logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Játékkritika / 2015/04/18 / Szerző: Kitahito

Shovel Knight

Igazi csemege érkezett a retro platformerek szerelmeseinek! A Shovel Knight visszaröpít minket egy naivabb és ártatlanabb korba, mikor még nem volt mikrotranzakció, DLC, early access, nem mosták az agyunkat kéretlen politikai tartalmakkal, és még a nagyvállalati működés sem volt ilyen látványosan és büszkén vállaltan pszichopátiás. Gyermekkorunk nosztalgikus világa ez. Ide térünk most vissza, egy rövidke lélegzetvétel erejéig, aztán újra lemerülünk a posványba.

Shovel Knight 0

Szóval. Ez a 2014-es kis side-scrolling finomság megkísérli visszaidézni a ’80-as ’90-es évek hangulatát. Sikerrel. Túl a nosztalgián, melyet ezen játéktörténeti hőskorszak iránt érzek, a Shovel Knight igazán jól sikerült, ötletes, szórakoztató darab, és nemcsak azoknak, akik hozzám hasonlóan a SNES korszakban kezdték bontogatni gamer-szárnyaikat! Nyomokban Castlevaniat, Super Mariot, Super Metroidot, és Super Ghouls ‘n Ghostsot tartalmaz, ami jót tett neki. A nagy elődöket másolni kifizetődő, ha ügyesen és méltósággal teszik. A Yacht Club Games pedig a szívét-lelkét beleadta a projektbe, ez látszik is. Első játékuk lévén (melyre egyébként a Kickstarteren kaparták össze a pénzt) a lelkesedésük legjavát adták bele. Tehát akkor, 8 bit-es grafika, chiptune zene, checkpoint-rendszer, kis piros szívecskék, here we go!

Nyilván egy platformer esetében nem elsődleges fontosságú a történet, de azért pár mondatban kitérnék rá. Shovel Knight (♂) és Shield Knight (♀) egy fantasy világ kalandorai, akik épp a Tower of Fate nevű… tornyot (mily meglepő) fedezték fel, mikor is egy elátkozott amulett átveszi az uralmat Shield Knight fölött, lezárja a tornyot, míg Shovel Knight kint reked. Mivel nem tud visszajutni szeretett társához, letelepszik, földművelésre adja a fejét, és vár, hogy történjen valami. És történik is: a Tower of Fate ismét megnyílik, és a gonosz Enchantress csatlós lovagjaival karöltve elkezdi kiterjeszteni uralmát a királyságban. Shovel Knight újra ásót ragad, és elindul, hogy legyőzze a világot fenyegető gonoszt, és megmentse a szerelmét.

-Elmegyek érted a világ végére is!

Természetesen nem ez a gyengécske sztori fogja elvinni a hátán programot. Arra ott a játékélmény. A formula már jól ismert: akadályokon átugrálni, ellenfeleket lecsapni, pénzt lehetőség szerint begyűjteni, és a pályák végén legyalulni egy izmosabb ‘rosszfiút. Na de! Lapáttal felszerelt lovagunk már önmagában sem az a tipikus karakter, és a sajátos fegyverválasztásából adódó játékmechanikai különlegességek miatt aztán végképp egyedi élményben lehet részünk.

Lapátunk segítségével tudjuk semlegesíteni ellenfeleinket, lebonthatjuk vele a pálya bizonyos részeit, és kincseket áshatunk ki. Ez némileg megkombinálja a megszokott platformer játékmenetet, hiszen meglehetősen nagy szabadságunk van a továbbjutást illetően. A különböző drágakövekből, aranyakból és ereklyékből megnövelhetjük az életünket, manánkat, vehetünk új felszerelési tárgyakat, fejleszthetjük a fegyverzetünket és páncélzatunkat, és adakozhatunk a boltban héderező naplopó sznoboknak is, ha épp úgy tartja kedvünk. Mert elvégre ugye hősök vagyunk! Kedveltem a játék könnyed humorát, ami még a legbagatellebb dialógusokat is érdekessé tudta tenni

Kalandunk teljesítéséhez 10 főellenséget és 4 vándor kalandort kell semlegesítenünk. Mindegyikük ötletes, és kihívást jelent legyőzni őket, már ha nem könnyítjük meg a dolgunkat élettöltő italokkal, melyekből kettőt vihetünk magunkkal, és mivel teljesen felgyógyítanak minket, a használatukat kissé tisztességtelennek éreztem ellenségeinkkel szemben, ezért tartózkodtam is tőle. Minek elrontani a retró élményt holmi könnyítésekkel? Varázsitalok használata nélkül a bossok elég nehezek, pláne második végigjátszásra. Megvallom őszintén, előfordult, hogy tartanom kellett egy gyors kávészünetet, mert az idegeim pattanásig feszültek egy-egy bénázási sorozat következtében.

