Nos… Gantz: 2nd Season. Két hónappal az első évad után, 2004 augusztusában indult útjára a történet második etapja. Több mint egy évtizeddel később rászántam magam: szívemet infarktusos görcs módjára szorítja ökölbe a boldogság, hisz végre szót ejthetek erről a csodás alkotásról, melyet az állhatatos mazochizmusomtól vezérelve nemrég megtekintettem. Ellentétben azzal, amit rendre hangoztatni szoktam, ez a kritika most tényleg rövid lesz, mivel minden problémát, ami a sorozat értékelésekor felmerülhet, már az első évad kapcsán elmondtam. Nem kell Budapest TV-s atlantiszi auralátónak lenni ahhoz, hogy előrevetítsük: ezeket a gyermekbetegségeket nem lehet olyan könnyen levetkőzni. És valóban, nem is sikerült. Ugyanakkor ezúttal felcsillan a fény az alagút végén. Gyenge kis fényecske, de mégis csak ott van. Örülünk Vincent? Egy hangyányit. A termék még így is közelebb áll az élvezhetetlenhez, mint bármi máshoz, de már nem kell a folyamatosan agyérgörcsöt kapnunk a mérhetetlen inkompetenciától, így csupán a játékidő nagy részében fogunk idegroham kerülgetni minket. Progress! Örvendjünk hát, emeljük a kezeinket a magasba, és morzsoljunk el egy kékes fényű öngyújtólángot az éjszakai égen, ugyanis ma ezt a borzalmat fogjuk górcső alá venni. Nem sok örömünk lesz benne, de mindegy. Ez van. Hozott anyagból dolgozunk.

Buddha eljött, hogy elkenje a szátokat!

Történetünk ott folytatódik, ahol az első évad végén abbamaradt: Kei Kurono, Kei Kishimoto és Masaru Kato néhány irreleváns társukkal egyetemben túlélték az idegenekkel való legutóbbi összecsapást, így most egy lélegzetvételnyi időhöz jutottak, hogy tovább éljék szánalmas életüket. Kurono változatlanul meg akarja húzni Kishimotót, aki még mindig Kato kegyeit keresi, aki… (mondanom sem kell) meg leginkább csak az öccsével van elfoglalva. Ezt a feloldhatatlannak látszó patthelyzetet billenti el a tény, hogy Kishimotónak nincs hol laknia, mivel a helyét már elfoglalta a hasonmása, így kénytelen beköltözni Kuronóhoz. A srác természetesen ezt úgy értékeli, hogy lesz szex. Sajnálatos módon a nők bugyijába való bejutáshoz nem elég az, hogy befogadod őket a spermaszagú panellakásodba, így hősünknek hamar rá kell ébrednie, hogy valószínűleg mégsem lesz szex. Pedig talán lehetett volna, ha képes egy napnál tovább türelemmel lenni, de ez már más kérdés. A csalódottságán felbuzdulva igazi protagonistához méltóan összeveszik a lánnyal, kidobja az utcára, aki ezután kénytelen sikátorokban aludni és mások meghagyott McDonald’s kajáját kienni a kukákból. De hé! Így legalább megtanulja a kis ribanc, hogy legközelebb helyesen viszonyuljon a házigazdához! Látszólag Kurono-kun is kezdi megérteni, hogy az emberek bonyolultabbak egy doboz instant ramenlevesnél, persze kissé későn, hisz pénisze választottja az utcákat járja meghagyott hamburgerek után kutatva, így nem marad más hátra, mint az öt combú asszony és a Kleenex. Ugye, milyen izgalmas? Nézni, ahogy a főszereplő a saját ondójában fekve mered a plafonra, ágyékát betakaró papír zsebkendő felhőbe burkolózva, mint egyfajta XXI. századi Ádám. Azt viszont mindenképp el kell ismerni, hogy még mindig jobb, mintha más ondójában feküdne! Nos, igen.

