Nemrég volt szerencsém megtekinteni Anomalisa című 2015-ös stop-motion animációs filmet, és úgy gondoltam érdemes pár szót ejtenem róla. Nem tűnik ismerősnek? Nem tudod, mi az a stop-motion? Valószínűleg nem benned van a hiba. Ez egy viszonylag idejétmúlt eljárás, melyet főleg a számítógépes effektek térhódítása előtt használtak. Lényegében élettelen tárgyakról készített, rögzített kameraállású fotók mozgóképpé való összefűzését jelenti, ami már elmondva is elképesztően időigényesnek tűnik, és aki esetleg látott már erről készült werkfilmet, az tudja, hogy még annál is pepecselősebb. A stop-motion hol gazdagít minket, hol megnevettet a sutaságával, de az inkonvencionális mivolta miatt mindenképp kivált valamilyen hatást a nézőből. Az Anomalisa esetében sincs ez másképp: Charlie Kaufman (John Malkovich-menet, Adaptáció, Egy makulátlan elme örök ragyogása) műve teljességgel rendhagyó darab, és csak veterán filmfogyasztóknak ajánlott. Nem akarok a bölcs, öreg esztéta szerepében tetszelegni, de tényleg kell egyfajta érettség és nyitottság a befogadásához. Mondanom sem kell, nem a legkönnyebb feladat egy ilyen alkotásról kritikát írni, és elkerülni, hogy közben ne elemezzem és spoilerezzem szét a lényeget, de azért majdcsak kialakulnak a dolgok menet közben.

Ne tévesszen meg senkit a látszat, ez egy élőszereplős film. Persze, természetesen babák vannak benne, de a film olyan mértékben az ‘élőszereplősség szellemében készült, hogy a karakterek valóságosabbak, kézzelfoghatóbbak és emberibbek a hús-vér színészeknél. A történet Kaufman korábbi munkáihoz képest kifejezetten egyszerű, de mégis rétegelt, emiatt a többszöri megtekintés nemcsak ajánlott, de szükséges is a teljes befogadásához. Az első nekifutás valószínűleg nagyjából kikörvonalazza az emberben, hogy mit is néz valójában, mert már önmagában a stílus meghatározása is meglehetősen nehéz feladat. Az Anomalisa egy vígjáték elemekkel és szürrealista mellékzöngékkel gyéren megtűzdelt romantikus, egzisztencialista dráma.

Doll life, hard life.

A főszereplőnk Michael Stone, az ügyfélszolgálat szaktekintélye, aki moderált hírnevet szerzett magának íróként. Középkorú, enyhén elhízott pasas. Házas, van egy gyereke. Semmi extra, ugye. Történetünk elején Cincinnati városába utazik, hogy előadást tartson. A reptérről taxival megy a szállodához, ahol néhány rövidital után felhívja a volt szerelmét, akit látszólag minden ok nélkül hagyott ott 12 évvel korábban. Megbeszélnek egy találkozót, ami nem alakul túl jól, és Michael nemsokára a város utcáin kóborol, részegen tántorogva igyekszik egy játékboltot találni, hogy valami ajándékot vegyen a fiának. Az állapota miatt azonban véletlenül egy szexshopba tér be, ahol meglát egy antik japán szexbabát…

Michael alapvető problémája (ami a film egyediségéhez is nagyban hozzájárul), hogy teljességgel belefásult az emberek egyformaságába. Nem csak arról van szó, hogy mindenki unalmas. Az Anomalisa világában hősünkön kívül mindenki ugyanolyan arcot hord, ugyanolyan hangon és ugyanúgy beszél. (Egymás árnyalatai vagyunk…) Ez már önmagában is bizarr, de amiatt válik igazán fojtogatóvá, mert nem tudjuk, hogy ez csak Michael zavart mentális állapotának a hozadéka, vagy tényleg a valóságot látjuk. Értelemszerűen emberünk eltávolodik a körülötte lévőktől, bezárkózik a saját, egyre burjánzó őrületének és kétségbeesésének védfalai mögé. Képtelen kapcsolatot teremteni másokkal, látszólag már nem is törekszik az intimitásra, de hamar kiderül, hogy mennyire elkeseredetten vágyik… valakire.

