A Sziget nemcsak fesztivál, hanem gazdasági modell, amelybe mellékesen zenekarokat is telepítettek. Ezzel a szépen vasalt tézissel érkeztem a bejárathoz, abban a hiszemben, hogy megfigyelőként lépek be. Sajtójegy, pókerarc, satöbbi. Az ember ilyenkor szeret úgy tenni, mintha kívül maradhatna azon, amiről ír. Ez persze nevetséges. Már a karszalag kötelez. A szabadsághoz pedig személyi kell.

Odabent a “freedom” gondosan szervezett szolgáltatás, mely lehetővé teszi, hogy pár órára elfelejtsd: odakint a korlátlan gazdasági növekedés paradigmája épp lángolva omlik a fejünkre. Ez ügyes. Kicsit felháborító, de szeretek felháborodni. A kritikusnak nyilván az volna a dolga, hogy ellenálljon. Felírja a túlárazást, megszámolja a logókat, élcelődjön a raklap-kolosszeumon vagy a művészeti installációnak álcázott ugrálóváron (amelyben nem lehet ugrálni), egyszóval kitapintsa a fogyasztói társadalom ütőerét, majd elégedetten nyugtázza az aritmiát. Ehhez öltöztem lelkileg. Hisz azért kapsz sajtóbelépőt, hogy szakmai alapon szórakozz, vagy szórakozásból szakmázz.

Mentségemre szóljon, kezdetben még becsülettel fanyalogtam. A Szigetnek van egy sajátos, későkapitalista romantikája. Mindegy, hogy lokálpatriótaként, digitális nomádként vagy részeg turistaként támolyogsz a street food standokhoz. A sörcsap előtt mindenki egyenlő, a lázadás pedig 15%-ról 5%-ra kurtított borravaló. Ezen lehetne hosszabban keseregni, csak közben valahol megszólal egy gitár, valaki felkacag melletted, egy közepesen híres YouTuber elveszik azon az ösvényen, amelyen te is elvesztél, és az elmélet lassan rendetlenkedni kezd. Persze a szépen vasalt ideák már csak ilyenek: viselés közben gyűrődnek. Például a három lépés távolságot is egészen könnyű elhatározni. Aztán jön a Kispál és a Borz, és kiderül, hogy a három lépés inkább metafizikai mértékegység, mint gyakorlati.

Addigra túl voltunk egy Tankcsapdán, amelynek egyes számai nagyjából olyan jól öregedtek, mint a napon felejtett tojássaláta. A tömeg szélén állva lehetett fintorogni a sorokon, miközben be kellett látni, hogy azért mégis szeretjük Lukácsékat. Amit ugye soha, senkinek nem vallanánk be (eddig jól ment)… aztán mire feleszmélsz, már egy parkolóban állva próbálod a Sziget Eye és a kempingzóna vélelmezett helyéből háromszögelni a legközelebbi, amúgy egyetlen dohányboltot. A veszély persze általános: az akkreditálatlan földi halandó megváltja a jegyét Szodomába, majd az ideje nagy részét egy sehova nem vezető földúton tölti, Hamnetről és Az utolsó párbajról vitatkozva.

A Kispál viszont elkapott. Ezt kínos leírni (és különösképp kompromittáló valakinek hangosan beismerni), mert az újságíró szereti fenntartani magáról azt az imázst, hogy kulturális jelenségeket hűvös kívülállóként megfigyel, nagyítóval értelmez, szükség esetén miszlikbe aprít. Ehhez képest ott billegtem-vigyorogtam egy általam méltatlanul hanyagolt zenekar koncertjén. Semmi cinizmus. Súlyos szakmai hiba. Ekkortájt változott meg a Sziget. Jó, én. Ugyanaz, már ha hiszünk a szolipszizmusnak. A reklámok nem tűntek el, az ital nem lett olcsóbb, és még mindig nem lehetett készpénzzel fizetni, de már egyik sem számított. Maradt a zene, pár pillantás, néhány szóváltás, egy repohár, amely mögé valaki sikertelenül próbált elbújni a kamera elől, meg az, amikor egy százezres rendezvény hirtelen egy négyzetméterre zsugorodik.

Ez itt elvileg kritika volna. Csakhogy a kritika távolságot tart, az élmény meg közelebb jön. Bottal bökdösi az egódat, leönti magát sörrel, és eltéved veled valahol a fesztiváltérkép peremén. Mire az ember magához tér, már nem azt írja, milyen volt a Sziget, hanem hogy milyen volt a Szigeten. Apró különbség. Mármint nyelvtanilag. Hiába építik fel köréd mérnöki pontossággal a fogyasztói Kánaánt, a valóság mégis átcsusszan a bankkártyáknak hagyott piaci résen. Nem azt kapod, amit a szponzorációs prezentáció előirányzott. Hanem egy szokatlanul őszinte félmondatot. Egy rossz irányba tett jó sétát. Azt a kis pánikot, amikor a mosdóknál elszakadtok egymástól. Valakinek a rémült tekintetét, ahogy viszontlátja magát az óriáskivetítőn.

Szodomából végül hajnalban keveredtem ki. Erkölcsi szempontból nem keletkezett mérhető gazdasági kár. Viszont lett egy új kedvenc zenekarom, és senki sem hányta le a cipőmet. Néha ennyit tudsz hazahozni egy fesztiválról. Port, vízhólyagokat és egy kis másnaposságot. A többit jobb nem könyvelni.

- Kitahito

Megosztás