„Gantz isn’t the sickest one here. The sickest ones are human…”

Kato szerencsére nem keveredik ilyen pajzán kalandokba, neki elég elfoglaltság, hogy a kistestvérét megvédje a nagynénje pofonjaitól. Természetesen ez csak egy olcsó propaganda, hisz tudjuk jól, a terror a férfiaktól ered, tehát elképzelhetetlen, hogy a családon belüli erőszak forrása nő legyen, még akkor sem, egy kifejezetten elférfiasodott nőről beszélünk! Abszurdum, igaz? Hát, a Gantz ugye egy fiktív világban játszódik, ahol az emberek között idegen lények élnek, a templomi szobrok pedig fejeket rugdosnak le, szóval talán belefér egy ilyen elborult elképzelés is. Az undorító, hímsoviniszta férfi demagógia mindenhová begyűrűzött, de a harc folytatódik, húgaim és nővéreim! Tehát Kato és a hálátlan öccse otthagyják a szerető, gondoskodó, karrierjét értük feláldozó nagynénjük családi menedékét, és elköltöznek, hogy egész nap csak rajzfilmet nézhessenek egy lepukkant apartmanban.

Heveny esti önutálat maszturbálás után…

A mondat második fele egyébként igaz. Kato munkát vállal, és kész eltartani a kisöccsét, aki a kora és az arcával felfogott nyaklevesek magas száma ellenére olyan naiv, mint egy cipős dobozból először kikandikáló kismacska. Ő a maga részéről köszöni szépen, neki elég egy szellemképes TV a boldogsághoz, meg persze a tudat, hogy a bátyja időnként hazajön, és farag neki egy esernyőt. Az idill nyilvánvalóan nem tart soká, hisz a fekete art deco gömb rövidesen felsugározza Katót a nyomorult barátaival együtt, és kezdetét veszi a következő küldetés. Oh shit here we go again.

Most tartunk a 15. rész közepén, tehát összesen két és fél epizód ment el a fent vázolt tartalmatlan, érdektelen, és senki által nem kért drámázásra, ami gondolom arra lett volna hivatott, hogy közelebb hozza hozzánk a szereplőket, de sikerült még jobban elidegenítenie őket tőlünk. Kurono egy érzéketlen, egoista, kisebbségi komplexusos gyökér, akivel még a legkisebb mértékben sem sikerült azonosulnom. Kishimoto egyszerű, mint a faék: azon kívül, hogy kész odaadni magát a nagy alfahím(nek látott) Katónak, semmi mást sem csinál, csak lézeng erre-arra, mintha valami csökkentett üzemmódú Windows futna a fejében, ami a Painten meg az aknakeresőn kívül mást nem is nagyon tud üzemeltetni. Kato pedig továbbra is az a ‘nagytesó, akit már az első évadban is megkaptunk. Még mindig ugyanazon az egyszerű dilemmán kattog, és láthatólag képtelen túllépni rajta: meg kell védenem a barátaimat… de nem akarok bántani senkit… viszont ha nem teszek semmit, akkor bajuk esik… ugyanakkor nem szabad másoknak ártani… ám akkor meghalnak, segítenem kell nekik!… ellenben, az élet szent, és mindenkinek joga van az élethez… meg kell védenem a barátaimat!

„I love you Kato… I love you…”

És ez így megy a végtelenségig. Továbbra is görcsösen próbál valami TESCO gazdaságos pacifista pózt felvenni egy élet-halál játékban. Kato olyan, mintha egy feloldhatatlan logikai paradoxonba ütközött android lenne, aki rájön, hogy bármerre is mozdul, megsérti a robotika három törvényének valamelyikét, de ha nem tesz semmit, azzal is megsérti őket, ezért jobb híján leolvassza a processzorát. Ismerve a személyét, jobb is így. A többiekről kb. semmit nem tudunk meg, azon kívül, hogy a motoros srácnak szétrobban a feje, mikor elugrik tejért. Tehát marad ez a három szerencsétlen, na meg az a kupacnyi új szereplő, akikkel Gantz feltöltötte a csapatot a legújabb öngyil… mármint bevetés előtt.