„I have no one to talk to. I have no one to talk to. I’m sorry. I don’t mean to burden you with that, I just don’t know what else to do because I have no one to talk to…”

Miután sikeresen hazakászálódik a szexboltból, Michael lezuhanyozik (a film nem szégyenlősködik), és már épp kész lenne átélni egy heveny nap végi egzisztenciális összeomlást, amikor meghall egy új hangot. Gyorsan felöltözik, majd kirohan a szobából, hogy megtalálja az illetőt, és rövidesen sikerrel jár: pár ajtóval odébb valami sablonarcú (és hangú) szőkeség társaságában rálel egy Lisa nevű lányra, aki a maga szolid tökéletlenségében is üdítően és ellenállhatatlanul egyedi.

-Voltál már az állatkertben, Michael?

Hősünk meghívja a két nőt, hogy igyanak meg vele valamit a szálloda bárjában. Kiderül, hogy mindketten ügyfélszolgálatos képviselők, és természetesen olvasták Michael könyvét. Az italok fogynak, a csevegés kellemes mederben csörgedezik, kifejezetten jó a hangulat, szóval minden adott, hogy az este betetőzéseként kicsit privátabb környezetben folytassák tovább a szórakozást. Ám a lányok legnagyobb meglepetésére Michael Lisát hívja be magához. Az ezt követő kicsit több mint negyed órát nehéz lenne úgy leírni, hogy ne csorbítsam az érdemeit. Egyszerre volt furcsa és szép, szorongató és felszabadító, szomorú és örömteli.

Ennek a két élettelen tárgynak, két babának az interakciója és aktusa valahogy annyira gyöngéd, bensőséges és emberi tudott lenni, hogy én nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyet, már ha egyáltalán. Őszintén szólva kétlem, hogy ez a jelenet élő szereplőkkel ekkora hatást fejthetett volna ki. Ezek az enyhén darabosan mozgó bábok képesek voltak olyan mértékű intimitásban egyesülni, mely talán még nekünk is nehezünkre esne. Ebben a jelenetben benne volt két élet teljes története úgy, hogy lényegében el sem mesélték őket. Megindító volt. És amikor Lisa tétován elénekli Cindy Lauper dalát, szabályosan belesajdult a szívem. Azért tudott tökéletes jelenet lenni, mert a tökéletlenségük fényében láttatta az eseményeket és azok szereplőit. Egyértelműen ez a negyed óra a film csúcspontja, amit majd a feje tetejére állít a másnap és a befejezés, amit ezúttal nem fogok lelőni.

„I think there’s something very very wrong with me…”

Az Anomalisa sok mindenről szól, leginkább attól függően, hogy milyen oldalról vizsgáljuk. Szólhat a szerelemről, a “nagy Ő”-kereséséről, elmagányosodásról, egzisztenciális krízisről, az identitásvesztéstől, vagy pontosabban az identitásnélküliségtől való félelemről, lehet társadalomkritika, szürreális, személyes pokoljárás, elborult, groteszkbe hajló vízió. Bemutatja az emberek közötti kapcsolatok felszínességét, a kapcsolatteremtés és a valódi intimitás képtelenségét és az ebből következő szükségszerű elmagányosodást. Mindemellett vicces is tud lenni a maga keserédes módján: helyenként metszően pontos képeket az életünk kisstílű, bagatell, apró bosszúságairól. Meg úgy eleve az élet bosszantó kisstílűségéről.

What is it to be human? What it is to be alive?

Három megtekintés után is képes vagyok újat találni benne, mert egy univerzális üzenetet közvetít, és ez Charlie Kaufman zsenialitását bizonyítja. Nem gondoltam volna, hogy a John Malkovich-menet után még egyszer képes lesz a szürrealitás ajtajának kulcslyukához vezetni a tekintetünket, de Kaufman megcsinálta, sőt, szélesre tárta az ajtót, és átlökött minket a túloldalra. Egyedi, teljességgel egyedi és nagyon személyes élménnyel gazdagodik az, aki megnézi az Anomalisa című filmet. Egy érzelmi hullámvasutazásra fizet be a néző, és mellé ajándékba kapja azt a bizarr-faktort, ami miatt egy pillanatra sem érezheti magát biztonságban. A film világának nincs racionalitása, vagy ha van is, törött lencséken keresztül nézzük a valóságot, és nem találunk fogást rajta.

