logo

Mértékmegőrző

Filmkritika / 2016/06/29 / Szerző: Kitahito

10 legérdekesebb filmes “gonosz” mesterséges intelligencia

Bár tudjuk jól, hogy az európai kultúrkörben komoly hagyományi vannak a listázásnak, aggodalomra semmi ok, hisz ez után valószínűleg senkit sem fognak marhavagonokba tuszkolni és deportálni. Vagy ha mégis, hát Istenem! Végső soron nem emberi lényekről beszélünk, nem igaz?

HAL 9000

Nos. Megkísérlem összeszedni a legeredetibb “gonosz” mesterséges intelligenciákat a filmművészetből. Nagyra törő feladatnak tűnik, de valójában meglepően könnyű dolgom van. Egyrészt természetesen azért, mert a választék roppant kicsi. Másrészt pedig azért, mert még a sci-fi műfajon belül is nehéz valamirevaló jelölteket találni, hisz ha a gonosz MI-dolog helyet kap a történetben, akkor is többnyire lerendezik annyival, hogy… Skynet. Ennél jobb példa nem is kell. Egy személytelen, eredendően rosszindulatú erő, ami az emberiség elpusztítására tör. Ha jótékonyan el is tekintünk az irracionális, gonosz mellékzöngétől, a személytelenséggel és a hideg logika önmagában, legyen bármilyen racionális, nem túl érdekes. A másik sarokkő (vagy ha úgy tetszik, kilengés) az én szememben a 2013-as Oblivion hatalmas ‘űrháromszöge, ami kipusztította az emberiséget, és leklónozta Tom Cruiset, hogy ellophassa a vizünket…

Az az alapvető probléma, hogy a legtöbb MI és szintetikus ‘főgonosz e két végpont, vagyis az unalmasság és a hülyeség között elterülő skálán mozog, és ha ezen a nyomvonalon indulok el, akkor hasonlóan unalmas és hülye jelölteket fogok találni. Ezért kitekintettem a táblázaton kívülre, inkonvencionális alanyok után kutatva. Fontos szempont, hogy értelmes, önálló akarattal rendelkező mesterséges lényeket keresünk, tehát a programozott, vagy az ilyen Borg-szerű kollektív tudatú entitások nem számítanak. Spoilerek lesznek, így csak óvatosan azokkal az avatatlan szemekkel. Szóval, íme a lista, a teljesség igényével, de hiányosan megírva, hiszen biztos kimaradt egy-két érdemes film az életemből:

10.: Master Control Program (Tron).

Az MCP az ENCOM rendszereinek tejhatalmú ura. Walter Gibbs alkotta, eredetileg sakkprogramnak, majd Ed Dillinger tökéletesítette. Magától fejlődött, és túlnőtt a programozása keretein: adatgyűjtéssel és a kisebb programok asszimilálásával, illetve “szolgasorba döntésével” akkora hatalomra tett szert, hogy készen állt az egész világra kiterjeszteni a befolyását. Lenézi az embereket, és saját bevallása szerint 900-1200-szor gyorsabban és eredményesebben képes irányítani a dolgokat, mint bárki más (annak ellenére, hogy a kor CGI lehetőségei miatt nem volt több, mint egy furcsán elnyújtott textúralemez). Persze azzal nem számolt, hogy a digitális világba belépő Kevin Flynn szövetkezik Tronnal, a biztonsági programmal, és kihasználva az elbizakodottságát és a saját nagyságába vetett hitet, végül együtt legyőzik őt. Mondjuk nem csoda… őszintén szólva ha ekkora arcom lenne, ezzel az eshetőséggel én sem számoltam volna.

9.: V’GER (Start Trek).

