logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Játékkritika / 2015/04/30 / Szerző: Kitahito

Saya no Uta

A züllöttség szépsége nem avatatlan szemeknek való. Az alábukás aktusa és a különlegesség elkeseredett keresésének tanúságtétele az, amivel jogot formálhatsz a megismerés megkísérlésére. Aki felkészületlenül kopogtat, az magára zárja a mélység kapuját. Csak az nyerhet bebocsátást, akinek kinyílt a szeme a sötétségre.

Saya no uta 0

A Saya no Uta, azaz Song of Saya nevű 2003-as visual novelt, a Nitroplus csapatának (Chaos;Head, Steins;Gate) korai agyszüleményét szúrtam ki erre a napra. Eddig csak pancsoltunk a part közelében. Na, hát most jött el az a pillanat, mikor a víz hirtelen mélyülni kezd, és a ami eddig csak a térdünket nyaldosta, most már a vállunkig fog érni. A Saya no Uta tökéletes bevezető egy olyan világba, ahová semmilyen jó ízlésű ember nem akarna átlépni. Viszont a megismerés láthatatlan irányvonalai mindig a kellemestől a felkavaró és elborzasztó felé haladnak, és ami engem illet, már rég magam mögött hagytam ezt a határt. Aki viszont megmaradna a konform zónában, a világos és könnyen érthető összefüggések, fekete és fehér morális dilemmák közegében, az jobban teszi, ha messze elkerüli ezt a visual novelt. És természetesen a róla írt kritikámat is.

Tekintve, hogy a SnU felső hangon is csak 6-7 óra játékidővel kecsegtet, képtelenség lenne úgy beszélnem róla, hogy nem érintem a történetet. Mert az adja ennek a játéknak a gerincét. Szóval ha ne adj Isten azt tervezed, hogy végigjátszod, akkor ne olvass tovább, mert kritikám szükségszerűen a sztori kivesézése köré fog épülni. Nem akarom senkinek sem elrontani az élményt, legyen az bármilyen sötét, hangulat- és étvágyromboló. Így tehát nagyjából EZ lenne az a pont, ahol még sértetlenül kiszállhatsz.

Amikor az ellenőr reggel fél hatkor kéri a bérletedet…

Amennyiben még itt vagy, az azt jelenti, hogy végeztél a játékkal; figyelmen kívül hagytad a figyelmeztetésemet; nem érdekel a játék, de a kritika igen; nem tűröd, hogy mindenféle autoriter figura megmondja, mit csinálj, és már csak azért is tovább olvastál…stb. Bárhogy is legyen, most már kár lenne elbizonytalanodni.

Történetünk főszereplője Sakisaka Fuminori, aki, nos… kezdjük az elején. Sakisaka-kun és családja autóval utaztak valahová, karamboloztak, és egyedül a srác élte túl a szerencsétlenséget, de ő is csak éppen: komoly agykárosodást szenvedett, és minden bizonnyal zöldségként kellett volna tovább léteznie (már ha egyáltalán), ha nincs Ogai professzor, és egy új, kísérleti kezelés, mely rettentően rizikós, de cserébe még nem is biztos, hogy hatásos. Ám hősünknek nincs túl sok vesztenivalója, és amúgy sem kérdezték meg a véleményét. Elvégzik rajta a beavatkozást, és csodával határos módon fel is épül. Mikor magához tér, még vakon, minden normálisnak tűnik, de ahogy eltelik egy-két nap, és a látása visszatér, rá kell döbbennie, hogy a világ gyökeresen megváltozott. A látvány, ami fogadja, olyan borzalmas, hogy ha egyből ébredés után tapasztalja meg, biztos elveszíti a józan eszét.

„The world as I knew it is gone. I have no place to call home.”

A falakat rákos daganatokhoz hasonló, fekélyes és nedvedző húsburjánzások fedik, a plafonról nyálka csepeg, míg a kórházi csempék helyén belek, és meghatározhatatlan, féregszerű állatok tekergőznek. Ez már önmagában is sokkoló lenne, de az emberek is kifordultak magukból: undorító, epés habot fröcsögő hússzörnyekké változtak. Ez a groteszk látvány, mint valami vírus, megrontja és elferdíti a többi érzékszervét is, így az illatok bűzös szagokká silányodnak, az ételek ehetetlenek lesznek, tapintásara mindennek kocsonyás állaga lesz, az emberi beszédhangok (már ha azt beszédnek lehet nevezni), olyanok lettek, mint valami haldokló állat (vagy démon) visító hörgései. Felfogja, hogy baj van, és ez nem egyszerű hallucináció, így a kezdeti rémület után igyekszik normálisan viselkedni, nehogy az orvosai és a látogatói gyanút fogjanak. Ki tudja, legközelebb mekkora darabot vágnak ki az agyából…

Fuminori, a társaság középpontja. Nem sorozatgyilkos.

