Van olyan női ikon, akár kortárs, akár történelmi viszonylatban, aki nagyon erősen hatott rád?
Attól függ, hogy milyen szempontból. Most így hirtelen Margaret Thatcher reformpolitikája jutott eszembe, de szigorúan szakpolitikai értelemben. Férfiakat jobban tudnék mondani. Ám ha összességében nézzük, és olyasvalakit keresünk, akit az élet minden területén példamutatónak tartok, olyat nem ismerek. Volt egy amerikai atléta, akinek sajnos nem fog eszembe jutni a neve, és egyszer párhuzamba állították egy régebbi sportolóval, mondván, hogy ő a második XY. Ő pedig erre azt felelte, hogy nem, az első “én” vagyok. Ugyanígy, nem akarnék egy második Margaret Thatcher lenni, vagy a második Hosszú Katinka, hanem az első Pankotai Lili.

Nyilván te is látod, hogy a nemi identitás, különösen a női identitás nagy változásokon megy át, és igen aktuális téma. A te olvasatodban milyen a modern, XXI. századi nő ideálképe?
Szerintem ez egy rettentően toxikus koncepció. Kivagyok idegileg a női ideálképektől, és úgy általában az ideáloktól: férfiideál, nőideál, bármilyen szakmai példakép, a bálványozott tökéletesség. Az ilyesmitől kikészülök. Nem akarok a genderideológiába belemenni, de én leginkább úgy tekintek a körülöttem lévőkre, mint emberekre, és nem pedig úgy, hogy férfiak vagy nők. Amikor szakmai dolgokról van szó, akkor nyilván azt nézem, hogy mit csinál, nem pedig azt, hogy ki csinálja. Remélem, hogy egyszer össztársadalmi szinten is eljutunk idáig.

Azért amikor még a haladó szellemű, emancipációs és egyenjogúsági mozgalmak is csak lecserélni vagy megreformálni akarják a nőkre szabott szerepeket, akkor sejthetjük, hogy hosszú út vezet még odáig. Ha már váltás: volt érdemi előzménye a ’22 októberi szereplésednek?
Annyira hirtelen történt minden az elmúlt kicsit több mint két évben, hogy néha elgondolkodom: mik tették ki anno a mindennapjaimat? Korábban is ennyire érdekelt a politika, vagy csak jött ez a hullám, ami elsodort, és emiatt foglalkozok vele ilyen sokat? Aztán az egyik költözés alatt a kezem ügyébe került egy szorgalmi feladat, amit még ötödikesként írtam. Női szavazati jog kiharcolása, francia forradalom, emancipáció… és akkor rájöttem, hogy engem már 10 éves korom óta foglalkoztat mindez.

Pankotai Lili, a közszereplő persze akkor jött létre, mikor színpadra léptem. Orbán Viktor mondta egy korai interjújában, hogy a média lemetszi az ember arcát, és ez tényleg így van, hisz a beszéd óta szélesebb tömegek ismernek, követik a megnyilvánulásaimat, vagyis létezik egy verzióm a kollektív térben, amiből mindenki mást lát, az énem különböző vastagságú szeleteit, melyekből végtelen számú Pankotai Lili állítható össze. Vigyázni kell, nehogy egy ilyen szeletet kezdjek el az egész tortának érezni, mert az felemésztene. Beton.Hofi “Ne hallgasd meg” c. számában van egy olyan rész, hogy „F*szom tudja már a lelkem, hogy hova vágyik, Hol a Beton.Hofit hallom, de hol az Ádit.” – és ez nagyon jól leírja ezt a meghasonultságot.

