Halomra gyilkolni csak idegen lényeket, terroristákat, és nácikat illik. A szofisztikált nyugati ember lelkiismerettel átitatott vérszomja csak ezt a kompromisszumot veszi be. Rajtuk ki lehet élni mindazt az állati gyűlöletet, ami felgyülemlik az emberekben… mindenféle átlagos, hétköznapi semmiségek miatt. És itt jönnek a képbe a jenkik. Mert (1)9.45: Never Forget van, tehát mindig bele kell a világ orrát nyomni a réges-rég pépesre rágott, megemésztett, és fekália formájában kiürített pszeudo-igazságba, miszerint az Amerikaiak fasza gyerekek. Elhozzák nekünk a demokráciát, ha akarjuk, ha nem. De a szegény ‘amcsik is emberek, ugye, és időnként ők is elfáradnak a hosszú-hosszú háborúskodásban, amit kizárólag az igazság és az emberi jogok védelmében folytatnak. Nem lehet mindig szálfaegyenes derékkal menetelni a csatába (ezt azért már nem nagyon veszik be az emberek), és a D-napot sokszor előrángatni is kicsit olcsó, szóval meg kell mutatni, hogy azon kívül is voltak nehézségeik. Ryan közlegényt megmentették, Iwo Jima szigetén áll a zászló (de a nadrágokban sajnos már egyre kevésbé), és bin Laden-t is sikerült levadászni, megszületett hát az a Fury, azaz a Haragc. film! Hurrá! Tessék hangosan örülni, és pokolian jól szórakozni!

A történetről röviden: Brad Pitt (alias Wardaddy), Shia LaBeouf, Michael Pena és Jon Bernthal tapasztalt katonák, akik mindent tudnak a háborúról. Fury nevű tankjukkal épp az összeomló Németország szívébe igyekeznek, mikor is sajnálatos módon az egyik korábban elesett társuk helyére egy totális újonc irodapatkányt, Logan Lermant (Normant, de kit érdekel a neve?) küldi a parancsnokság. Az ifjú pacifista természetesen semmit sem tud semmiről, fogalma sincs róla, hogy itt mi megy, és igazából nem is nagyon akar belefolyni. Ám nem kockáztathatja a többiek életét azzal, hogy a kellő pillanatban képtelen meghúzni a ravaszt, ezért a vén rókák (és főleg Brad Pitt, aki minden létező csatában harcolt) elkezdik kicsit rászocializálni a háború valóságára.

„I started this war killing Germans in Africa. Then France. Then Belgium. Now I’m killing Germans in Germany. It will end, soon.”

Ahogy halad a sztori, úgy ő is, és mi is, buta nézők, megértjük, hogy milyen rossz, csúnya, embertelen dolog ez a háború. Legéppuskáznak gyerekeket, lelőnek pár fegyvertelen és az életéért könyörgő SS tisztet, aztán beérnek egy városba, ahol megreggeliznek két német nővel (a fiatalabbik önként felkínálja magát a fiatal Logannek… persze… heroes don’t rape), aztán a házukat lebombázzák a németek, a nők kegyesen meghalnak, embereink pedig három másik tank társaságában továbbmennek, rövid tankcsata, aztán egyedül megvédenek egy teljesen jelentéktelen kereszteződést háromszáz SS katonától. Éééés… hatalmas spoiler, mind meghalnak, kivéve az egy szem újoncot, aki csodával határos módon megmenekül, mert sikerül (dicsőségesen) elbújnia a Fury alatt addig, amíg megérkezik a front, és livingel, hogy tellelhesse a télt.

Tank, ahol élünk.

