logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2016/03/05 / Szerző: Kitahito

Sétáló Agyhalottak

Nehéz szavakat találni arra a borzalomra, mely most napirendre került. Reménykedjünk benne, hogy a bolygónkat láthatatlan anyahajókról figyelő idegenek nem pont ezt a celluloidba oltott atrocitást fogják megtekinteni, mert ha igen, akkor kapaszkodjunk meg ültünkben, és készüljünk a becsapódásra.

Walking deceased 0

Nos, ma a Walking Deceased, avagy a Sétáló agyhalottak (*sigh*) című filmről lesz szó, mely nyilvánvalóan egy Walking Dead paródia némi Eleven testekkel megfűszerezve. Igazából időszerű volt, hogy valaki elkészítse az AMC híres sorozatának a karikatúráját, de valamiért eddig, vagyis 2015 márciusáig erre nem került sor. Látva a végeredményt, jobb lett volna, ha a film elkészítésére szánt pénzt valami másra fordították volna. Támogathatták volna Kim Ir Szen emlékközpontot, vagy a dzsihádisták egészségügyi alapját, nem tudom. Az viszont biztos, hogy amit Scott Dow összehozott, az egy nívótlan, primitív, humortalan hulladék. Még a vacak paródiák színvonalához képest is elmondhatatlanul igénytelenre sikeredett.

Ennél a Walking Dead többet érdemelne. Játszhatnánk azt, hogy amíg tudom, kerülgetem a témát, de már most le kell szögeznem: a Walking Deceased egy szar film. Ezt nem lehet szépíteni, mert egyszerűen ez a helyzet. Vannak rossz filmek, kriminális filmek, amatőr filmek, és sajnos vannak szar filmek is, melyeken már röhögni sem lehet. És tekintve, hogy balszerencsénkre egy vígjátékról beszélünk, ez… mondjuk úgy, igencsak problematikus. Mert legalább egy kis kacajt, egy visszafojtott ‘nevetésecskét illene… de ne haladjunk annyira előre. Nem hinném, hogy bárkit is meg kéne győznöm az igazamról, hisz aki látta ezt a förmedvényt, az tudja, hogy mennyire bicskanyitogatóan gagyi, de azért nézzük végig, mi miatt is temetem a Sétáló agyhalottakat.

Ne félj kislány, rendőr vagyok!

Történetünk nagyjából úgy indít, mint az AMC sorozata. Lincoln seriff (mert ugye Andrew Lincoln játssza Ricket…) felébred az elhagyott kórházban, ahol csodával határos módon sikerült átvészelnie a zombi apokalipszis kaotikus kezdeti időszakát, és… innentől kezdve már Tim Ogletree saját agyszüleményébe csöppenünk. Hősünk találkozik két túlélővel, akik némi erőltetett poénkodás után vázolják a helyzetet, és felajánlják, hogy csatlakozzon a bevásárlóközpontban tanyázó csoportjukhoz. Lincoln persze inkább hazarohan, hogy megkeresse a fiát és a feleségét, akiket végül is a közeli sztriptízbárban talál meg. Carl… akarom mondani Chris viszi az üzletet, anyuka táncol, két random gyökér (gondolom Shaun of the Dead utalás akart lenni) meg sört iszogatva csorgatja a csorgatnivalóját. Egy borzasztóan kínos jelenet után sajnos el kell búcsúznunk a pornós mamától meg a redneck műértőktől, de semmi baj, apa és fia útnak indul, egyenesen a plázába, ahol megismerkednek a mini nyílpuskával keménykedő Daryl utánzattal, valami kiéhezett latinó csajjal meg a néma húgával (Zombieland?), és a kórházból zalajtott két kangörcsös gyökérrel. Időközben befut az Eleven testek zombi főszereplője is, tovább színesítve a csapatot.

„He woke alone, his family missing, the world he knew gone, he’s also a complete idiot.”

Mivel a nagyvárosban kezd eldurvulni a helyzet, meg mert miért ne, elindulnak vidékre, hogy bevegyék magukat egy farmra, aminek benne van a “Hope” a nevében, tehát biztos csakis jó hely lehet. És tényleg az. Van kerítése, meg minden. A két öreg, aki ott lakik, kicsit flúgosnak tűnik, de legalább vendégszeretőek. Tökéletes helyszín, így a film hátralevő részében ki sem mozdulnak innen. Megismerik a pajtában rejtegetett füves cowgirl csajt, majd jól betépnek, szétvernek mindent, tűzijátékoznak, amivel odacsalnak egy valag (7) zombit, akik olyan komoly fenyegetést jelentenek, hogy negyed óráig kell készülődni a velük való harcra.