Párkapcsolati és magánéleti szempontból mennyire okoz nehézségeket az ismertséged, és annak jellege?
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy igazán jó barátokkal vettem körbe magamat, és mai napig a beszédem előttről vannak a legközelebbi kapcsolataim. Rájuk nagyon vigyázok, mert ők azok, akik nem a nyilvánosságból ismert Pankotai Lilivel találkoztak először, nem azon a képen keresztül látnak engem, és a földön tudnak tartani. Még ha el is felejteném, ők emlékeznek, hogy milyen voltam az “előző életemben”. Sajnos a színpadra lépésem után megnehezedett az ismerkedés, nemcsak baráti, de párkapcsolati szempontból is, amivel egyelőre nem is tudok mit kezdeni, ez egy megoldandó probléma az életemben.

A szülőkkel szintén nehezen boldogulok. Mármint másokéval. Korábban is nagyon karakán személyiség voltam, és most, hogy már a nyilvánosság előtt is így lépek fel, azt figyeltem meg, hogy féltik a gyerekeiket. Nem kifejezetten tőlem, de nem szeretnék őket kitenni annak a veszélynek, hogy bármilyen módon involválódjanak a politikába. Nyilvánvalóan senkit sem rángatnék bele ebbe, de van olyan szülő, aki attól tart, hogy mi van, ha a gyerekével együtt megyünk az utcán, és lefotóznak minket, kirakják valahová vagy elküldik a médiába, és… Magyarországon bármi elképzelhető. Szóval óvatosak.

20 éves vagyok, nagyjából a saját korosztályomból ismerkedek, a 18-25 évesek pedig nehezen kezelik, ha a hozzájuk közel álló személy nyilvánosan szerepel, és ezért támadják. Én választottam ezt az életformát, és bár az illető meg engem választott, azért nem könnyű elfogadni, hogy a Pankotai Lilivel mindez együtt jár. Volt már olyan, hogy a párommal sétáltunk a Szabadság hídon, mellettünk meg satufékezve megállt egy sportkocsi, és a sofőr elkezdett filmezni. Pont volt a kezemben egy hatalmas maci, mondom -Fogd meg! – átmentem az úton, és nagy magabiztossággal kérdőre vontam, a pasas meg visszahőkölt és elhajtott. Én már le tudom reagálni az ilyen stresszhelyzeteket, mikor az orrom alá nyomják a mikrofont, vagy az arcodba tolják a kamerát, és a pillanat tört része alatt kell egy előnytelen szituációt kezelni, de úgymond civil emberként hiába nem foglalkozol aktívan a közélettel, téged is elkaphatnak, ha velem vagy.

Úgy képzelem, hogy ez a talpraesettséged bizonyos szempontból kasztrálja a srácokat. Persze a párod vállalja mindezt, de azért óhatatlanul nehézséget tud okozni, nem?
Mindennek megvan a helye, és igen, hogyha valaki nyom egy satuféket mellettünk, akkor ott annak van a helye, hogy én atom magabiztosan elküldöm az illetőt melegebb éghajlatra, de hogyha hazamegyünk, és vacsorát főzünk… akkor én egy kisbaba vagyok. Lehet, hogy nem kéne ennyire megnyílni, de büszkén vállalom, hogy egy rettentően érzékeny, nagyon melegszívű lány vagyok, és ez a szenzitivitás akkor is ott van bennem, amikor elküldöm Farhát Ádámot a picsába. Fontos megtanulni egyensúlyt tartani a munka és magánélet között, akkor nem fog eltorzulni az ember személyisége.