És mindez a PORT.hu szerint:
„1945 áprilisában, pár héttel a II. világháború befejezése előtt a szövetségesek egyre jobban visszaszorítják az ellenséges csapatokat az európai hadszíntéren. Itt, a náci Németország kellős közepén állomásozik Don Collier őrmester (Brad Pitt), becenevén Wardaddy és csapata. A Német Birodalom a végét járja. A katonák a végkimerültség határán állnak, az utolsó leheletükkel küzdenek az életben maradásért, és a németek által elfoglalt területek visszahódításáért. Ebben a kimerítő, ám reményteli időszakban csatlakozik a fiatal újonc, Norman (Logan Lerman) Wardaddy négy fős legénységéhez, akik Sherman típusú tankjukkal vonulnak a túlerőben levő ellenséges csapatok ellen. A kétségbeesett ifjú katona számára teljesen ismeretlen terep mind a harctér, mind pedig a Harag elnevezésű, hatalmas tank fedélzete. A harckocsi edzett, tapasztalt parancsnoka, Wardaddy szárnyai alá veszi a fiút, hogy megtanítsa neki mindazt, amivel túlélheti a háború borzalmait, és beilleszkedhet a jól összeszokott csapatba (Shia LaBeouf, Michael Pena, Jon Bernthal). Az ötfős legénység tisztában van vele, hogy nem sok esélye maradt a több száz fős német sereggel szemben. De bízva tankjuk védelmező erejében, harci tapasztalatukban és egymásba vetett hitükben, ádáz támadásba lendülnek.”

Nem tudom ki írta ezt a szösszenetet (egyébként az IMDb-n is hasonlóan bugyuta szöveg van fent), de nagyon el volt tájolva. Eleve, ha a náci Németország (!) kellős közepén állomásozik Don Collier, akkor mégis milyen elfoglalt területeket akar visszahódítani? A német föld a németeké, azt nem kell visszahódítania senkinek, legfeljebb felszabadítania, már ha elfogadjuk, hogy korábban nem volt szabad. Vagy a németek akarják visszahódítani az általuk korábban elfoglalt területeket? Egy mondattal korábban írták, hogy a szövetségesek egyre jobban visszaszorítják őket. És a filmben is látjuk, hogy a legtöbb, amire telik tőlük, hogy beássák magukat mindenféle házakba és lyukakba, és várják az amerikaiakat, hogy azok lemészárolják őket.

„You’re an animal. A dog. All you understand is the fist and boot.”

Ezek nem akarnak visszahódítani semmit sem. És mi ez a hülyeség, hogy az utolsó leheletükkel küzdenek az életben maradásért? Ha ez a németekre vonatkozik, akkor vegyük már észre, hogy aki az életben maradásért küzd, az nem akar visszahódítani semmit, csak életben akar maradni! Persze ez igencsak nehéz dolog, ha mondjuk véletlenül SS katona vagy, ugye. Az amerikaiak pedig, könyörgök, ne küzdjenek már az életben maradásért, mikor épp teljes gőzzel megszállnak egy idegen országot!

Továbbá 1945-ben a Harmadik Birodalom a totális háború és a végső összeomlás szakaszába lépett. Minden fronton szorították őket vissza, jóformán nem maradt légierejük, a páncélos-állományuk szinte teljesen megsemmisült, és a gyalogságuk is felőrlődött. Ezért is kellett minden fegyvert használni képes embert besorozni. Ezért kellett Brad Pitt csapatának gyerekeket legéppuskáznia. Akkor meg mi ez a banális ostobaság, hogy a túlerőben lévő ellenség ellen vonulnak? Meg hogy az ötfős legénységnek nem sok esélye maradt a több száz fős német sereggel szemben? Kis túlzással ez a több száz fős német sereg a komplett náci haderő. Akkor meg miről beszélünk? Értem én, hogy hősiesség meg pátosz, de minek kell ilyen arcpirító egyértelműséggel kreálni az abszurdabbnál abszurdabb helyzeteket, amikor a győzelem küszöbén álló amerikaiaknak hátrányos helyzetben kell harcolnia?!

„Outnumbered, out-gunned, and with a rookie soldier thrust into their platoon, Wardaddy and his men face overwhelming odds in their heroic attempts to strike at the heart of Nazi Germany.”