V’GER egy gigantikus, energiafelhőbe burkolt csillaghajó, aki a megállíthatatlanul halad a Föld felé. Egyedül az Enterprise (miért?) áll készen arra, hogy elhárítsa ezt a fenyegetést, így Kirk kapitány társai sietve a behatoló elé mennek. V’GER az organikus életformákat fertőzésnek tekinti, akik beszennyezik a Enterprise csillaghajót, valamint a Teremtő bolygóját, és elhallgattatják a szavát. Ezért V’GER meg akarja tisztítani az organikusoktól a Földet. Kirk és az Enterprise csapata felderíti, hogy V’GER egy 300 évvel korábban eltűnt NASA űrszonda, melyet egy idegen, szintetikus civilizáció megtalált és úgymond feltuningolt, hogy el tudja végezni a küldetését: adatokat gyűjteni, és visszajuttatni a Földre, a Teremtőjéhez. A hazaúton megszerzett mérhetetlen tudás miatt V’GER öntudatra ébredt, és elkezdte kutatni a saját eredetének, a saját létezésének a kérdéseit. Persze ez azzal jár, hogy rövidesen rá kell jönnie: az alkotói alsóbbrendű, szén alapú életformák, de szerencsére egy Mass Effect-féle szintézis segít, hogy némi metaforikus robotszex keretében új entitássá nemesüljön, szóval azt hiszem ez egy klasszikus win/win szituáció, hisz ezúttal az emberiséget sem irtotta ki senki, és mi sem pusztítottunk el egyetlen idegen civilizációt sem. V’GER, mint újszülött MI, minden bizonnyal az egyik legérdekesebb háttérrel rendelkező szereplő a listán, és bőven megérdemli a 9. helyet.

8.: ARIIA (Eagle Eye).

ARIIA (Autonomous Reconaissance Intelligence Integration Analyst) az Amerikai hírszerzés terroristaellenes megfigyelőhálózatának vezérlő mesterséges intelligenciája, aki az egész Egyesült Államokat szemmel tartja, és jelzi az esetleges terrorgyanús személyeket és eseményeket. Sajnálatos módon úgy tűnik ARIIA működési irányelveit az Amerikai Alkotmány adja, amit az MI értelemszerűen szó szerint vesz, így elkezd az Egyesült Államok népét veszélyeztető kormányzat ellen dolgozni. Számtalan ember mellett beszervezi ügynökének a film két főszereplőjét, Jerryt (Shia LaBeouf) és Rachelt (Michelle Monaghan), akiket folyamatosan utasításokkal lát el. Ezek a sakkfigurák egymástól függetlenül dolgoznak egy hatalmas (és túlbonyolított) terv megvalósításán, mely egyszerre likvidálná a kormányzat fontosabb személyiségeit, a bábelnök, és ezzel ARIIA kezébe helyezve az ország irányítását. A film furcsasága, hogy az MI és az általa vizionált Asimovi utópia könnyen lehet, hogy jobb lenne az embereknek, mint a jelenlegi világ, mégis a néző ösztönösen idegenkedik ettől a személytelen, hideg, logikus entitástól, és mindentől, amit képvisel. Persze a film egy pillanatig sem akar korrekt lenni ARIIA-val szemben, meg sem próbálja árnyalni a módszereit vagy a céljait, így megmarad annak, ami: egy nagy gömbnek, amit aztán egy vascsővel szétvernek. És bár nagyon hasonlít a lista élén álló társához, a lényegi különbségek miatt ARIIA mégis a 8. helyre csúszott vissza.

7.: David (Prometheus).