Mindenképp érdemes szót ejtenünk a látványvilágról, mert értelemszerűen nem hétköznapi. Alapvetően amikor az ember az a szót hallja, hogy bábjáték, rögtön egy óvodások előtt zoknibábozó pedofil-gyanús férfi jelenik meg lelki szemeink előtt. Valaki, aki egy festett kartonpapír díszlet mögött guggol hónaljnál átizzadt pólóban, borostásan és csak arra várva, hogy a szülők mikor mennek ki a büfébe vizezett kólát meg tombolát venni. Az egész műfaj olyan feleslegesnek, idejétmúltnak és nevetségesnek tűnik, de mégis… az Anomalisa bizonyítja, hogy így is lehet minőségi, művészi alkotást készíteni, csak erős alkotói szándék és egy jó adag kreativitás kell hozzá. Ahogy elnéztem a depressziós, apátia és pánikrohamok között ingázó Michaelt, sokszor elfeledkeztem arról, hogy egy bábot látok, hiszen a karaktere megtöltötte őt tartalommal, valahogy úgy, ahogy a miniatürizált makettvilágot életre hívta a film nyomasztó hangulata. A perspektívavesztésen és a viszonyítási pontok hiányán túl a profi kamerázás és a stop-motion technika tökélyre csiszolása lehetővé teszi, hogy teljesen elmerüljünk ebben a furcsa vízióban. Rohadt sok munka van benne, de bőven megérte a fáradozást.

„Oh for fuck’s sake Michael. I don’t know who I am. I mean, who are you? Who is anyone? Who could answer that question?”

Mivel a filmben fokozott figyelmet kapnak a hangok, így muszáj kitérnem a szinkronra is. Hálás feladat, hisz itt is két kézzel oszthatom a dicséreteket: David Thewlis első osztályú munkát végzett, nélküle nem lehetett volna annyira hiteles Michael karaktere. Tom Noonanre egy igazán embert próbáló feladatot testáltak, és nem lennék meglepve, ha karrierje egyik legnehezebb szerepeként tartaná azt számon (tekintetbe véve a korábbi alakításait, ez nem is olyan nagy állítás…).

-Fuck me Michael! No, fuck ME!

Ő volt ugyanis a Mindenki más, vagyis az összes férfi, nő és gyerek, akit a film felvonultatott. De a babérokat mégis Jennifer Jason Leigh aratja le, aki… nos, tökéletes Lisa. Sikerült teljesen ráhangolódnia a lány csalódásoktól megtört, boldogságért epekedő egyszerű, tiszta és őszinte jellemére. Nem gondoltam volna, hogy az Aljas nyolcas infernális, rekedtes hangon károgó antagonistája képes lehet ilyen finom játékra, de aztán a baltával faragott arcú művésznő szerencsére rám cáfolt. Lisa ártatlan, szerethető karakter, és talán pont egy Jennifer Jason Leigh kellett hozzá, hogy igazán hiteles lehessen.

Végső értékelés? Nézzétek meg. Aztán nézzétek meg ismét. Az Anomalisa az utóbbi évek egyik legjobb filmje. Erős, egyedi alkotás, igazi anomália a tucatfilmek tengerében, de még a szűkebb rétegeket megszólító művészfilmek közül is kilóg. És mint ilyen, természetesen az elkészítésére fordított 8 millió dollár felét is csak nagy nehezen hozta vissza, viszont nem kérdés, hogy egy modern kori klasszikussal van dolgunk. Szívesen mondanám, hogy hibátlan darab, de érződik rajta, hogy eredetileg rövidfilmnek tervezték, és van benne egy alig érezhető tagoltság, ahogy kibővítették, de igazából ez sem zavaró.

„Sometimes there’s no lesson. That’s a lesson in itself.”

Nekem egyébként kicsit kurtának tetszett a 90 perces játékidő, persze ez nem jelent semmit: nálam egy film két óránál kezdődik. Tekintetbe véve, hogy helyenként a történet kifejezetten belassul, és elidőzik az általában nem láttatott, érdektelennek titulált üresjáratain az életnek, én indokoltnak láttam volna még 20-30 percet, akár ebből, akár Kaufman elborult szürrealista epizódjaiból, a maximális hatás elérése érdekében. Szóval mindent összevetve az Anomalisa egy… majdnem tökéletes darab. Nagyon közel áll hozzá, de nem sikerült megugrania. Ami nem feltétlenül baj: mert így Kaufman tovább fog próbálkozni, a mi legnagyobb örömünkre.

9 / 10

- Kitahito

Megosztás