Így az IMDb. A náci Németország SZÍVÉT?! Lerobbannak egy sáros úton a semmi közepén. Az lenne a náci Németország szíve? Lehet, mert ’45-re az életbennmaradásért küzdő amerikai hadsereg már visszabombázta őket az őskorba. „…on a deadly mission behind enemy lines.” Milyen küldetés? Milyen ellenséges vonalak? Itt már nincsenek ellenséges vonalak, ott van a front, ahol az amerikai hadigépezet épp az előrenyomulásban tart. Mit keresne egy tank az ellenséges vonalak mögött? Egyedül. Szó volt itt egyáltalán küldetésről? Az egyetlen úgymond hősies cselekedet a kereszteződés megtartása volt, de az is teljesen ad hoc módon jött, senki sem parancsolta meg nekik. Megnézte egyáltalán a filmet az, aki a fenti sorokat írta? Mert nem valami random okoska fejéből pattantak ki, hanem a Sony Pictures Entertainment munkatársai hozták össze, aminek azért jelentenie kéne valamit.

Ebből is látszik, hogy az USA milyen hatalmas áldozatot hozott!

Miért rossz ez a film? Mert rossz, efelől ne legyen senkinek se kétsége. Kezdjük azzal, hogy elképesztően bugyuta. Oké, annyiból korrektek voltak a készítők, hogy nem démonizálta nyakra-főre a nácikat, illetve ellensúlyozta a genyóságukat azzal, hogy az amerikaiak is kegyetlen, ostoba parasztok voltak mind. Dicséretes, hogy különválasztják az SS-t a normál német katonáktól, de rohadtul mindegy, mert mindegyikük ember, és mindegyik parancsot teljesít. Egyikkel szemben sem elfogadható az állati kegyetlenkedés. Azok, akik a gyűjtőtáborokban felügyeltek, nem is nagyon láttak frontot. Aki harcol, az jószerivel mind egyszerű katona, akinek van családja, és 98% eséllyel nem véreskezű, pszichopata gyilkos, aki zsidó kisgyerekek szájából tépkedte ki a nemlétező aranyfogakat. Végre eljutnak az amcsik oda, hogy kicsit reálisabban mutassák be a háború emberi hátterét, de csak annyival vannak előrébb, hogy kollektív bűnösség helyett legyen mondjuk… kollektív bűnösség egy kisebb csoportra szűkítve. Akikkel aztán mindent szabad. Lődd őket halomra, verd őket agyon, vagy gázosítsd el mindet a francba! Ismerős ez a tendencia valahonnan. De ennek most ideológiai okai vannak… várjunk csak! Mintha máshol is hallottam volna ezeket az érveket.

Már az alapszituáció is annyira hiteltelen. Mert el tudnám hinni, hogy ilyen rongyosak és elcsigázottak mondjuk az oroszok, de az amerikaiak gyakorlatilag az utolsó évben szálltak be. És az is mennyire volt már komoly? Míg Európában a népek szó szerint a létükért harcoltak (a zsidóságot félretéve gondoljunk csak a lengyelekre vagy a fehéroroszokra, ahol ugye a gyakorlatban működött a Lebensraum-elmélet), míg a jenkik végig idegen földön tevékenykedtek, ideológiai érdekek mögé bújtatott haszonszerzési törekvésekkel. És itt úgy viselkedtek, mintha végigharcolták volna az egész keleti fronti mészárlást.

Be akarják nekünk adni azt az orbitális sületlenséget, hogy az összeomlás előtti hónapokban itt valami kiegyenlített ökölharc folyt az amerikaiak és a németek között. Az elején ki is írták, hogy a szegény USA kénytelen volt hősies küzdelmet folytatni a technológiai fölényben lévő ellenséggel. Ez igaz, csak épp csúsztatás. Mert hiába van a németeknek mondjuk 100 darab fejlett és roppant magas harcértékkel bíró Tigris tankja, ha ezekre jut 10000 Sherman. A jenkik úgy hatoltak előre, mint kés a vajban. Ilyen körülmények között a kritikus túlerővel szembeni hősiesség CSAKIS a németek oldalán volt elképzelhető (ezen a hadszíntéren, mert ne keverjük ide a többi Tengelyhatalmat). Ekkor már egyszerűen nem alakulhatott ki olyan harci helyzet, mikor egy jenki tankra fél tucat 12 éves gyerek helyett 300 állig felfegyverzett német katona jutott. Persze ebben a filmben kialakult. Mert mindent alá kell rendelni a pátosznak, ami szintén csak kenőzsírja egy hatalmas gépezetnek, mely felzabálja a múltat.