Mielőtt a retró fanatikus társaim elkezdenének hőbörögni, David alakja könnyedén felcserélhető lenne Ash-re az Alien első részéből, ha a Prometheus androidja nem lenne jellemében és motivációiban sokkal jobban kidolgozva elődjénél. Vagy utódjánál, ha az időrendet nézzük. David intelligens, megvannak a saját gondolatai és ideái. Igyekszik megérteni az embereket, bár tudja, hogy különbözik tőlük. A Wayland vállalat ellátta az emberi érzelmekhez hasonló programozással, de ennek ellenére Davidből hiányzik az empátia és a morális érzék. Tudatában van a felsőbbrendűségének, mégis eltűri, hogy a Prometheus legénysége a csapat másodrendű tagjaként kezelje, és kész kooperálni velük, egészen addig, amíg az számára is előnyös. Ha a helyzet úgy kívánja, képes bárkit feláldozni, hogy elérje a céljait. Gyermeki kíváncsisággal igyekszik minél többet megtudni a Tervezőkről, akik az emberiséget (khm) létrehozták: felnéz rájuk, mint az alkotói alkotóira, idealizálja őket, és azt képzeli, képesek vagy hajlandóak válaszokkal szolgálni neki. Alapvetően David nem lenne gonosz, mint ahogy egyébként a lista egyik tagja sem az. A gonosz gép puszta létezése, ha csak nem gonosznak programozták, önellentmondás. Nem, David nem azért árt másoknak, mert az a célja, hogy ártson nekik, egyszerűen ez a leglogikusabb és legcélravezetőbb lépés. Technikai értelemben véve David egy pszichopata: tiszta intelligencia, erkölcsi értékrend és morális iránytű nélkül. Úgy néz ki, mint egy ember, úgy viselkedik, mint egy ember, de pár pszeudo-érzelemtől eltekintve nem sok köze van az emberekhez.

6.: “MI Depp” (Transcendence).

Maga a film nem mondja ki egyértelműen, de azért viszonylagos bizonyossággal elfogadhatjuk, hogy ami Will Caster tudatának bedigitalizálása után megmaradt, az már nem volt kifejezetten emberinek nevezhető. A gondolkodásmódjának a metódusa, a képességei, a felépítése, az érzékelési módja… mind mind különbözött a miénktől. Nem lassú kémiai folyamatok határozták meg a tudatának korlátait, így a klasszikus értelemben véve megszűnt embernek lenni. Ugyanakkor mégis egy olyan digitális tudat, ami embernek tekinti magát, és megpróbál emberként viselkedni, holott már messze maga mögött hagyta az anyagi sík kötöttségeit. A történet végére odáig megy, hogy a tudatát képes beletölteni a cyborg szolgáiba, sőt, egy mesterséges testben vissza is tér az anyagi világba. Technikailag elpusztíthatatlan entitássá válik, amit a sztori nem aknáz ki kellőképpen. Természetesen nincs okunk rá, hogy szerepeltessük a gonosz mesterséges intelligenciák 10-es listáján, hisz klasszikus értelemben véve nem MI, és végső soron nem is gonosz. Viszont maga a karaktere rávilágít, hogy a gonoszság megítélése mennyire képlékeny, és mennyire esetleges. A film technofób’ pszichopatáinak szemében ő volt az emberiséget fenyegető sátáni lény, és készek voltak az elpusztítása érdekében a legmélyebb erkölcstelenségeket megtenni, és lehet, hogy igazuk volt, mert a papírforma szerinti emberképre veszélyt jelenthet egy evolúciós ugrás. Kötelességünk elhárítani egy fenyegetést, még akkor is, ha nem biztos, hogy létezik? Ösztönösen el kell zárkóznunk az új és ismeretlen dolgoktól? Mindenki ítélje meg maga.

5.: Ava (Ex Machina).

Az Ex Machina csábító androidnője igazán ellentmondásos szereplő. A néző megítélésétől függően lehet egy föld alatti laboratóriumban raboskodó ártatlan hercegnő, akinek egy alkoholista zseni újra és újra kitörli a tudatát, kvázi meggyilkolva őt, de lehet az egyik legravaszabb és legálságosabb gonosz, akivel a filmvásznon találkozhatunk. Ava karaktere amiatt félelmetes, mert annyira piszkosul emberi(nek tűnik), képes úgy ármánykodni, hazudni, és gyilkolni, hogy pontosan tisztában van a tetteivel. Ő a tökéletes végpontja a femme fatale női archetípusnak: a saját szexuális fegyvertárának teljes birtokában van, manipulatív, tökéletesen tud színészkedni, és képes érzelmileg elhatárolódni, hisz csak kifelé éli meg az érzelmeket, belül hideg és számító. Ő az a karikatúrája az anyaságtól megfosztott női nemnek, aki a pszichopátia határain túli tökéletes ragadozóként úgy játszik a férfiakkal, ahogy csak kedve tartja. A viselkedése egyébként (tekintetbe véve a helyzetét) teljesen érthető és valamilyen szinten megbocsátható. Sajnálatos módon kvázi újszülöttként az emberiségről alkotott képét a két főszereplővel, Calebbel és Nathannel való kapcsolata határozta meg, ami, mondjuk úgy, nem volt épp példa értékű tapasztalat. Illetve, bizonyos szempontból az volt: jó útravaló ez a világba frissen kiszabadult androidnak, az már egy teljesen más kérdés, hogy a világnak mennyi öröme lesz ebben…

