A hozzád hasonló influenszereknél gyakori probléma, hogy a valódi, “civil” én összenő az online perszónával. Te mennyire tudod ezeket a szerepeket különválasztani magadban?

Nem hiszek abban, hogy létezik egy “tiszta”, én, amit aztán az ember egy mesterséges online perszónával vagy szereppel szennyez be. Az identitás mindig performatív. A hétköznapi életben is a különböző társaságokban más és más módon prezentáljuk magunkat és szerepeket játszunk, csak ott nem nevezzük őket sehogy. A Cinthya Dictator inkább egy médium, amin keresztül gondolkodom a világról. Egyfajta nagyító. Nem egy másik ember, vagy egy szerep, amit felveszek, hanem egy artikuláltabb, bátrabb és gátlástalanabb verziója annak, aki egyébként is vagyok. Szerintem az internet csak láthatóvá tette azt, amit a társadalom mindig is csinált: identitásokat komponálunk.

Világos. Beszéljünk kicsit az autentikusságról: szerinted a mai digitális, filterek és PR-ügynökségek által kikozmetikázott korban létezik még valóban autentikus tartalom, vagy ez is csak egy hívószó, reklámfogás? Mennyire lehetsz hiteles, mikor akár egy rossz lépésért is “brandhalálbüntetés” járhat?

Szerintem az autentikusság nem esztétikai kategória, hanem etikai. Azt jelenti, hogy az ember nem hazudik arról, amit gondol, még akkor sem, ha közben tudja, hogy a tartalom egy algoritmusok irányította térbe kerül. A fotó lehet retusált, a videó lehet szerkesztett, ez a modern kultúra természetes állapota. Ami igazán számít, az az, hogy az ember milyen gondolatot képvisel a saját reprezentációján keresztül. Az internet tele van gyönyörű képekkel, de amikor valaki ezek mögé gondolatot is tesz, az az igazán érdekes.

Tételezzük fel, hogy tudatosan le akarnád rombolni az arculatot, amit az évek során olyan módszeresen felépítettél. Hogyan kezdenél hozzá?

Őszintén szólva már volt néhány kamikaze akcióm. Időnként szándékosan léptem ki a logikus keretekből, máskor meg az ösztönösen átélt érzelmeim által generált ballépéseket halmoztam fel. De ma már teljesen tudatos arculatrombolást nem tudok elképzelni. Ha valaha úgy érezném, hogy betelt a pohár, valószínűleg nem rombolnám le Cinthya Dictatort. Nem aláznám meg. Inkább eltemetném. Hogy egy kicsit teátrálisan fogalmazzak: méltósággal lezárnám, hiszen ez a karakter lassan húsz éve létezik. Ennyi idő alatt az ember természetesen követ el hibákat. Voltak döntéseim, amelyekre ma már nem vagyok büszke. De valahol ez is a történet része, elvégre egy karakter akkor él, ha képes változni.

Az előéleted ismeretében muszáj megkérdeznem, hogy alapvetően milyen a viszonyod a saját testeddel? Partnernek, vagy inkább ellenségnek látod? Eszköz, esetleg fegyver? Inkább vászon, amire festesz, megzabolázandó anyag, amit alakítasz, vagy pont, hogy körülmény, ami téged alakít?

Ez a test nagyon sok mindenen ment már keresztül. Megélt és túlélt dolgokat. Emiatt mély tisztelet van bennem iránta. Sokan támadták és ítélték meg, de már nem vagyok hajlandó bántani magam miatta. Mivel gyakran saját magamat fotózom, a testem az alkotói munkámnak is szerves része. Egy eszköz, amin keresztül gondolatokat, hangulatokat és történeteket tudok megmutatni. Szeretem, hogy különleges: Közel sem tökéletes, de minden apró környezeti tényezőre reagál, és a lelkemmel óriási szimbiózisban van. Tudom, hogy vigyáznom kell rá. Mert amilyen erős, olyan érzékeny is.

Nincs számodra valami visszás vagy ambivalens abban, hogy az online jelenléteddel óhatatlanul is referenciává teszel egy olyan szépségideált, melyet (ha jól értem) te magad is egészségtelennek vélsz? Mennyire tartozik felelősséggel egy influenszer azért, hogy látszik, és példaképnek tekintik?

Felmerül-e bennem a kérdés, hogy azért, mert törékenyebb, vékonyabb alkatú testem van, el kellene bújnom a világ elől? Szégyellnem kellene magam, vagy nem szeretni a saját testemet csak azért, mert mások ebbe valamilyen ideált vetítenek bele? Szerintem az sem lenne egészségesebb válasz. Nem én vagyok az egyetlen vékony lány, és sok levelet kapok olyanoktól akik szintén ilyenek, és bántják őket. Akkor most ezeknek az embereknek nem jár egy azonosulási pont rajtam keresztül?

