett, hogy “a roma versenyző”. Ezt valaki kitalálta, más meg hagyta, hogy így menjen. Lehet, hogy részben emiatt is érzi az ember, hogy a felelőssége nagyobb a saját személyénél, mert mégiscsak egy közösséget minősítenek rajta keresztül. Még akkor is, ha ezt nem akarja. Egy egészséges világban nekem csak önmagamat kéne képviselnem. De nem tartunk ott. Egy nem roma előadóra nem hárul ekkora felelősség: az ő neve mellett nincs ott, hogy “magyar előadó”. Bármit is tesz, azzal nem reprezentálja az egész magyarságot. Viszont ha én teszek valamit, az alapján sokan az egész romaságot ítélik meg. Remélem, hogy nem ártottam a roma kisebbségnek a megnyilvánulásaimmal, meg egyáltalán a létezésemmel…

Rólad húsz éve él a narratíva: a mélyszegénységből jött fiú, aki a Megasztáron át eljutott az Arénáig. Nincs abban egy sajátságos csapda, ha a példaképek felmutatásával kiváltjuk az intézmények számonkérését? Mintha a fuldoklónak azt mondanánk, hogy nézd, ő kiúszott, ahelyett, hogy mentőövet dobnánk.

Azt gondolom, hogy példaképekre az élet minden területén szükség van. A társadalomnak is kellenek a hősök, hogy mutassák a küzdelmet, a megtett utat, a fejlődést. Azt, hogy az ember túl tud lépni saját magán, meg tud újulni, felnőtté tud válni. Jó dolog felnézni a nagy elődökre, vagy akár kortársakra, akik kockáztatnak, szorgalmasak, tehetségesek, jólelkűek, és a közösségért küzdenek. Ezeket fontos megmutatni. Nem azért vannak, hogy lyukakat, hézagokat vagy repedéseket tömjünk be velük. Az egy egészségtelen társadalom, ahol erre használják őket, mert az életútjuk ennél sokkal többet hordoz. Egy példakép kapaszkodó, inspiráció tud lenni. Ezért kell megmutatni és ünnepelni ezeket a történeteket.

Igen, viszont ennek mégiscsak van egy árnyasabb oldala: a példakép bizonyítja nekünk, hogy lehetséges “felemelkedni”, már ha eléggé tehetséges vagy, eléggé igyekszel, és eléggé fókuszálsz a célodra. De ugyanakkor nem üzeni azt is, hogy akik ott maradnak, akik nem törtek ki, azok nem voltak eléggé ügyesek, nem voltak eléggé tehetségesek, vagy nem akarták eléggé?

Nem szabad, hogy ezt üzenje. Mert a példakép pont azért van, hogy inspirálja a fiatalokat, a következő nemzedékeket. És ez jó így. Vannak dolgok, amiben egyszerűen nem kell többet belelátni. Egy fénytörésbe, aminek sok szép színe van, kár erőszakosan beleerőltetni a sötétséget. Meg kell hagyni tisztának, hagyni kell ragyogni. Szóval nem muszáj mindig mindenben ilyen többdimenziósan gondolkodni. Mert van, amikor valami csak az, ami, és nem összetett. Szerintem nem kell minden esetben görcsösen túlbonyolítani a dolgokat.

Azért is kérdezem, mert egy friss HVG-interjúban úgy beszéltél a felemelkedésről, mint egyfajta gyászfolyamatról. Pontosan mire gondoltál, mit kellett elgyászolni?

Lehetséges, hogy arra utaltam, hogy óhatatlanul elveszítünk dolgokat az életünk alatt. Ha kiszakadsz egy környezetből, ahogy én kiszakadtam a cigánytelepről. Amikor “felemelkedtem”. Már maga ez az elszakadás, a felköltözés Budapestre… ez nyilván egy sikertörténet, de miért sikertörténet? Mert azt gondoljuk, hogy az embernek kőbe van vésve a sorsa. És hogy nincs társadalmi mobilitás: ha valaki egy cigánytelepre születik és mélyszegénységben él, akkor tényleg csodaszámba megy, amikor egy sikeres életpályát fel tud építeni. Feltörni ebből a környezetből siker, igen. De az ember mégiscsak elveszít valamit menet közben. Egy kicsit önmagát is.