Kurono bejelentkezett egy kis közös állásra.

És igen, az új gárda is olyan inkompetens, mint a korábbi. Van itt minden, ami a szórakozásunk elrontásához kellhet: buddhista pap, aki szerint meghaltak és ez a túlvilág; egy fegyvermániás kis geek; valami külföldi karatés; üzletember; sótlan ex-katona; random maffiózó; meg egy bögyös nő a könyvesboltból. Tökéletesen életképtelenek, ráadásul hála a végtelenül idegesítő papnak, az első öt percben mindannyian áttérnek a buddhizmusra, és elkezdenek szútrákat mormolni a hőseink legnagyobb bánatára, akik persze megpróbálják harckész állapotba hozni őket, többnyire sikertelenül. Apró öröm az ürömben, hogy egy srácot, meg a nagymellű nőcit sikerül jobb belátásra bírni, melyen felbuzdulva Kurono gyorsan le is varrja az utóbbit, hiszen miért ne. Azt hihetnénk, hogy a -Hé, akarsz dugni? – kérdés nem szokott beválni, de úgy látszik csak egy zenélő fekete gömb hiányzik hozzá, és máris mehet az erotikával szórványosan meghintett állva kamatyolás a folyosón, amitől a néző kicsit úgy érezheti, hogy talán jobb lett volna lefolyótisztítót innia anime nézés helyett, de ez senkit ne tartson vissza! Rövidre fogva az nem túl érdekes elkövetkezendő epizódokat: a csapatot nagy nehezen kizsuppolják valami buddhista szentélyhez, ahol meg kell ölniük két hatalmas démont, akik teljesen egyértelműen ott állnak a kapu mellett, de ezt senki sem veszi észre, így egy részen át ácsorognak, mire végül megkezdődik a harc. Jól megkergetik őket, a pap egyből meghal, megy a töketlenkedés, senki sem akar tüzelni, amikor meg igen, akkor is mellélőnek. Így telik el három epizód.

„For it is written that with true faith, one can always find a way-“

Közben megjelenik két pszichopata, és baseball ütőkkel halálra verik a helyi hajléktalanokat, de a hőseinket persze ez sem zavarja. Egy percig úgy tűnik, hogy közbe akarnak avatkozni, de helyette inkább állnak tovább, azon tanakodva, hogy érdemes-e beleszólni a világ dolgaiba, vagy elég csak bamba halpofával meredni a semmibe, reménykedve, hogy a két démon meg a hobó gyilkosok majd szívinfarktust kapnak, vagy valami. Ilyen egy csapat nyomorult, imbecillis nyomorultat! Nem kicsit idegesítőek. Szerencsére, mintha csak a néző frusztrációja csapódna ki egy kondenzációs magon, Kurono bekattan, és egymaga levadássza a szörnyeket, de jön helyettük még egy tucat másik, ráadásul valami miatt a szentélyben lévő hatalmas Buddha szobor is életre kel… van baj.

Gyépések közt debil aki böszme.

A karakterek fogyogatnak, de az igazi tragédia (vagy öröm, nézőpont kérdése) akkor következik be, miután kiiktattak minden ellenséget, és már úgy néz ki, hogy mehetnek haza. Ekkor látják, hogy basszus, van még két ellenség a radaron, valami kis szentélyben, meg amott arrébb. Konklúzió: váljunk szét! Jó lesz, hisz tudjuk, az ilyen döntések mindig kifizetődnek! Na de ki fizet, és kinek? Anélkül, hogy részletesebben belemennék az ostobaságok és idióta hülyeségek láncolatába, amik az elkövetkezendő 1-2 epizódban az idegeinket borzolják, nézzük a végeredményt! Kuronón kívül MINDENKI meghal. Kato, Kishimoto… mindenki. A szentélyben lévő szobrok szisztematikusan legyilkolják az összes szereplőt, és egyedül ez a hülye főszereplő éli túl, ő is csak épphogy. A sztori szívfájdalom nélkül elvágja Kato és Kishimoto kibontakozni látszó szerelmét, Kurono és a nagymellű nő hiteltelen románcát, nagyjából két epizód alatt az összes új és régi karaktert bedarálja, de olyan hatásvadász és otromba módon, hogy ha nem irritáltak volna annyira ezek a töketlen kretének, akkor zavart volna, hogy ilyen végtelenül méltatlan módon végezték ki őket.