Amit persze szükségszerűen elbohóckodnak, mert egy rádióüzenetből kiderül, hogy a zombi vírus ellenszerét a kormány belekeverte az ivóvízbe (gondolom, a várostól távol eső farm is rá van kötve a központi vízhálózatra…), így elég csak lefröcskölni a támadókat, és a csata máris átalakul egy hatalmas, Woodstockot idéző kerti partivá, ahol mindenki megdönt mindenkit, aki meg kimarad a jóból, az is önfeledten szórakozik, mert van italporból készült málnás Boleró szörp, a kolumbiai kartell ajánlásával. Nagy az öröm, a ‘bódocság… egész addig, míg a rádión be nem jelentik, hogy amúgy egy hatalmas aszteroida tart a Föld felé, és rövidesen úgyis mind meghalunk. The End, és hálát adhatunk az égieknek, hisz legalább nem lesz folytatás…

Figyeljetek, ez… nem. Nem.

Talán úgy tűnhet, hogy nagyon megkurtítottam a sztorit, de igazából tényleg nem történik más. Oké, levágtam a poénoknak csúfolt szánalmas próbálkozásokat. Mondjuk nem véletlenül. Még a nemlétező elvárásaimat is sikerült alulmúlnia a filmnek. Azt hinnéd, hogy egy Walkind Deadről készült paródia majd a sorozatot fogja kifigurázni, de ez az esetek nagy többségében nem így volt. Amikor meg igen, akkor is ugyanazt a 2-3 béna viccet sütik el újra, meg újra és újra. Oké, először jópofa a játék nyílpuskával lövöldöző… Darnell, de amikor ötvenedjére is az arcunkba tolják, elvárva, hogy őszintén mosolyogjunk a zombikról lepattanó műanyag nyílvesszőkön, akkor már elkezd kinyílni a Mein Kampf a zsebedben.

Ugyanígy vagyok az állandó Carlozással is. Az elején vicces volt, mert már a sorozatban is röhögtem Ricken, aki az első epizódokban 10 másodpercenként a fia meg a felesége nevét üvöltötte. CAAAAAAAAAARL! LOOOOOORRRY! De ez is olyan, hogy egy ‘heh-t megérdemel, de utána már inkább lefrusztrál, hogy ennyire nem volt a készítőknek fantáziája. Ki lehetett volna figurázni a szereplőket rendesen is. Rendesen, ami annyit jelent, hogy a megszokott silány, kamu-rasszista, erőltetett színvonalon, de legalább úgy, hogy annak legyen köze az eredeti műhöz. Itt a gondok már ott elkezdődnek, hogy a színészek egyáltalán nem hasonlítanak az eredeti sorozatban szereplőkre. 2-3 karakter felismerhető, de ők is csak a ruhájuk miatt. A többiek meg inkább csak vendégszereplők más zombis filmekből, és még annak is rosszak. Például a piros pulóverben flangáló zombi srác és a szájába adott sablonmondatok hogyan reflektáltak az eredetire? Mit adtak hozzá? A válasz: sehogy és semmit. De persze már megszoktuk, hogy manapság a paródiák csak érintőlegesen foglalkoznak az alapul szolgáló művekkel. Nem mintha egy adott dolgot akarnának kiparodizálni, vagy ilyenek…

„You telling me, that there is no more twitter?!”

A poénosnak szánt jelenetek, mint a betépett törés-zúzás (ugye a fűnek ilyen hatása van), a plázás ökörködés, a sztriptízbáros párbeszédek, vagy a visszaemlékezések csak időhúzásképp szerepeltek a filmben. Rettentően kínosak voltak, és fájdalmasan siralmasak, mint egyébként az összes geg, de talán még ezt is meg tudtam volna bocsátani, ha legalább lett volna bármi, BÁRMI közük a Walking Deadhez, de így azt éreztem, hogy még az a botrányosan rövid 88 perces játékidő is csigalassúsággal telt el.

Gyerekek, ne füvezzetek, mert ilyen rossz színészek lesztek!