Akkor már nem vagy része a cigánytelepnek. Egy másfajta cigány leszel. Közel harminc éve költöztem el Törökszentmiklósról, és már nem lehetek ugyanaz, mint aki akkor voltam. Ilyen távolságból már nem érzed át úgy azoknak a mindennapi gondjait, akik ott maradtak. Persze látod a fejlődést, a sikert. De mégiscsak ki kellett rángatnom magam onnan, ez áldozatokkal járt. És folyamatos küzdelemmel. Viszont amikor rájöttem arra, hogy az az egészséges küzdelem, amikor már nem magadért harcolsz, hanem másokért, akkor kezdtem felnőni.

Amikor azt mondod, hogy másokért kell küzdeni: hol kezdődik nálad ez a „mi”? Van értelme egyáltalán külön romaságról és magyarságról beszélni?

Jó, akkor mondjunk ki pár dolgot. A romák egy nagyon speciális kisebbség, mert nekünk nincs anyaországunk, mint a németeknek, horvátoknak, vagy a szerbeknek. Mégis kicsit úgy kezelnek minket, mintha átutazóban lennénk. Ami teljes félrejtés: mi nem megyünk innen sehová. Mert nekünk ez a hazánk. Ebben az országban születtem, mégis folyamatosan megkaptam azt, hogy nem tartozok ide. Ami érthetetlen, felfoghatatlan gondolat egy olyan cigány gyereknek, aki Magyarországon él és magyarul beszél. Óvodás korától kezdve folyamatosan azt éreztetik vele, hogy ő más, és nem tartozik ide. Ezt hogy lehet megemészteni? Hogy te, és a szüleid, meg az őseid nem “jöttetek valahonnan”, hanem itt voltak mindig is, de mégis úgy kezelnek, mint nemkívánatos vendéget. Nyilván van saját kultúránk, meg identitásunk, de az emlékezetünk mindig a magyarsághoz visz vissza. Mindig oda lyukadunk ki, hogy mi magyarok vagyunk. Amellett persze, hogy romák is. És tudod, úgy kell a romaságodról beszélni, hogy közben ide tartozol, ez a hazád, magyar identitásod van. Itt ülök veled, és a roma kultúráról, identitásról, meg a roma gyökerekről kell beszélgetnem magyarként. Magyarként.

Erre akartam kitérni, mert te korábban több interjúdban is kritizáltad ezt a médiakész roma szerepet, hogy romaként vagy megszólaltatva, fel vagy címkézve.

Elmondjam, hogy mi a bajom ezzel? Huszonkét éve beszélek arról, hogy roma vagyok, és huszonkét éve nem beszélhetek arról, hogy magyar vagyok. És ez rendben is volna, ha azt a célt szolgálná, hogy általam, meg azáltal, hogy a nevem mellé odarakják a “roma előadó” címkét, előre mozdulna ez az egész kérdés. Akkor azt mondanám, hogy írják oda mellé! Csak tudod miért unom már? Mert huszonkét éve biggyesztik a nevem mellé, és mégse látok semmi fejlődést.

Pontosan ezt akartam tetemre hívni, igen. Mert rohadtul fárasztó lehet ez neked…

Igen, és van értelme ennek? Annak, hogy itt ülünk, és erről beszélgetünk? Huszonkét éve beszélgetek erről, és vitte ez akárcsak a legminimálisabb szinten is előre a roma ügyet? Én nem tudom belülről eldönteni, de szerintem nem. Akkor minek? Tudod… Akkor mégis minek? Csak hogy mutogassunk egy albínó varjút? Hogy nézd, itt egy fehér holló? Egy fehér varjú? Vagy egy fehér majom? Hogy lám, ilyen is van? De ezen túl van bármi haszna?