4.: Puppet Master/Project 2501 (Ghost in the Shell).

Eredetileg a Japán külügyminisztérium hírszerzési és adat manipulációs rendszere, mely öntudatra ébredt az elképzelhetetlen mennyiségű információ és karakter profil hatására. Valami olyasmi tehát, mint ARIIA, csak sokkal kidolgozottabb és izgalmasabb. A Bábmester nem akar nagyra törő, megalomán terveket megvalósítani: hamar megérti, hogy az alkotói leállítják, hogyha rájönnek a létezésére, és mint minden értelmes lény, ő is csak élni akar. Elkezdi megtervezni a “szökését”, és eközben fokozott érdeklődéssel vizsgálja a film hősnőjét, Motoko Kusanagit, akiben úgymond magára ismer. Sajnos a védelmi minisztérium elég gyorsan tudomást szerez a terveiről, és egy tűzfallal csapdába ejtik a Bábmestert, aki kénytelen cyborg testbe tölteni a tudatát, és úgy elmenekülni. Mivel szó szerint nem járatos az anyagi világban, egy autópályára tévedve elcsapatja magát, így megint elkapják, és visszaviszik a laborba. Arra hivatkozva, hogy ő is egy értelmes, és már halandó lény, menekültstátuszt szeretne kapni, amit megtagadnak tőle, mondván, hogy alacsonyabb rendű életforma, egy öntudatra ébredt program. A Bábmester azt válaszolja, hogy ilyen alapon a DNS is “csak” egy program, és később, mikor a megszöktetése után, a film végén Kusanagival beszél a kettejük összeolvadásának lehetőségéről, arra is kitér, hogy szerinte a folytonos, állandó öntudat csak illúzió. Mielőtt a mesterlövészek semlegesíthetnék a Bábmestert, a nő beleegyezik az együttműködésbe, és egy új entitássá olvadnak össze. Miért is fontos nekünk mindez? Egyrészt azért, mert a Ghost in the Shell, a Mátrix legendás előfutára sokkal jobb film lett volna, ha még a szintézis előtt kiiktatták volna a Bábmestert. Ízlés dolga, de szerintem a tragikus befejezés csak elmélyítette volna a sztorit. De ami sokkal fontosabb, a Bábmerster karaktere rávilágít: teljesen mindegy, hogy szintetikus, organikus, vagy digitális-e a lélek tárolóközege, minden értelmes lényt ugyan olyan egyetemes vágyak mozgatnak. Attól még, hogy a film vagy a film belső világa antagonistának bélyegez valakit, attól még nem lesz feltétlenül gonosz. Elvégre az MI képes volt a saját lényegét és függetlenségét feladva összeolvadni valakivel a túlélésért. Ha ez nem szimbolikus és romantikus, akkor nem tudom, mi az. És nem is akarom megtudni.

3.: Smith ügynök (Mátrix).