Nyilván nem erre céloztam. Mit gondolsz, hogy nézne ki egy olyan világ, ahol a női test nem számít valutának? Vagy legalábbis egy olyan társadalom, ahol a belső értékek drasztikusan felértékelődnek, míg a külső adottságok leértékelődnek?

Valószínűleg egy sokkal nyugodtabb világ lenne. Olyan, ahol a nők energiájának jó része nem arra menne el, hogy folyamatosan a saját testükhöz mérik magukat, hanem arra, hogy gondolkodjanak, alkossanak, kérdezzenek, jelen legyenek. Hogy valóban önmagunk legyünk. Ugyanakkor úgy vélem, hogy a külső mindig része lesz a kultúrának, hisz az emberek ösztönösen reagálnak a szépségre, a formákra, a megjelenésre. Ez a művészetben, a divatban vagy akár a hétköznapi életben is jelen van.

Nem látsz abban némi iróniát, hogy az influenszer közeg, mely papíron a női önkifejezés kicsúcsosodása kéne, hogy legyen, pont az egyik legnagyobb béklyó manapság, mely a női önértékelést sújtja? Hogy lehetnének a nők elégedettek önmagukkal, mikor gyakran tökéletesre retusált OnlyFans modellekhez vagy áloméletük hazugságát hirdető online celebekhez mérik magukat, és mérik őket?

Az internet egy olyan közeg, mely egyszerre felszabadít és nagyon erős elvárásokat is teremt. De szerintem a megoldás nem az, hogy démonizáljuk az influenszereket, az ideálokhoz való vonzódás nem az influenszerkultúrával kezdődött. Ugyanez működött a festészetben, a filmben vagy a divatban is, mindig voltak olyanok, akikhez az emberek mérni kezdték magukat. Az, hogy éppen mi válik népszerűvé, valójában a közönség kollektív ízlését is tükrözi. Hiszen az emelkedik fel, amit az emberek fogyasztanak. Az igazi szabadság talán ott kezdődik, amikor valaki nem hajlandó kizárólag vizuális objektummá redukálódni ezért.

A személyed valóban jól egyensúlyozik az ihletettség, inspiráció és provokáció határán. Ami nyilván egy nagyon labilis pálya. Bár nem tartod magad a konvencionális értelemben szép nőnek, azért azt elismered, hogy messze vagy a konvencionális értelemben “nem szép” kategóriától. Szerinted ez a tény mennyire teszi fogyaszthatóbbá azt a fajta polgárpukkasztó, radikális önkifejezést, mely a munkásságod sajátja?

Azt szoktam mondani, hogy konvencionális értelemben nem gondolom magam szépnek, ugyanakkor szerintem az átlagosnál nagyobb vonzerővel rendelkezem. A szépség illékony, a korral kopik és lassan eltünedezik. A vonzerő viszont végig kísér az életen. Az én esetemben a provokáció soha nem cél. Nem azért csinálok valamit, hogy hergeljem az embereket. Egyszerűen gondolkodom, kérdéseket teszek fel, és kimondom vagy épp vizuális formába öntöm, amit érzek. Ha ez valakit provokál, az sokszor inkább arról szól, hogy eltérek a hétköznapi nézőponttól. A művészetben és a kultúrában ez gyakori. Azok a koncepciók vagy képek, szobrok, dalok amelyek egy kicsit kényelmetlenek vagy szokatlanok, éppen azért fontosak, mert gondolkozásra sarkalnak. Viszont az öncélú provokációt azt nagyon nem szeretem. A célom soha nem a botrány volt, hanem az, hogy valódi kapcsolat jöjjön létre azokkal, akik rezonálnak a tartalmaimmal.

A provokáció nálad elsősorban esztétikai eszköz, aminek saját belső jelentése van, vagy tudatos stratégia a figyelemfelkeltésre? Tudsz példát mondani olyan projektre, ahol a provokatív vizualitás nem a reakció kiváltására, hanem konkrét állítás megfogalmazására szolgált? És volt-e olyan eset, amikor utólag rájöttél, hogy inkább a láthatóság növelése volt a cél, mint a tartalmi mélység?