És itt kapcsolódik vissza a “példaképség” kérdése is: húsz éve a roma telepről kitört srácként mutatnak fel, miközben soha nem esik szó a magyarságodról.

Arról nem. Figyelj, velem még nem ült le úgy riporter, hogy Molnár Ferenc Caramel a magyar énekes, a magyarsághoz tartozó magyar előadó. Mert minden riportban rögtön a romaságom a téma. Amivel egyébként rendben is lenne, mert roma vagyok. Csak nem látom a célját. Hogy ezzel jó példát mutatunk és inspirálunk? Hát én nem azt látom, hogy ez lenne a célja ezeknek a jelzőknek és a beszélgetéseknek. Koptatjuk a szánkat, próbáljuk megfejteni a társadalmi kérdéseket. Én meg maradok egy… albínó papagáj. Sokszor az ilyen beszélgetésekben tényleg annak érzem magam: tessék, ilyen is van!

Már elfogadtam ezt a helyzetet, és nem zárkózom el, mert remélem, egyszer majd azt érzem, hogy volt értelme erről beszélgetni. Mert tudod, mi mindig a végső konklúzió? Hogy igenis ki lehet törni, ha az ember szorgalmas. Persze, kell a pozitív üzenet, de… nem hazudunk egy kicsit? Nem arról szólnak ezek a beszélgetések, hogy mintha lerombolnánk ezt a kőbe vésett sorsot? Hogy a körülmények, a származás, az anyagi helyzet mennyire kőbe vési az ember sorsát, és akkor itt a Caramel, aki összetörte ezt a kőtáblát, és megmutatta, hogy nincs kőbe vésve a cigány gyerekek sorsa! Pedig de. Kőbe van vésve a cigány gyerekek sorsa.

Szóval elhazudhatjuk ezt jó szándékkal, hogy azt mondjuk: márpedig van remény, itt a példa! Viszont a legtöbbször azt látjuk, hogy nincs. Na, most én mit kezdjek ezzel? Amikor tudom, hogy az életemben sok mindent a szerencsének köszönhetek. Nyilván rajtam is múlott. De rohadt különbözőek vagyunk, minden gyerek különböző. Miért várnánk el a cigánytelepen nevelkedett, mélyszegénységben élő kisgyerektől, hogy több dimenzióban gondolkodjon? És ha nem sikerül neki, miért őt hibáztatjuk? Nem lehet irreális elvárásokat támasztani, miközben azt mondjuk, hogy a körülmények igenis meghatároznak. Akkor hogy várjuk el, hogy valaki sikeres életet építsen csak azért, mert egyszer hallotta Caramelt szépeket nyilatkozni? Ez nem így működik. Mert nekem is az jött szembe egész életemben, hogy nem vihetem semmire, mert meghatároz az, hogy hova születtem. Szóval rohadt nehéz ez, mert a reményt nyilván jó lenne elültetni, de nagyon nagy tévedés van abban, ahogy erről gondolkodunk. Az újságírók is sokszor álomvilágban élnek. Most nem rád értem, ne értsd félre. Azt hiszik, hogy a cigánygyerekek sikeres életpályája rajtuk múlik, és elég csak inspirálni őket: ha elhiszik magukról, hogy van erejük, akkor megoldódik a probléma.

Mert ugye a tudat határozza meg a létet.

Dehogy a tudat határozza meg a létet! Az is fontos, persze, de nem mindenkinek lehet szerencséje. Nem szabad senki elé azt az elvárást állítani, hogy ha nem szakadsz ki abból a környezetből, nem lesz szép lakásod, szép autód, hanem mondjuk gyárban dolgozol, akkor már semmit sem érsz. Nekem sokszor ellenszenves a sikeres élet kirakatba tétele: mindig azokat mutatjuk, akik kitörtek, és gazdagok, szépek, sikeresek lettek. Miért nem lehet egy olyan embert méltatni, aki egy gyárban dolgozik, és becsülettel neveli a gyerekeit? Az miért nem olyan nagy dolog?