A II. Világháború legfontosabb tankcsatája.

Mert az amerikaiak merevedést kapnak a hősiességtől, és kisebbségi komplexusuk van amiatt, hogy ez a hősiesség csak az általuk tönkrevert nemzeteknek adatott meg. Na meg azoknak, akik jóval előttük éltek. Az amerikaiak fetisizálják a hősi toposzt. És emiatt kell feltétlenül elbitorolniuk a németek és a Spártaiak dicsőségét. Mert senki ne képzelje, hogy ez a 300-as szám véletlen egybeesés lenne. Ez rohadt szánalmas és szomorú.

4 Sherman tank volt a filmben. NÉGY. Pedig nem egy kis költségvetésű alkotásról beszélünk. Az a négy is előremegy széjjellövetni magát: hármat kilő a PZ VI-os, de persze Bradd Pitt kicsiny kompániája leteríti a nagyvadat. Mellesleg az egy egész jó jelenet volt. Kár, hogy össze-vissza szabdalták a vágásokkal. De miután ez megvolt, csak úgy elkezdenek egyedül rodeózni a tankkal. Nem kapnak sehonnan parancsot. Ez nem Vietnám, basszus! De ők csak mennek. Csak mennek, mennek, mint valami rossz mmo-ban. 3 helyszínt érdemes megemlíteni: a mező, a város, és a keresztút. Összekötve érdektelen töltelékjelenetekkel, száraz párbeszédekkel és némi harccal, mert háborús filmet forgatni harc nélkül nagyjából olyan, mint zsidózás, nyilasozás és nácizás nélkül politikai párbeszédet folytatni. Elképzelhetetlen.

„Next German you see with a weapon you rake the dog shit outta him, I don’t care if it’s a baby with a butter knife in one hand and momma’s left titty in the other.”

Amikor beérnek abba a faluba (ami csak attól lehet város, mert nem vályogházak vannak benne), megkérdezik az első arra járó öregembert, hogy hol vannak a németek, és azok egyből lelövik. Mert a ki-tudja-hol bujkáló nácik tudták, hogy miről van szó. Volt náluk egy szájról olvasó specialista. Vagy csak úgy brahiból ölik az embereket, mert GONOSZAK! Ugye végső soron nem is olyan nagy szemétség lelőni őket. Mert kapunk árnyalást, síró, családi képeket mutogató németet, és kicsi gyerekkatonákat, de akkor is le kell őket lőni. Azt hihetnénk, hogy ezzel a saját kegyetlenségükre, vagy a háború embertelenségére akarnak reflektálni, de a film üzenete mégis csak az, hogy pusztítsuk el őket.

Vannak, akiket kényszerből, és vannak, akiket habzó szájjal gyűlölködve lövünk agyon, de azért mindet kinyírjuk, mert büdös nácik! Egy se maradjon. Értem én, mit akartak ezzel: a háború kemény, kegyetlen dolog, és nincsenek győztesek vagy vesztesek, itt mindenki veszít (kivéve a befektetők…). Ezt jó, hogy bele nem ordítják a képünkbe. Sokszor vártam, mikor fog valamelyik szereplő belenézni a kamerába, hogy megszólítson: -És ekkor értettem meg, hogy mit is jelent… ez a háború!

Newcomer Norman, nem tudja még mi fán terem a…

Nem mond semmi újat, nem állít semmi egyedit, és azt sem egyedi módon teszi. Minden baromi kimért, nagyon színpadias, de végletekig egyszerű is, hogy két agysejttel meg lehessen érteni. Nem fárasztanak minket ideológiákkal, magyarázatokkal. Az emberek csak harcolnak, teljesítik a kötelességüket, és meghalnak. Olyan nincs ebben a filmben, hogy valaki megkérdőjelez egy parancsot. Sőt, parancsok sincsenek. Mindenki élből teszi a dolgát, kérés és kérdés nélkül hazafi, még akkor is, ha ez láthatólag semmit sem jelent. A háború szar, de a hazafiság ezek szerint olyan természetes, hogy senkinek sem jut eszébe megkérdezni, hogy miért is harcolnak, mert már nem fontos, de lehet, hogy sosem volt az.