A radikális női szereplőket tendenciózusan hisztérikusnak vagy elvakultnak állítják be, míg a férfiakat körüllengi a “karizmatikus, fiatal vezető” étosza. Hogyan tud egy nő úgy küzdeni és erélyesen kiállni valamilyen ügy mellett, hogy a nyilvánosság szemében ne váljon önmaga karikatúrájává?
Szerintem elkerülhetetlen, hogy így legyen. Azért az elmúlt két évben sok női közszereplővel találkoztam, nyomon követem a tartalmaikat, és azt veszem észre, hogy a propagandisták nagyon jól ráéreznek a gyenge pontokra. A “Hogy nézel ki? Mekkora a melled? Milyen a hajad, sminked, szoknyád?” – típusú kommentek kegyetlenül be tudnak találni, és szép lassan megroppantják a lelket. Sokan pont emiatt nem akarnak szerepelni. Kósa Lajos fogalmazta meg, amikor megkérdezték tőle Tusványoson, hogy miért van ilyen kevés nő a politikában: “Ez egy macsós világ. A politika harc, a másik legyőzéséről szól” – válaszolta. Ő ilyen finom virágszál típust fest le, de igen, talán a nők kevésbé fogékonyak arra, hogy megsemmisítsék az ellenfelüket, és azt is nehezebben viselik, ha őket karaktergyilkolják. Amikor nincs meg a kellő önismeret, hogy helyén kezeld a nemtelen támadásokat és leperegjen rólad a mocsok, akkor ez kibírhatatlan. Engem a külsőségek sosem foglalkoztattak, sokkal inkább az objektív tények világában mozgok, viszont a megfelelő önértékelés hiányában már biztos, hogy felakasztottam volna magam.

Nyilván te is ismered a nagyszüleink generációjának “erős nő” karakterét, aki mindent elvisel, nem panaszkodik, a végletekig tűr, aztán 80-90 évesen csendben meghal. Nagyon szeretjük romantizálni ezt a fajta jellemet. Te milyennek látod?
Rendszeresen átböngészem a kommentszekcióimat, és ott rengeteg olyan hozzászólást olvasok, hogy mennyire meg vagyok keseredve, folyamatosan csak panaszkodok, mindenben a rosszat látom. Milyen élet az ilyen? – kérdezik. Időnként még ismerősöktől is megkapom ezt. Meg kell érteni, hogy ha nem lettek volna elégedetlenkedők az emberi faj történetében, akkor még mindig egy sötét barlangban ücsörögnénk: ha minden jó úgy, ahogy van, akkor azzal elutasítod a változás, a fejlődés lehetőségét is. Én egy olyan beállítottságú ember vagyok, aki érzi, hogy egyáltalán nem egy ideális világban élünk, és amit a társadalom egy része panaszkodásként értelmez, az az én szememben folyamatos törekvés arra, hogy jobbá váljunk. Számomra ez egy végtelenül pozitív és előremutató mentalitás.

Akkor mondhatjuk úgy, hogy a hozzád hasonló emberek jelentik a társadalom immunrendszerét, mely éberen őrködik a test egészsége felett.
Igen. Puzsér Róbertnek van az a kijelentése, hogy nem fél a nyugati civilizáció bukásától, mert az emberiség immunrendszere ösztönösen beindul, és mindig megképzi a megoldást, még ha kicsit megkésve is. Pont ezért nem következett be soha a totális összeomlás. Ebben teljes szívvel hiszek. Jól látjuk, hogy azok a következmények, melyeket 5-10 évvel ezelőtt megjósoltak, most kezdenek bekövetkezni, mert erről a szakadék felé száguldó vonatról, amin ülünk, már tegnap le kellett volna szállnunk. Most már késő. Sokan azt várják, hogy majd el fognak jönni azok az emberek, közösségek, szerveződések, és kezdeményezések, melyek megteremtik az alternatívát, és megoldást találnak a jelenlegi társadalmi problémákra. Ez a mi feladatunk lesz. Nem a betegség vagyunk, hanem az immunrendszer. A fiatalabb generációk belenőnek a hatalmi pozíciókba, és az a rengeteg szar, aminek még csak a szagát érezzük, a mi nyakunkba fog szakadni. Ami motivál, de néha azért meg is rémít.

Mit gondolsz, hogyha létrejönne egy teljesen korrupciómentes, pragmatikus, AI által vezérelt társadalmi berendezkedés, az jobb tudna lenni, mint a miénk, vagy másként lenne hasonlóan rossz?
Hú, ez egy nagyon összetett, de közben rettentően egyszerű téma. Egy skálát képzelek el, a legszélsőségesebben negatív forgatókönyvvel az egyik végén, mely szerint a mesterséges intelligencia segítségével kiirtjuk önmagunkat, illetve a szélsőségesen pozitív végkimenetellel a másikon, ami az emberi gondolkodásnak, működésnek, és magának a létünknek egy olyan magasabb szintre emelkedése lenne, melyhez foghatót legutóbb akkor éltünk át, mikor kiváltunk az állatok közül.