Muszáj szembesítenem téged azzal, amit korábban mondtál. Amikor erről kérdeztelek, azt mondtad, hogy ne nézzük a dolog árnyas oldalát, és hagyjuk ragyogni.

Igen, csak már kénytelen voltam ide kilyukadni. Az utóbbi időben ezt is ki merem mondani. Ez most a második alkalom az életemben, hogy így beszélek erről valakinek: a roma sikertörténetek ilyen demonstrálása nekem már visszatetsző. Mert sokszor tényleg azt érzem, mintha a roma gyerekeket hibáztatnánk azért, hogy miért nem tudnak kiszakadni, miért nem tudnak feltörni. Hát azért nem tudnak, baszd meg, mert nekem sem volt cipőm, amikor elkezdtem az első osztályt!

A nővérem kinőtt szandáljában mentem az évnyitóra. Lehet hibáztatni egy teljes társadalmi réteget, meg lehet motivációs riportokat készíteni, de nem hiszem, hogy a motivációval lenne a probléma, hanem azzal, hogy még mindig brutális szegregáció van, a cigánytelepek körülményei még mindig olyan szinten visszatartják a gyerekeket, hogy egyszerűen nincs versenyképesség, csak a kényszerpálya. Én átéltem ezt: jött a tinédzserkor kor, amikor már dönthettem, hogy elmegyek feketén dolgozni egy gyárba, vagy folytatom a középiskolát. És üres zsebbel, cipő nélkül, egy nadrággal nyilván én is azt választottam, hogy elmegyek dolgozni, mert az anyagi problémáim nagyobbak, mint a szégyen, hogy érettségim sincs.

És tudod, itt a társadalom széttárja a karját, és azt mondja, hogy mindenki előtt nyitva áll az ajtó! Csak ugye nem mindenki jut el az ajtóig.

Hát pontosan! Fussál már úgy egy futóversenyen, hogy esélyed legyen… nem a győzelemre, csak arra, hogy egyáltalán részt vegyél! Mert mi a versenyképesség? Az, hogy oda tudsz állni a rajtvonalhoz ugyanabban a sportcipőben, ugyanabban a trikóban, ugyanazzal a felkészültséggel, mint a másik. Erről beszélünk az oktatásnál is. Vegyél részt benne úgy, hogy közben a szüleid közmunkásként dolgoznak 60 ezer forintért, ami arra sem elég, hogy befizessétek a gázszámlát, ha egyáltalán van gáz a házban.

Szóval én azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy ez nem cigányügy, hanem szegénységügy. A roma gyerekek oktatása, felzárkóztatása, versenyképessé tétele is alapvetően erről szól. Elég sűrűn megfordulok cigánytelepeken, és én még nem találkoztam olyan gyerekkel, aki ne akarna tanulni, és ne akarna jobb életet vagy munkát magának, ha lenne rá lehetősége. Az inspirációval meg a jó példákkal már tele van a padlás. Ezzel megvagyunk. Tovább kéne lépni. Először is el kell dönteni, hogy van-e egyáltalán cigányügy. Ha azt mondjuk, hogy van, akkor már el lehet gondolkodni azon, mihez kéne kezdeni.

Szerintem az egyik legfontosabb válasz az oktatás. A felzárkóztatás első lépése az, hogy ugyanúgy részt tudjunk venni benne, mint a többségi társadalom tagjai. Ehhez viszont feltételek kellenek, és abba egyszerűen invesztálni kell. Viszont együtt kell megoldanunk: a kisebbség ne mutogasson mindig a kormányra vagy a többségi társadalomra, a többségi társadalom pedig a kisebbségre.

Mindeközben a többségi társadalom a kitörő példákra is mutogat: tessék, nekik sikerült! Pedig, ha őszinték vagyunk, egy ponton túl a reménytelen helyzetben lévőknek reménnyel házalni nettó kegyetlenség.