Elvileg a Fury amellett, hogy egy meglehetősen vérszegény háborús film, egy komoly karakterdráma is. Ezzel szemben olyan karaktereket kapunk, melyektől én szégyenlem magam. Akár azt is mondhatnám, hogy a “férfiúság” egyes aspektusai. Van ugye Brad Pitt, a háború apja, aki már mindent látott, amit látni érdemes, de azt is, amit nem, és megnézte az ismétléseket is: higgadt, megfontolt, felelősségteljes… illessz ide még 3-4 random pozitív tulajdonságot, és megkapod a jellemét. Logan Lerman az újonc, aki nem tud semmit, mr. Tabula Rasa, őrá köpködi fel a film és a többi szereplő az okosságokat: ő a gyermeki én. Shia LaBeouf az érzelmes férfi, aki folyton sír, annyit, hogy azt már nem is korrekt kimondani (ha nem látsz könnycseppet a szemében, akkor valószínűleg nem őt látod).

Aztán van még Jon Bernthal, a kőparaszt tesztoszteronhuszár, aki előbb üt, aztán ‘parasztkodik, és aztán megint üt. Egyszerű, mint egy faék. Ő a barlangember korból ránk maradt csökevényes énünk, torz tükör, mely a férfi-állat idealizált ősképét igyekszik megtestesíteni. Végül Michael Pena, aki mexikói. Néha felkiált valami olyasmit, hogy Ej caramba! vagy Dios Mio! de tényleg ennyi. Ennyit sikerült “összebrainstormingolniuk”. Annyira sztereotip alak, hogy már csak egy sombrero és egy üveg Tequila kéne hozzá, és el is mehetne karikatúrának valamelyik korabeli lapba. Kizárólag csak azért van itt, mert kell a kisebbségi a filmbe, és ugye mint tudjuk a szíve mélyén minden férfi egy kicsit azért mexikói is.

Na már most… A karakterdráma itt abból áll, hogy: ebédlős jelenet. Ami a teljesen felesleges, mert nem illett a film hangulatába, teljesen megszakította a vacak események menetét. Mert addig legalább lövöldöztek, meg robbantgattak. Aztán leülnek fél órát kajálni a két német nővel, mert miért ne. Épp az életben maradásért küzdenének a náci Németország szívében, ugye! Ez olyan Tarantinós lesz. Hát nem! Olcsó, hiteltelen szájtépés volt az egész. A karakterek ott kaphattak volna mélységet, de mindegyik olyan primitív és egydimenziós, hogy kár is ilyen drámai helyzetekben szerepeltetni őket. És mi volt ez, hogy a német lány önként elment hancúrozni az újonccal? Brad Pitt megmagyarázza: Rövid az élet, fiatalok. Ennyi. A valóságban benyomult volna 10-12 koszos katona a házba, és egy szó nélkül megerőszakolták volna a nőket az ebédlőasztalon.

Brad Pitt kis népművészeti ládikában hordja a tojásait.