„I’m going to win! And then, we’ll go home together!”

Így zárul le a 21. epizód. A néző elgondolkodik: most mi a franc lesz? 5 rész van hátra, ez már nagyon nem elég arra, hogy egy új gárdával lefolytassunk egy új vadászatot, ráadásul be kell iktatni legalább egy epizódnyi átvezetőt is, vagyis még kevesebb az idő. Szóval, mit csináljunk? Oh, tudom már! Legyen az, hogy hozzátoldunk a történethez egy tökéletesen irreleváns, a sztorihoz semmilyen formában nem kapcsolódó mini filler szegmenset! Valami ilyesmi lehetett a készítők elgondolása, amikor kitalálták, hogy önszorgalomból beleírnak az eseményfolyamba egy olyan küldetést, ami nem volt benne a mangában, és valójában nincs semmi értelme. Új szörnyeket kitalálni fáradtságos feladat, mert azért komoly fantázia kell zöld szobordémonok meg sárga szobordémonok után valami hasonló kaliberű ellenféllel előrukkolni, ráadásul mi valami újat akarunk, valami csavart! Legyen érdekes! Spice it up, baby! Így hát ezúttal nem random kettyós idegenekre vadászunk. Nem. Az túl egyszerű lenne. Gantz most azt az utasítást adja a frissen érkezett palánta csapatnak, hogy öljék meg Kuronót, mert ő egy gonosz földönkívüli lény. Értem?!

Get owned…

A legviccesebb a dologban az, hogy a második évad is ugyanolyan vacak lenne, mint az első, ha nincs ez a 4-5 epizód. Az a filler, amit az anime készítői teljesen önkényesen művészkedtek hozzá a sorozathoz, hogy meglegyen a 26 rész, az a töltelék húzza fel a színvonalat! Ennek több oka is van. Egyrészt az alapszituáció, miszerint a szereplőknek az egyik társukat kell megölniük, sokkal de sokkal érdekesebb, mint az eredeti történet infantilis és ostoba szörnyvadászata. Ez a helyzet jóval több teret enged a valódi moralizálásnak, hagyja, hogy működjön a csoportdinamika, mindezt anélkül, hogy félfogyatékos retardáltak az epizódokon átívelő szerencsétlenkedésükkel megölnék az élvezhetőséget. A szereplők itt is többnyire átlagos civilek, de legalább nem idióták: felfogják a helyzetet, van önálló véleményük, gondolkodnak, döntenek. A tetteik logikus következményei a világnézetüknek, elveiknek és a lelkiállapotuknak, melyek egymásnak préselődnek, és ez konfliktusokat, feszültséget szül, vagyis olyasmit, amit ezalatt az egész rohadt sorozat alatt most éreztem először! A képletet tovább bonyolítja, hogy a korábbiakban már említett két baseballütős wannabe Mechanikus narancs-ízű pszichopata is bekerül a csapatba, és magukat ártatlan tucatembereknek tettetve igyekeznek manipulálni a többieket, a hősünk ellen hangolva őket. Ez megint csak pozitívum: mi tudjuk, hogy mindketten lélektelen gyilkosok, és szemrebbenés nélkül képesek lennének megölni akárkit. Kurono is tisztában van ezzel, de nem tálalhat ki, hisz senki nem bízik benne. Nagyszerűen ábrázolták, hogy törik meg minden kulturális ellenérv egy ilyen kényszerhelyzet nyomása alatt. Szinte mindenki kész lenne igazolni maga előtt Kurono megölését, hisz végül is a túlélés a tét! Vagy ő, vagy mi! Egyedül talán a menthetetlenül idealista könyvesboltos hajthatatlan, de a sorozat az ő igazát is letöri, őt is megcáfolja, lerántja, meghempergeti a mocsokban, de mégis feloldozza és megdicsőíti.