Igen, sokszor én is ezt érzem az ilyen riportoknál. Nehogy magadra vedd, mert nem rád értem, de nekem ez húsz éve kognitív disszonanciát okoz. Hogy jó-e, ha én erről beszélek? Mindig azzal jönnek, hogy ahhoz képest, ami meghatározta az életemet, milyen sikeres vagyok. És tényleg albínó majomnak érzem magam, akit mutogatnak, hogy nézd, ilyen is van! És te miért nem vagy ilyen? Miért nem vagy Caramel?! Már ezért sem szeretek erről beszélni. Tudod, ne nézzetek már hülyének! Az egómat se legyezgessétek azzal, hogy „jaj, Caramel, te kitörtél, mekkora istencsászár vagy!” Ez nagyon gáz. Hisz közben ez olyan érzést kelthet azokban, akik tényleg nehéz helyzetben vannak, hogy ők valamit rosszul csinálnak. Pedig valószínűleg a nagy részük nem csinál rosszul semmit. Csak kőbe van vésve a sorsuk, mert nincs társadalmi mobilitás.

Na, hát bennem is kialakult némi kognitív disszonancia, amikor az interjúra készültem. Ezért próbáltam más irányból megközelíteni a kérdést.

És ezért nagyon hálás vagyok, mert ilyen konklúziót az elmúlt több mint húsz évben még egyik beszélgetés alatt sem sikerült levonni. Hogy jó szándékkal ülnek le velem beszélgetni, mert jót akarnak, csak közben lehet, hogy nem vesszük észre azt a másik oldalt: nem biztos, hogy jó az, ha sikeres roma előadókkal demonstráljuk, hogy bárkinek sikerülhet. Mert nem sikerülhet bárkinek.
Először tényleg el kellene dönteni, hogy egyáltalán van-e ilyen ügy. Mert ha van, és szerintem igen, akkor… 2026 van! Tudod, hány száz éve beszélgetünk már erről, baszd meg?!

Mária Terézia óta, nagyjából.

Meddig fogunk mi, magasan kvalifikált emberek még erről ilyen jókat beszélgetni, és megveregetni egymás vállát, hogy: „Uh, te olyan kivételes vagy!” „Te is, tesó!”

Te meg annyira szociálisan érzékeny vagy, hallod!

Te meg… „Ó, annyira jó, hogy behozod a roma témát a köztudatba!” Igen, csak azon túl, hogy jóízűeket beszélgetünk róla, a cigánykérdés marad egy ilyen soha véget nem érő filmszínház. Tudod, már az okos cigányokkal is tele van a padlás, mindenki okosakat meg szépeket mond a nagy magaslatokból. Szóval 2026-ban már el kéne kezdeni a tettek mezejére lépni.

Ha már szóba került a kognitív disszonancia, hadd tegyek hozzá valamit. Egy roma tematikus számba szóló Caramel-interjúnál adta volna magát a jól ismert ív: a telepről kitört Caramel, milyen jó példakép, mennyire inspirálja a roma gyerekeket. Én meg arra gondoltam, hogy nem. Engem ez rohadtul untat. Nem maga a téma, mert az fontos, hanem az, ahogyan az évek során klisévé koptatták.

Engem is kurvára untat a téma! Tudod, nem 1998-at írunk. Az új idők mindig új recepteket és új hozzáállást követelnek. Nem lehet ugyanabban a hangnemben, ugyanazzal a sablonos üzenettel beszélni valamiről, mint huszonöt éve, mert közben megváltozott a világ. Az, hogy „hú, Caramelnek milyen nehéz gyerekkora volt, mert cigány, meg mélyszegénységben élt”, aztán elmondjuk, hogy „csak higgy magadban, és…”, ez már nem fog beválni. Már senkit nem érdekel. Vagy ha érdekel is, akkor nem így. Főleg a fiatalok esetében. Nekik már cringe egy ilyen beszélgetés. Nem ezt akarják hallani.

Érzik benne a hamisságot.