És rendesek, ha utána nem lövik őket agyon. És ez történt volna, ha Wardaddy nem állítja meg az embereit. A valóság megpróbál bejönni az ajtón és megerőszakolni a hollywoodi cukormázas álomvilágot, na de itt van nekünk Brad Pitt, aki a jó ízlés pajzsát tartja a mocskos realitások ellenében, így nem kell látnunk semmi olyasmit, amit nem vesz be az érzékeny amerikabarát gyomrunk. Inkább leülnek ebédelni, cseverésznek, van zongora, éneklés, bejátszik pár pohár ‘házipálesz meg fincsi lágy tojás (mert minden tankparancsnoknál van pár tyúktojás egy kendővel bélelt ládikóban…). Jó, hogy nem kezdtek el táncolni, mint a Gettómilliomos végén. Na mindegy, aztán miután hőseink távoznak, a német tüzérség természetesen elkezdi lőni a várost, mert miért ne? Semmi mást nem pusztítanak el,  csupán azt az egy házat (és annak is csak azt az egy részét!), ahol a két nő lakott, aztán abba is hagyják. Tudják, mikor és hol kollaborálnak az asszonyok mindenféle inváziós csapatokkal, egyből meg is torolják a dolgot! A nácik megölik a szerelmet. Mintha direkt szopatnák szerencsétlen Logant, aki persze megtalálja szíve fräulein-jét a romok tetején, holtan. Legyen minél drámaibb a helyzet! Ennél már csak az lett volna jobb, ha a srác felnéz az égre, és elkezd ordítani, hogy -NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM, MIÉLÉÉÉÉÉRT, MIÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉRT?!

Mintha a háború csak azért lenne, hogy ráébresszék azt a gyökér újoncot a nagy konklúzióra. “És akkor megértettem…hogy ez…a háború igazi arca.” Megállapíthatunk a kötelező analógiánkat, miszerint a háború olyan, mint a Fury nevű tank: mocskos kívülről, mocskos belülről, és hülyék vezetik. Rendben is lenne ez így. Kész lennék elfogadni. Nem problémáznék rajta tovább. Azt mondanám, hogy oké, értem, ez is egy vacak szájbarágós amerikai háborús film, de aztán jön a végső harcjelenet, és minden, amit megpróbált a maga ügyetlen módján felépíteni, teljes mértékben darabokra hullik.

„Fucking Nazis!”

Az utolsó csatajelenet egyszerűen borzalmas. Kritikán aluli. A Fury aknára fut egy kereszteződésben valahol a szántóföldek között és egy malom mellett. Hőseink megpróbálják megjavítani, de addig is előreküldik az újoncot az úton, hátha arra kószál majd Goebbels, vagy valaki más a német vezérkarból. Sajnos a propagandaminiszter nem jön, viszont Logan kiszúr egy SS “háromszázadot”, akik épp teljes gőzzel menetelnek feléjük. Hogy miért tartott a németeknek 2 órába lemenetelni azt a 20 méteres szakaszt, amit a kiskatona lefutott fél perc alatt? Meg úgy eleve, mi volt a tervük? Birokra akartak kelni az egész amerikai offenzívával úgy, hogy még egy ledöglött Sherman tankon is szétkenődnek? Sosem tudjuk meg.

Viszont az újonc így értesíteni tudta a társait, akik gyorsan kiégett roncsnak álcázták az amúgy még működőképes tankot, és felkészültek a végső ütközetre. Tudták, hogy meg fognak halni. Mi is tudtuk. De mégis képesek voltak ott maradni, hogy harcoljanak. Miért? Nem tudtak volna elbújni valamelyik árokban addig, amíg elvonulnak a németek? Nem. Ha az a 300 katona átjut rajtuk, megfordítják a háború kimenetelét? Megölik asszonyaikat és gyerekeiket? Megmérgezik kútjaikat, és inflációval sújtják a dollárt? Miért kellett felvenni velük a harcot? Ez nem hősiesség. Ez nettó ostobaság. Az USA annyira hősies akar lenni, annyira kompenzál, hogy nem veszi észre a vékony határvonalat bátorság, a vakmerőség, és az idiotizmus között.

L’büff in eksön!

És itt bújt elő az eddig háttérben bujkáló jenki patriotizmus és heroizálás, erősebben, mint valaha. Mert ezek a hősök átlagosak, fáradtak, nincs ideológiai céljuk, sőt semmilyen távlati céljuk, mégis zokszó nélkül feláldozzák az életüket, ha meg kell védeniük valamit, ami nincs is veszélyben. Egy szó nem esik a szabadságról, a hazáról, a demokráciáról, vagy a zsidóságról. Egyszerűen ők az übermensch szuperamerikaiak, akik már annyira hősök, hogy észre sem veszik. Mert a legnagyobb hős az átlag amerikai. Mint Te, kedves filmnéző John Smith! Gyere a seregbe! Lövöldözhetsz mindenkire, aki él és mozog, vezethetsz tankot, és időnként egy-egy csaj is bejátszik, amikor épp nem dicső halált halsz! Vagy srác… nem ítélkezünk. Don’t ask, don’t tell!