„I’m not going anywhere! This whole thing is nuts!”

A sorozat ebben az utolsó öt részben átvált gagyi tudományos-fantasztikus akció animéből egy pszichológiai horror/thrillerbe. Ha a Gantznak van bármi létjogosultsága, azt ebben a filler szegmensben nyeri el, úgy, hogy teljesen elüt a sztori főcsapásának tematikájától. Mintha külön minisorozat lenne. A tanulsága is más: nem az a szörny, akit annak kiáltunk ki, hanem aki úgy viselkedik. Voltak már persze erre utaló jelek korábban is (emlékezzünk csak vissza a kis reteklény embertelen és szadista meggyilkolására), de nem konkretizálták ki ilyen élesen. Az idegenek mindig visszataszítóak, erőszakosak vagy azonosulhatatlanok voltak, nem éreztük azt, hogy a szereplők ártatlan lényeket ölnek meg, hisz még a felszerelésükkel együtt is nevetségesen gyengék és bénák voltak, az ellenfelek pedig könnyedén el tudtak bánni velük. Egyszerűen túl nagy volt az erőviszonyok közti különbség.

-Megnézem az agyadat közelebbről!

A sorozat nem tudta eldönteni, hogy egy durva, gore-tól terhelt horror akar lenni, vagy meg akar fogalmazni valami nagyívű mondanivalót, és végül menthetetlenül elbillent a húsdarálás felé, ahelyett, hogy ráment volna az egész gyilkolás lélektani és morális hátterére. Miután 20 részen keresztül öltük az idegeneket, ne most akarjanak bennem bűntudatot kelteni azzal, hogy talán nem volt helyes fegyvertelen szörnyeket legyilkolni. Ez a vonat már elment, és kisiklott a láthatár peremén, hála Kato aggályoskodásának, mellyel csak lejártatta előttünk azt a szempontot, amit képviselni volt hivatott. Viszont az utolsó öt rész megmenti a formulát, mert fordít egyet a dolgon: most emberre kell vadászni, ráadásul az egyetlenre, aki megmaradt az ismert karakterek közül. Így már bele tudunk érezni a helyzetbe. És nem amiatt, mert egy emberrel könnyű azonosulni, vagy mert Kurono annyira szimpatikus, hanem azért, mert itt elérték, hogy egyáltalán felvetődjön bennünk a dilemma. Persze a végső konklúzió elég kierőltetett, és nem is igazán fogadom el. A vontatott felvezetés után sunyi lepkefingnak tűnhet a tanulság, de hát excrementumból nem lehet palotát emelni, ugye.

„Hii yah! Hii yah! Uhhh!! What the fuck?”

Látjuk tehát, hogy az utolsó 4-5 résztől eltekintve az anime megtartja az első évadban megszokott idegtépő tendenciáit, viszont a végére kicsit összeszedi magát, amivel viszont kilép a saját stílusi keretei közül. A második évad nem alkot homogén egészet. Drámázással indítunk, melynek az lenne a célja, hogy megerősítse a karakterekhez való kötődésünket. Ez természetesen nem valósul meg, így leginkább csak kínosan feszengünk, elszeparáljuk magunkat a látottaktól (főleg a vállalhatatlan viselkedésű Kurono miatt), és próbáljuk kibackelni addig, amíg végre elkezdődik a következő vadászat. De ez se hoz felüdülést, mert megint egy alkalmatlan gárda bénázását kell nézni. Hiába vannak ott a tűzkeresztségen átesett hőseink, ők sem jobbak semmivel, hisz leginkább az foglalkoztatja őket, hogy a kölyökkutyákként szétszéledő, a helyzet súlyát fel nem fogó amatőröket életben tartsák, de magához az idegenek eliminálásához nem sokat tesznek hozzá. Totális inkompetenciát, irreális komolytalankodást láthatunk még akkor is, mikor a dolgok relatíve jól mennek. Aztán a sorozat gondol egyet, és pillanatok alatt kivégzi a szereplőket, ellőve ezzel minden munícióját. Így csak Kurono marad a rivaldafényben, ő pedig teljességgel méltatlan erre, de az utolsó filler szegmens bizonyítja, hogy még 2-3 évad, és alkalmas főszereplő lesz belőle. Más sorozat eleve innen indít, Kuronónak viszont végig kell haladnia egy nagyon egyszerű, pár lépéses karakterfejlődési íven, és igaz, hogy két szezon kellett neki, de hé! Most már legalább tudja, melyik végén kell megfogni azt a rohadt sugárfegyvert, és talán még lőni is fog vele!