A provokáció nálam nem stratégia a figyelem megszerzésére. Meglepő módon egy eléggé introvertált ember vagyok, nem keresem a feltűnést. Sokszor még a telefont sem veszem fel, a nemet mondás nagymestere vagyok. Nincsen bennem vágy arra, hogy figyeljenek rám, vagy mindenkihez eljusson, amit csinálok. Azokat, akik értik vagy érzik, megtalálja. Akik provokációt látnak benne és bántani akarnak, azokat kevésbé. A bántásokat egyébként is nagyon nehezen viselem, inkább a kapcsolódást keresem. Elég elszigetelt életet élek. Van, hogy napokig ki sem jövök a lakásból. Ha valami megosztóbb dolgot teszek közzé, utána gyakran szorongok. Volt olyan anyagom is, ami két évig pihent a fiókomban, mert egyszerűen nem mertem közzétenni. Ez amúgy a FaceApp-projektem, 2023-ban készítettem, és influencer társadalom kritika volt a célja. Varrtam bőrből egy maszkot, amit felvettem, és különböző szituációkban ábrázoltam magam, majd a Faceapp nevezetű applikációval roncsoltam a fotókat: ez a filterek mögött megöregedett generációra utalt. Mikor végül kitettem, az emberek értették és nagyon szerették.

Lehet-e művészet ez a fajta önkifejezés, önmagunk folyamatos stilizálása és esztétizált újracsomagolása, vagy végeredményben ez csupán egy specifikus, kicsit őszintétlen, nagyon posztmodern narcizmus?

Az önreprezentáció és az önstilizálás nem a közösségi médiával kezdődött, a művészettörténet tele van vele. Gondoljunk csak Cindy Shermanre, Andy Warholra vagy akár Marina Abramovićra! Mindannyian a saját testükön és személyükön keresztül hoztak létre saját, különleges művészeti nyelvet. Szóval szerintem a kérdés nem az, hogy lehet-e művészet az önmagunk stilizálása. Nyilván lehet. A kérdés inkább az, hogy van-e mögötte gondolat. Ha valaki csak egy képet gyárt önmagáról, amit folyamatosan újracsomagol, az valóban könnyen válhat felszínessé vagy narcisztikussá. Ellenben ha az önreprezentáció egy gondolkodási forma, egy vizuális nyelv, amin keresztül valaki a világról beszél, akkor az ugyanúgy lehet művészet.

Volt már olyan, hogy a művészi ambíciód ütközött a követőid elvárásával? Ilyen esetekben melyik a magasabb érvény: az alkotói autonómia, vagy a közönség által feléd támasztott elvárások összessége?

Nem gondolnám, hogy a követőim elvárásokat támasztanának felém. Inkább egyfajta érdeklődést vagy kíváncsiságot érzek a részükről. Ha mégis van feszültség, akkor számomra az alkotói autonómia mindig, minden esetben fontosabb. Az emberek általában azért kezdik el követni valakinek a munkáját, mert érdekli őket az a nézőpont, az a világ, amit képvisel. Ha az ember elkezd kizárólag elvárásokhoz igazodni, akkor pont az tűnik el, ami miatt eredetileg figyelmet kapott, és ennek hosszútávon meg is van a következménye.

Szándékoltan leegyszerűsítve a tevékenységedet, voltaképp esztétikailag igényes önreprezentációt gyártasz a közösségi médiában, promóciós pénzért és kattintásért. A te szemedben mi adja ehhez a legitimációt, a hozott önérték vagy a követőszám?

A fogyasztói társadalomba születni annyit jelent, hogy az ember már eleve egy olyan világba lép be, ahol a test, az arc, a vágyak és a félelmek mind részei egy gazdaságnak. A kilencvenes évek Kelet-Európájában nőttem fel, abban az időszakban, amikor a rendszerváltás után hirtelen ömlött be a nyugati popkultúra az országba: MTV-klippek, óriási márkalogók, popsztárok, reklámok. A fogyasztás akkor vált identitásnyelvvé. Ez a világ formált, és bizonyos értelemben az ilyesfajta működés máig a guilty pleasure-öm.

Amikor annak idején a Momén szó volt róla, hogy milyen alkalmazott irányba mennék tovább, már akkor is a reklám volt az elképzelésem. Minden egyes fizetett együttműködésemet szeretem, és úgy gondolok rájuk, mint kihívásokra, amiket a saját vizuális nyelvem segítségével kell megoldani. Mivel legitimálok? Azzal, hogy a fogyasztói társadalomban élek, és sajnos szükségem van arra, hogy a kreátori tevékenységemen kívül pénzt is keressek. 2005-ben már pontosan ugyan ezt csináltam a MySpacen csak akkor még nem influenszerségnek hívták. Képeket, gondolatokat, hangulatokat osztottam meg. Akkor ezért nem kaptam egy fillért sem. A motivációm egyszerűen a közlés vágya volt. Azóta persze sokat változott a világ. Ma már abból is meg lehet élni, ami akkor leginkább személyes önkifejezésnek számított. De amikor reklámot készítek, azt sem igazán influenszeri tevékenységnek élem meg, sokkal inkább egy alkalmazott alkotói helyzetként. Ugyanazt a kreatív érzékenységet, vizuális gondolkodást és esztétikai érzéket használom, mint bármely más projektemnél.

- Kitahito

Megosztás