Megérkezik az SS osztag, minden idegszál pattanásig feszül, míg a német katonák felmásznak az égő tankra… miért? Nézzük meg, hogy van-e benne csoki? Egy szelet csokiért még az a halott német gyerek is széttenné a lábát! Vagy mi? Miért kell megmászni a tankot? Nincsen náluk gránát?! Mindegy, aztán elszabadul a pokol. Brad Pitt fiai tüzelni kezdenek, és egyből beesteledik. A németek össze vissza futkosnak, de nem csak úgy zavarodottságukban, vagy a meglepetéstől, hanem következetesen rohangálnak 5 méterre a tanktól, hogy a benne ülők epikus zenére legéppuskázhassák őket! Fél órán át! Olyan vágásokkal, hogy véletlenül se lássunk semmit másfél másodpercnél tovább, folyamatosan váltakoznak a kinti és a benti képek, így az egész olyan élvezhetetlen, hogy még akkor sem élvezném, ha tudnék az ilyen értelmetlen mészárláson élvezkedni.

„It’s five against three hundred!”

Elképesztő, mint valami sínen futó vásári céllövölde. Lőj le 10 nácit, és nyerj plüssHitlert! Mit gondolt a producer és a rendező, hogy ez majd valami izmos végjáték lesz? Fájdalmas, és vállalhatatlanul életszerűtlen. Tényleg senkinek nem jutott eszébe hozzávágni az amcsikhoz mondjuk egy-két gránátot, vagy teszem azt a hátukon lévő páncéltörő rakétákat használni.? Nem. Inkább gépfegyverekkel rohamoznak, mintha azzal bármit is érnének. Basszus, füstgránátokat dobáltak a TANKRA! Miért? Hogy ne lássák, hova kell tüzelni? Na nem mintha az a rohadt vasdarab bárhová is el tudna mozdulni. Annyit kéne tenni, hogy szétlövik rakétavetővel. Amikor meg végre eszükbe jut, akkor is mi történik? A rakéta behatol a tankon, és ÁTSZÚRJA az egyik amerikait! Mert a rakéták már csak ilyenek. Közben tovább özönlenek a nácik, mert korábban is olyan jól bevált a frontális támadás. Értjük, ezek hülyék, csak a modern fegyvereiknek köszönhetik a sikereiket, egyébként egy amerikai tank is széjjel tudta volna lőni Berlint. Még szerencse, hogy a tudósokat nem lőttük agyon. Jó is az, ha porosodik pár atombomba meg lopakodó a hátsó udvaron. A szovjetek mondjuk most épp a barátaink, de tudod, hogy van ez. Jobb az óvatosság, mert nem lesz ez mindig így.

Pontosan mit tervezett az a német katona?

A hőseink sorban hullanak, persze a haláluk idejére a drámai hatás kedvéért szünetel a harc, hiszen fontos az utolsó bajtársi kézszorítás. A fegyverropogástól nem lehetne hallani az utolsó szavakat. Végül csak Brad Pitt és Logan marad. Szinte teljesen kifogy a lőszerük, sebesültek, de Wardaddy kiáll a tank tetejére, fogja a ‘nehézgéppuskát, és tovább kaszálja a még mindig rendszertelenül rohangáló németeket. Menet közben az egyik SS tiszt tartott valami motivációs beszédet, de ezek szerint nem sok haszna volt. Aztán egy orv mesterlövész, aki korábban nem tüzelt, pedig az ellenség többször elhagyta a tankot, kétszer vállon lövi szerencsétlen Pittet (azért nem fejbe, mert így tovább tud szenvedni), ami roppant drámai, mert folytatja a harcot, üvöltve a hősiességtől és a fájó Scareface párhuzamtól. Aztán végül visszazuhan Logan mellé, a németek meg beveszik a tank külső felületét, és elkezdenek nyeles gránátokat lehajigálni az utastérbe. Most jutott eszükbe, na.