Általában azzal voltam elfoglalva, hogy az arcomat mélyen a tenyereim mögé rejtsem, mert már én szégyenkeztem a rendező, a producer, a forgatókönyvíró és a színészek helyett a képernyőn történtekért. Ostoba, bugris humor, ami már nem is nevezhető humornak. Mintha majmokat öltöztetnél be mindenféle maskarákba, aztán dobálják csak egymást szarral meg fadarabokkal másfél órán keresztül, a végére rakunk egy stáblistát, és elnevezzük Transformers paródiának. Tényleg, egy-két utalástól eltekintve (melyeket gyorsan bele is pakoltak a trailerbe) a film nem tesz gesztusokat az alapanyag felé.

Ami még egy előremutató próbálkozás lenne ehhez a baromsághoz képest, ahol random ökörségekkel revolverezik a nézőt, és a színészek (már ha lehet így nevezni ezeket a ZS-kategóriás kutyaütőket…) szinte átnéznek téren és időn, hogy lecsekkolják: -Na, röhögsz már paraszt? Ugye milyen kurva viccesek vagyunk?! Annyira keményen, annyira görcsösen próbálkoznak, hogy pont ezért nem megy nekik. Meg persze azért, mert a készítőknek olyan a humorérzéke, mint egy elgázolt kölyökkutyának. És ezek a rohadékok képesek Romero nevével poénkodni, aki azért basszus olyan alapokat adott a zombis témának, melynek teljes ellenpontja ez az agyatlan, üres, saját humortalansága felett fennakadt szemekkel onanizáló förtelem. Mert érted, a hülye piros ruhás zombit úgy hívják, hogy Rómeó. Az már majdnem olyan, mint a Romero. Mekkora poén! Olyan vicces, hogy képesek legalább 5-6 alkalommal a pofánkba vágni, mert ha esetleg nem lenne egyértelmű, MI MOST GEORGE ROMERORA UTALUNK! TUDOD, AKI ZOMBIS FILMEKET CSINÁLT AKKOR, AMIKOR MÉG NEM IS ÉLTÉL, PARASZT!

„Zombie apocalypse live action roleplaying. It’s like pretending to be a jewish in the Holocaust.”

Nem tudom, hogy a Sétáló agyhalottak milyen értelmi színvonalon vegetáló embereknek készült, de az biztos, hogy nem én vagyok a célközönsége. Valaha, régen az óidőkben a paródia még egy tisztességes műfaj volt, laza, de létező formai követelményekkel. Például fontos volt, hogy legyen koherens kapcsolat a kiparodizált alapmű és a gunyoros, eltorzított végtermék között. Ebből Scott Dow és csapata csak annyit tudott kamatoztatni, hogy… végtermék. Szarból viszont van bőven.

One shot, no kill.

Ezt tökéletesen tudták hozni. A film pontosan ennyi lett: egy nagy kupac, gőzölgő excrementum. Annyira amatőr, mintha egy csapat középiskolás készítette volna. De ne sértsük meg a középiskolásokat, láttunk már ennél sokkal jobb műveket kezdő, fiatal művészektől. Gondoljunk csak az Ifjúsági Református Műsor oktatófilmjeire, vagy a PoliceHungary nagyon nívós és innovatív Ne légy áldozat! elnevezésű videósorozatára. Komolyan, adj kamerát egy gorilla kezébe, és valószínűleg nívósabb alkotást csinál. Ami nem nagy állítás, tekintve, hogy ha fog egy követ, és szétveri az eszközt, már az is jobb filmet eredményezne.

Mindennek tetejében ez a vágóhídi celluloid nyesedék a lehető legalpáribb szinten próbál kommunikálni a nézővel: olyan primitív humorral, ami a legrosszabb amerikai hagyományokhoz híven megragad a fingós/szarós szinten. És még ezt is rosszul teszi. A stáblista alatt mutatott forgatási bakikon többet nevettem, mint az egész játékidő alatt, ami így kb. 3 másodpercnyi visszafogott kuncogást jelent. Jelezném, erre még talán egy 2 paneles miniképregény is képes lett volna. Ezért érdemes volt  közel másfél órát elpazarolnom az életemből.

Abba már bele se megyek, hogy a színészi játék és a forgatókönyv mellett a kamerázás és a vágás is tragikus lett. Zene? Minek? Ezt a szemetet még Ennio Morricone, John Williams és Clint Mansell sem tudná megmenteni. Szereted a zombis filmeket? Szereted a Walking Dead sorozatot? Tegyél meg magadnak egy szívességet, és ne nézd meg a Sétáló agyhalottakat. Inkább hajts be egy dugóhúzót a térdkalácsodba, vagy fejelj le egy megtermett sündisznót. Garantáltan jobb szórakozás…

1 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Mikor a vakok l...

Következő kritika:

Alig leplezett ...

Még több Filmkritika