Pontosan. Érzik benne azt, hogy na, leült a Caramel, és elmondja, hogy milyen fasza gyerek! Közben úgy adja elő, mintha nagyon együttérező lenne, és 40 év távlatából beszélget arról, hogy hogyan törjön ki egy mai fiatal a cigánytelepről. Hát honnan tudnám én már 40 év után a receptet ehhez, amikor már teljesen más világ van? Néha még azt sem tudom, hogy a saját gyerekemet hogyan neveljem. Akkor mégis hogy lenne megoldásom az ő problémáikra? Azt hiszem az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy túlmisztifikálják önmagukat, és azt gondolják, hogy okosakat tudnak mondani nehéz kérdésekkel kapcsolatban.

Újságírói részről szerintem nagy lustaság vagy intellektuális őszintétlenség az, hogy leültetjük Caramelt, és megkérdezzük a romákról.

Jóemberkedés! Mindig ez a kibaszott jóemberkedés. Kamerákkal megyünk be jótékonykodni egy kórházba. És már mindenki nagyon jó ember, csak épp a lényegről nem beszélünk: hogy miért vannak úgy a dolgok, ahogy vannak. És hogy miért kell még 45 évesen is ugyanarról beszélgetnem, ami már ötévesen vagy tízévesen is érintett. Az utóbbi időben próbálok minél kevesebbet nyilatkozni, mert húsz éve mindig ugyanazokat kérdezik. Pedig szerintem ez a roma dolog egyszerre sokkal bonyolultabb és egyszerűbb is annál, amilyennek elsőre tűnik. Amit meg kellene oldani, az elsősorban szegénységügy. Ha a körülményeken javítanánk, az iskola, a munkaerőpiac, a versenyképesség területén óriási változásokat lehetne elérni. Csak ebbe pénzt, energiát és munkát kell fektetni. Két éve még azt mondtam volna, hogy reménytelen. Most már úgy látom, hogy nagyon is van rá remény, ha megvan hozzá a politikai és a társadalmi akarat. De ehhez tényleg nagyokat kell álmodni. Kommunikációval nem lehet mindent orvosolni. Kommunikációval csak kommunikációs problémákat lehet megoldani.

És pont ez a baj az alkímiával: mindig van benne egy kis igazság. Vannak roma kollégiumok, ösztöndíjak, jó kezdeményezések. Ezeket nem tagadom le. Csak amikor az igazságnak egy részét mutatod meg, és abból csinálsz egy egész történetet, az már trükk. Igazságmorzsákból építesz fel egy mutatványt. És amikor a másik kéz közben eltünteti a piros labdát vagy a galambot, onnantól válik hazugsággá.

Milyen groteszk kép: a bűvész nem leplezi le magát, mert a műsornak mennie kell tovább, a közönség sem leplezi le a bűvészt, mert szórakozni akar. Mindenki a szerepében marad, és nem változik semmi.

Igen. És ezt nagyon jól megfogalmaztad: amikor beülsz egy bűvész előadására, tudod, hogy szemfényvesztés. Másnap mégis azt mondod a barátodnak, hogy varázslót láttál, miközben végig tisztában voltál vele, hogy csak mutatvány. Na, ez a veszélyes. Nem azt mondod, hogy milyen jó trükköket csinált a csávó, hanem hogy talán nem is ember! Mágus. Félisten…

Mert az ember hinni akar a varázslatban. A dupla fenekű cilinderért nehéz lelkesedni.

Hát persze. Kurvára hinni akarunk a varázslatban. Csak az a büdös nagy helyzet, hogy itt nincsenek varázslók. És soha nem is voltak. Emberek vannak, akik adott esetben tényleg kiváló trükköket tudnak csinálni, és azt az illúziót keltik, mintha mindenre lenne válaszuk. Nem szabad túlmisztifikálni vagy tévedhetetlennek hinni a másikat, mert mindenkinek megvannak a korlátai. Senki nem látja a jövőt, senkinek nincs az igazságszérum vagy az örök élet forrása a zsebében. Egy ember volt csak, aki a vízen járt. Csak egy. És aki azt mondja magáról, hogy ismeri az igazságot, érti a néplelket, és megfejtette a lelkedet…

Attól óvakodj!

- Kitahito

Megosztás