E között a két végpont között pedig ott van végtelen különböző szcenárió, és a következő 20-30 évben mindegyik civilizáció el fogja helyezni magát a skála valamely pontján. Ez a téma nagyon foglalkoztat és inspirál, de sajnos kevesekkel tudok erről beszélgetni, mert általában megijeszti őket. Pedig imádom az efféle gondolatkísérleteket, hisz látom, hogy ebből a krízisekkel átszőtt jelenből kihozható lenne a szélsőségesen pozitív jövő is. Egy olyan világ, amit én már körülbelül 15 éves koromtól kezdve vizionálok és építek a fejemben: a természetes renden alapuló, intelligens társadalom képe. Minden, amit csinálok, amiért harcolok, az vagy alapkőletétele, vagy előmozdítása ennek az álomnak. Igyekezet, hogy ne egy orwelli disztópia felé tolódjunk el. Viszont ehhez 8 milliárd ember gondolkodásmódját kéne megváltoztatni. Ez lenne az alapzat, amire majd az új struktúra tartórúdjai ráépülhetnek: a jogrendszer, az oktatás, a szociális háló átalakítása, az egész kapitalista berendezkedés megreformálása, a teljes társadalmi és gazdasági átszervezés… mindez elengedhetetlen az utópia eléréséhez.

Mennyire tudsz pozitív maradni a kilátásainkkal kapcsolatban? Hisz tudjuk, már az ókori görög gondolkodók is próbálták kitalálni, hogyan lehet a démoszt felemelni az írástudókhoz, ami évezredes viszonylatban nem tudott megvalósulni, most pedig még őket is fel kéne emelni, még magasabbra… meg lehet tenni ezt a hatalmas ugrást egy generáció töredéke alatt?
Volt egy nagyon sötét időszaka az életemnek, amikor el kellett fogadnom azt, hogy a változást megelőző összeomlás, a régóta érő globális krízis mindenképp el fog jönni. A társadalmi feszültségek csak nőnek, és egyre fogy a levegő. Nem tudom, hogy tíz év múlva, öt év múlva, vagy épp a következő hónapban, de meg fog történni. Ezt mindenki érzi. Itt előbb-utóbb vér fog folyni.

Amikor ezt realizáltam, borzasztóan elkezdtem kapkodni. Nincs időnk, sietni kell! Itt emberek milliói fognak meghalni, ezt meg kell akadályozni! Ez egyszerűen nem történhet meg! És minél eszeveszettebben rohansz az idő hiányára hivatkozva, minél inkább pánikolsz, annál jobban fog fájni, amikor elbotlasz a saját lábadban. Koppantam egyet a betonon, de megértettem, hogy nem abba a korba születtem, és nem azért, hogy ezt a kollektív traumát megakadályozzam vagy elodázzam, hanem hogy segítsek a romeltakarításban és részt vegyek az újjáépítésben. Mert az emberiség mindig csak az ilyen megrázkódtatások után tudott megújulni: ahhoz, hogy ismét termékeny legyen az anyaföld, le kell égnie a tarlónak…

Ugyanakkor a változás, amire a kérdés is vonatkozott, egy pillanat alatt bekövetkezhetne. Bármikor megtörténhet ez a fordulat, és ugyanannyi esélyem van megtalálni a kulcsát ennek a problémának, mint az elmúlt több ezer évben bárkinek. Ezért is próbálok másként gondolkodni, és nem azt folytatni, amit a felnőttek elkezdtek előttünk. Nem tudom, hogy miért, de azt érzem, hogy képesek vagyunk rá. Az ember képes arra, hogy megmentse önmagát.

- Kitahito

Megosztás