Még jó, hogy van alul egy csapóajtó, így Logan távozhat, míg Brad Pitt felfogja a gránátok robbanását. Ami nem hagy a holttestén komoly nyomot, de ugye nem lenne szép, ha egy háborús hőst megcsonkítana egy szűk térben bekövetkezett detonáció, kifolyna a szeme a repeszektől, és a belei ott tekeregnének a szegecselt padlón. Egy hősi halott csakis békés és megistenült lehet, ez így működik. A sok hősiesség és a nácik iránt érzett olthatatlan gyűlölete egyszerűen konzerválta a testét. Nyilván most is figyel onnan fentről, és áldást szór az amerikai hadvezetésre. Ja, Logan egyébként túléli a tank alatt, mert vannak a németeknél is pacifista újoncok, akik nem akarnak embert ölni. Eljön a másnap, és megérkezik az utánpótlás is. Vállveregetések, buzis bajtársi tekintetek. “Yu ár a fokin wor hiro, men!” És ezzel vége is a filmnek.

„Best job I’ve ever had.”

Miért élnek egyesek még mindig az amerikai álomvilágban? A valóság túl bonyolult? Túl kevéssé átütő erejű? Muszáj még a realistának és naturalistáknak szánt filmeknek is olyanoknak lenniük, mint valami vacak szuperhősös képregénynek? Értem én, hogy fiatal nemzet, meg minden. De még mindig itt tartunk? Hogy mesékkel kell etetni az embereket? Jó, mondjuk az átlag amerikai azt hiszi, hogy Európa valahol Afrika délkeleti részén van, és a II. Világháborút is elvétik 100-150 évvel, de ne abból gyökereztessék már a nemzeti identitásukat, hogy Superman legyőzte Vörös koponyát a Végzet hegyén. És szép lassan a történelem egy hatalmas amerikanizált globális mitológiává változik. Egy mesemúlttá, ahol elképzelhető, hogy Thor New Yorkban harcol a repülő robotcsigák ellen. Én már várom, hogy mikor csatlakozik a Csodaszarvas is a Bosszuállókhoz. Látni akarom, ahogy Petőfi Sándor megmenti a galaxist a Zöld Lámpásokkal! Követelem, hogy Mátyás Király legyen a következő Assassins Creed játék főellensége! Azt akarom, hogy örüljetek neki. És örülni fogtok neki. Vagy talán észre sem veszitek a különbséget…

Harag. Ezt érzem, amikor erre a filmre gondolok. Dühös vagyok mindazért a pofátlan, hazug öntömjénezésért, amit Amerika megenged magának. Ryan közlegény megdöglött Normandiában. Teteme felfúvódott a saját oszlása következtében termelődő gázoktól. Lánctalpak morzsolták össze egy sáros úton. Jelöletlen tömegsírba temették. Az anyja sokáig sírt utána, majd öngyilkos lett. Mindenki vegye tudomásul, hogy sem a halálban, sem a háborúban nincs dicsőség, szépség, és becsület. Az irányvonal jó, mert már itt is érződik, hogy valami ilyesmit akartak elmondani. Talán úgy 50 év múlva érdemes lehet visszanézni a hollywoodi háborús filmekre. Ha szerencséjük van, akkor elérik azt a szintet, ahol 40 éve tartottak. Vagy ahol az orosz filmgyártás tartott akkoriban. Addig viszont kár időt és pénzt pocsékolni rá. Ezek a mostani futószalag termékek nem az örökkévalóságnak hódolnak, hanem Mammonnak. És bármennyire úgy tűnik, nem állítanak emléket az amerikai hősöknek. Mert természetesen ilyenek is voltak. Egyedül egy rossz filmes trendnek emelnek szobrot, amit így nagyon nehéz lesz ledönteni.

3 / 10

- Kitahito

Megosztás