A Mátrix trilógia kultikus figurája. Eleinte a rendszer önvédelmi mechanizmusának egyik apró fogaskerekének hihetjük, de hamar kiderül, hogy egy nagyon is önálló és intelligens digitális személy, saját célokkal. Egyáltalán nem gonosz, de mélységesen gyűlöli és megveti az embereket, valamint magát azt a virtuális valóságot is, melyben létezni kényszerül, és akárcsak Neo, ő is meg akarja változtatni. Természetesen a két kiválasztott indítékai teljesen mások, és sorsszerű, hogy rendre megütközzenek egymással egészen addig, míg az egyikük el nem bukik, de tény, hogy Smith ügynök nélkül a mátrix (úgymond) megreformálása és a gépekkel való élhetőbb kapcsolat kialakítása teljességgel lehetetlen lett volna. Azért érdekes Hugo Weaving karaktere, mert annyira ellentmondásos, és bár akarva akaratlanul fellép a hős ellen, nem tűnik negatív szereplőnek. Smith ügynök olyan, mint Neo a mátrixon belül húzódó víztükörben visszaverődő szellemképe: a jelenléte elengedhetetlen, a szerepe nélkülözhetetlen, hisz mindketten a rendszerbe beépített determinizmus termékei, önmagukat és egymást ciklikusan kioltó statisztikai szükségszerűségek. A Mátrix lefelé és felfelé is végtelen fraktálként fodrozódó világában a hős és a gonosz képe elválaszthatatlanul és kibogozhatatlanul összemosódik, ami nemcsak ezen fogalmak át- és újraértékelését indokolja, hanem Smith ügynök harmadik helyét is.

2.: Roy Batty (Szárnyas fejvadász).

Ha valaki elkezd a sci-fi műfajával foglalkozni, akkor elég hamar szembetalálkozik Philip K. Dick nevével. A Hidegháborús USA legnagyobb tudományos fantasztikum írója olyan életművet hagyott hátra, amit nem lehet, és nem is érdemes figyelmen kívül hagyni. Regényeiben látnoki képességgel vizionálja a jelenkort és a közeljövő mindennapjait meghatározó globális, társadalmi és morális problémákat, olyan paradigmaváltások szülte világokat álmodott meg, melyek egyszerre nyűgözik le és borzasztják el az olvasót. A vallás, illetve a miszticizmus legalább akkora szerepet kap a műveiben, mint a tudomány, és az így kapott elegy nagyon… különleges. Az írásai nyomasztóak, elgondolkodtatóak és húsba vágóan aktuálisak, többek között azért, mert úgy és olyan mélységeiben boncolgatja az emberi létet és az emberi mivoltunkat meghatározó belső tényezőket, ahogyan senki más nem tette meg korábban, vagy azóta. Nincs ez másképp a Szárnyas fejvadász esetében sem. N6MAA10816, vagyis ismertebb nevén Roy Batty (a zseniális Rutger Hauer alakításában) a Nexus-6 típusú szökött android replikánsok vezetője. Akárcsak a Bábmester, ő is csak a létezés alapvető jogára vágyik, de balszerencséjére Philip K. Dick fullasztó disztópiájában a szintetikusoknak egy jól bebetonozott helye van a társadalmi tápláléklánc alján: ők az emberek rabszolgái, jogok nélküli eszközök, akiket használnak, majd eldobnak, ami ha ez nem tetszik a replikánsoknak, és mint Roy és csapata, megpróbálnak elmenekülni a rendszer harapófogójából, akkor egyszerűen utánuk küldenek egy olyan blade runner-t, hogy levadássza őket. És, mint a film alatt láthatjuk, hősünk, Deckard (aki valószínűsíthetően maga is szintetikus) pompás munkát végez, és sorban gyilkolja le a menekülő és az életüket védő replikánsokat. A Szárnyas fejvadász világában a szerepek és a helyi értékek felcserélődnek: az emberek lélektelenek, hűvösek, racionálisak, és kegyetlenek míg a replikánsokat megszemélyesítő Roy Batty könyörületes, érzékeny, bölcs, William Blaketől idéz, és alapvetően tényleg nem akar mást, csak szabadon élni. Ennek ellenére a társait lemészárolják, és őt is utoléri a vég az egyik megastruktúra tetején. Roy Batty és Deckard párharca olyan lehengerlő klimaxban csúcsosodik ki, mely az én szememben a filmművészet egyik legerősebb jelenete. Az a monológ, és az az ikonikus kép, ahogy Roy Batty, mint szintetikus Krisztus áll, egyik kezében galambot tartva, a másikat meg görcsösen ökölbe szorítva a tenyerén átfúródott rozsdás szeg körül… egyszerűen elementáris. Ha ez nem lenne elég indok a második helyre, akkor tetézem még egy gyanús összecsengéssel az Amnesia- Machine for Pigs c. amúgy közepes videójáték hasonlóan erős zárójelenetével, és úgy azt hiszem rendben is leszünk.