Amikor még a hallucinációidban is inkompetens vagy…

Grafika változatlanul tartja az átlagosnál kicsit gyengébb színvonalat, de cserébe a gore elemek jól ki vannak dolgozva, szóval tessék örülni! Belekre és kifröccsenő agyvelőre fizettél be, hát megkapod! Ami a harcokat illeti, továbbra is siralmasak, és annyira vontatottak, hogy egy mozdulatsorra szó szerint epizódok mennek el. A zene kifejezetten jellegtelen, akárcsak a karakterek szinkronhangjai. Valószínűleg a seiyuu-k sem voltak túlságosan feltüzelve attól a temérdek pancserkedéstől és idegtépő belső monologizálástól, amire a sorozat még mindig zavarba ejtően nagy hangsúlyt fektet. Az élvezhetőség természetesen valahol a béka ánusza alatt van, és ha esetleg képes vagy kitartani a végsőkig, akkor se gazdagodsz semmivel, a katarzis elmarad. Nem jutottunk el sehová, nem derült ki semmiről semmi, Kurono továbbra is egy balfácán, de most már képes testhez álló latexruhában műanyag pisztolyt lóbálva antik bronzszobrokat ölni, ami nyilván hasznos tud lenni a mindennapokban, de sajnos az önéletrajzodba nem írhatod bele. Miután véget ért az utolsó rész, úgy ültem ott, mintha valamiféle delejes igézet tartott volna fogva, próbáltam igazolni magamnak, hogy miért pazaroltam el 4 és fél órát az életemből erre a baromságra. Persze a reveláció nem érkezett meg, nem gazdagodtam, nem lettem szegényebb, csak csüggedtebb, és időnként egy kicsit dühösebb.

A Gantz megmutatja, hogyan lehet tehetség és érdemi mondanivaló nélkül elvesztegetni egy középszerű alapötletet. Öncélú gyilokpornó, és még annak is rossz. Ha a sorozatra gondolok, nem érzek haragot, csalódottságot, de még csak kiábrándultságot sem. Egyszerűen csak… miért? Hogy lehet valami ennyire felesleges? Engem nem érdekel, ha ostoba a víziód, unalmas vagy esetleg hatásvadász, de legyen valami oka annak, hogy létrehozol egy művet. Talán csak én vagyok nagy igényű, de nekem nem elég annyi, hogy power suitot viselő retardáltak rohangálnak, és vacak játékfegyverekkel nevetségesen béna idegeneket öldösnek le, ráadásul olyan ügyetlenül, hogy az már komikus. Komolyan, a második évad nagy része arra ment el, hogy a hőseink statikus bronzbábuk elől menekültek. Ezt még a Scooby Doo esetében el tudtam nézni 6-7 évesen, de annak a felnőttebb közönségnek, amit a sorozat megcélzott, talán többet kellett volna nyújtani ennél. Mondjuk valami olyasmit, ami abban a 4-5 filler epizódban volt. Valódi dráma, akció, feszültség, átélhető morális dilemmák, érdemi csoportdinamika. Ezt akartuk látni, nem a degenerált szobrok elleni lézerharcot…

4 / 10

- Kitahito

Megosztás