Mindenkinek ismerős lehet az a jelenség, mikor egyszerűen nem akar sikerülni a továbbjutás, mert mindig valami lehetetlen figyelmetlenségen csúszol el, ami aztán újabb és újabb hibákat eredményez. A végén már két lépés után belezuhansz egy szakadékba, vagy felnyársalod magad a tüskéken, hiszen gondolatban már jóval odébb jársz, és haladnál végre tovább. Na, itt gyakran lesz ilyesmiben részünk. Ha meghalunk (ez sem megy ritkaságszámba…), akkor a nálunk lévő arany egy részét elveszítjük, csak hogy szárnyas kis csomagocskák formájában repkedjenek tovább, arra várva, hogy felszedjük őket. De vigyázat, mert ha ismét meghalunk, akkor a másodjára ledobott arany eltörli a korábbit, és már csak a friss zsákokat kaphatjuk vissza!

A nagy hatalom nagy felelősséggel jár…

Mindegyik “kastélyban” szerezhetünk egy varázstárgyat, melyek kisebb-nagyobb mértékben megkönnyítik az előrehaladásunkat. Van tűzlabdát lövő varázspálca, dobóhorgony, rövidtávú repülést biztosító propelleres tőr, sebezhetetlenné tevő amulett, bokszkesztyű, minden ellenfelet sebző kürt…stb. Igazából én csak a tőrt és az amulettet használtam, a többi valahogy nem igazán állt kézre. Vannak még kisegítő tárgyak is, mint a kelyhek (ezekbe tölthetjük a különféle varázsitalokat), a horgászbot (horgászni, ugye…), és a varázspénz (azt hiszem ha horgászat előtt bedobod a szakadékba, akkor több pénzt kapsz, de nem próbáltam). Ezek közül értelemszerűen csak a horgászbotot használtam, de nem fogok senkit megszólni, ha meghúzza az élet elixírt.

Mint az a képeken is látszik, a játék grafikája nagyon régi ízű, viszont szépen kidolgozott és letisztult. A különböző pályák jól elkülöníthető stílusúak, a pályatervezés fantáziadús. A készítők ügyesen játszanak az egyes szakaszok elsötétítésével, vagy bizonyos részek kitakarásával, elmélyítve és megcsavarva ezzel a sima 2D-s játékteret. Az ellenfelek változatosak, és meglehetősen idegesítőek. Mintha csak tudnák, hogy fair küzdelemben nem tudnának legyőzni minket, és arra törekednek, hogy lelökjenek minket a platformokról a szakadékba és lávába, vagy beletoljanak a tüskékbe. Mozgásukat esetenként igen nehéz kiismerni, így rendre okozhatnak meglepetéseket.

Ami a zenéket illeti, én messzemenőkig meg voltam velük elégedve. A menüben szóló szám annyira fülbemászó, hogy még a játék befejezése után is azt dúdolgattam vagy fütyörésztem, teljesen önkéntelenül. Az első faluban van egy muzsikus, aki 500 aranyért átveszi tőlünk a pályák rejtett zugaiban talált kottákat, majd kérésre le is játssza nekünk őket. Így ha kedvünk van, utólag visszahallgathatjuk az egyes területek zenéit. Amivel meglepő módon sokkal több időt töltöttem, mint gondoltam volna. Ez önmagában is megmutatja, hogy ezek a minimalista dallamok mennyire jól aláfestik a játékot.

-Catch them-

Összességében a Shovel Knight egy igazán kellemes múltidéző volt, mely újfent bebizonyítja, hogy van még helye az oldscool játékoknak a piacon. Reméljük folytatódik ez a tendencia, és a független fejlesztők mernek majd hasonló projektekbe invesztálni. Az első végigjátszás 6 és fél órát vett igénybe, de a “mellékpályákkal” és az erősebb fokozattal együtt simán ki lehet tolni 13-14 órára a játékidőt. Ez elég impozáns, bár a 15 eurós ár mellett valamennyire elvárható is.

Nem mintha ~4500ft annyira megterhelné a pénztárcánkat, de azért indie produktum létére nem egy olcsó darab. Mindenesetre a program simán megéri a pénzét. Nemcsak a közönség, de a kritikusok körében is kedvező fogadtatásban részesült, és én se tudok nyilcasnál rosszabb értékelést adni rá! Oh, és idén érkezik a folytatás, szóval tessék dobálni az aprót a malacperselybe!

8 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Végletek bűvkör...

Következő kritika:

Isten dögkeselyűi.

Még több Játékkritika