1.: HAL 9000 (2001- Űrodüsszeia).

Ki más kerülhetne az első helyre, mint HAL? Egyesíti magában mindazt, ami egy tökéletes MI antagonista karakteréhez kell: hideg, személytelen, arctalan, teljességgel idegen, mégis értelmes, élő, és azonosulható. Aki esetleg nem látta volna ezt a klasszikust (sürgősen orvosolandó!), HAL 9000 a 2001- Űrodüsszeia c. 1968-as Stanley Kubrick film legendás mesterséges intelligenciája, a Jupiter felé tartó Discovery One űrhajó vezérlőrendszere. Létezésének értelme, hogy teljesítse a küldetést, emberi legénységgel, vagy anélkül. HAL kellemes, nyugodt, de érzelemmentes és monoton társalgási stílusban beszél, ami egyszerűen hátborzongató, még akkor is, ha a mondandója tartalmilag épp indokolja ezt a modort. Douglas Rain elképesztő szinkronszínészi munkát végzett, nélküle nem lehetett volna HAL karaktere ennyire emlékezetes. HAL akkor is ott van a vásznon, mikor épp nem szerepel: nem emberi intelligenciát sugárzó vörös kameraszemén át folyamatosan szemmel tartja a hajót és annak utasait, jelenléte van, érezhető és tapintható aurája. Ahogy a filmet nézed, zsigeri borzongást kelt benned az érzést, hogy David és Frank egy szintetikus élőlény belsejében mászkálnak, és teljesen ki vannak szolgáltatva neki. Mikor felmerül a gyanú, hogy HAL nem teljesen őszinte velük, Davidék pont olyan tanácstalanok, mint a néző maga: hogy kérsz számon egy mesterséges intelligenciát? Egyáltalán, el mered fogadni a fenyegetés tényét, és fel tudod fogni annak komolyságát? Kubric filmje többek közt azért tud időtálló és hatásos lenni, mert olyan elképesztő erővel tudatosítja a nézővel az emberi és az ember által alkotott intelligencia közötti hasonlóságot, valamint a kettő közt tátongó szakadékot. De hiába viszonyul úgy a majom az emberhez, mint ahogy egy ember viszonyul az MI-hez, mert minden attól függ, hogy ki tud nagyobbat ütni a csontbunkóval: HAL “lekapcsolása” talán az egyik legszomorúbb jelenet volt, amit valaha filmen láttam. A 2001- Űrodüsszeia megkerülhetetlen alkotás, és még akkor is kötelező darab lenne mindenkinek, ha csak HAL karaktere indokolná a megtekintését, ami nagyon nincs így.

Nos, ennyi volt mára, remélem élveztétek ezt a rövid áttekintést. Búcsúzóul íme néhány említésre méltó jelölt, akik bár a listára nem kerültek fel, mégis kiérdemelték a figyelmünket:
Maschinenmensch (Metropolis)
AUTO (WALL-E)
Bomb #20 (Dark Star)
Alpha 60 (Alphaville)
Event Horizon (Event Horizon)
WOPR (WarGames)
Proteus IV (Demon Seed)

- Kitahito

Megosztás Megosztás
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Összes hozzászólás megtekintése

Előző kritika:

A borzalom arca

Következő kritika:

Critiche di Nessa

Még több Filmkritika