Talán senki sem lepődik meg azon, hogy hősünk nagyon hamar arra a következtetésre jut, hogy ideje véget vetnie az életének. Mint orvostanhallgató, pontosan tudja, hogy nem a világgal, hanem vele, az ő érzékelő, de inkább az adatfeldolgozó rendszerével van a baj. Vagyis az agyában. Azt is tudja, hogy az orvostudomány jelenlegi állása szerint az állapota még akkor is gyógyíthatatlan lenne, ha orvosai képesek lennének lokalizálni a hibát. Ami erősen kétséges, így ha felfedné magát, valószínűleg rövid úton elmegyógyintézetbe kerülne. Tehát egyik este rászánja magát, hogy megkíméli magát ettől az egész tortúrától. És akkor megjelenik Saya.

Fuminori egy 10-12 éves forma lányt pillant meg az ágya fölé hajolva, az egyetlen dolgot ebben az elborult, rémálomszerű világban, ami normálisnak tűnik. Fuminori nagyon meglepődik, akárcsak a lány, mikor hősünk beszédbe elegyedik vele. Úgy néz ki mindketten érdekesnek találják a másikat (különböző okokból), és némi finom puhatolózás után megegyeznek, hogy Saya minden este meglátogatja Sakisakát, akinek így sikerül megőriznie az ép eszét, és életben marad. Mikor a fiút végre kiengedik, felajánlja Sayának (aki egyébként a kórházban él…), hogy költözzön hozzá a szüleitől megörökölt házba. A lány némi hezitálás után elfogadja az ajánlatot, de azzal a “feltétellel”, hogy Fuminori segít neki megkeresni Ogai professzort, aki elvileg Saya apja. Szóval a kislány beköltözik, és mivel hősünk nem tudja leküzdeni a vágyát, nemsokára a szeretője lesz. Igen. Bár a lány kb. akkora, mint egy nagyobbacska játékbaba, és az élet dolgaiban látványosan járatlan, de a szexuális  tapasztalata (PROFESSZOR?!) és étvágya meglehetősen magas.

„More, Fuminori! Harder! It’s so deep… ahhhhhh!”

A sztori nagyjából itt veszi kezdetét, az eddigiekről menet közben elszórt visszaemlékezésekből értesülünk, de én vagyok olyan precíz, és megtartom a kronológiai sorrendet. Fuminori már egy ideje kint van, visszament az iskolába, és igyekszik normálisnak látszani, pedig folyamatosan egy hajszál választja el attól, hogy leamortizáljon egyet-kettőt az idegesítőbb “húslények” közül. Ezek pedig legtöbb esetben a barátai lennének: Tsukuba Yoh, aki gyengéd érzelmeket táplál hősünk iránt, best friend Tonoh , és az ő barátnője, Oumi. Örülnek, hogy visszatért hozzájuk a társuk, és bár érzik, hogy valami nem kerek vele, azért igyekeznek úgy viszonyulni hozzá, mint régen. Vagy még “úgyabbul”, ha ez érthető. Mindenesetre ez a természetellenes odafigyelés végtelenül irritálja Sakisakát, és legszívesebben szétverné a fejüket (már ha ki tudja találni, pontosan melyik részük is az…) egy széklábbal, de tovább színlel.

-Senpai, több ondót szeretnék kérni!

A srácnak egyébként időnként el kell járnia konzultációra a kórház kirendelt neurológusához, Tanbo Ryouko doktornőhöz, ami bár nagyon frusztráló, mégis rendre megjelenik. Egyrészt, hogy fenntartsa a normálissága látszatát (nyilván nem nagyon megy neki), másrészt, hogy információt szerezzen Saya eltűnt apjáról. Persze nem kap túl sok kapaszkodót a professzor hollétét illetően, mert maga a doktornő is csak a sötétben tapogatózik, mégis mintha eltitkolna valami lényegeset…

Szóval, mint az várható, a hősünk képtelen arra, hogy hosszú távon tettessen, és menthetetlenül elkezd szétesni. Yoh kiválasztja a legkevésbé ideális alkalmat, hogy szerelmet valljon, így önkéntelenül is kiprovokálja Sakisakából a leglekezelőbb és leghidegebb elutasítást, amit az emberi történelem valaha látott. Érthető módon szerencsétlen igencsak zaklatott lesz, és elrohan sírva keseregni valahová. Az esetnek szemtanúja volt Tonoh és Oumi. A lány dühös Fuminori kegyetlensége miatt, és míg Tonoh elmegy megvigasztalni Yoht, utána indul.

Még hősünk előtt ér a házához, és belépve szinte arcul csapja a bűz és a rendetlenség. Veszélyt érez, de nem fut el, hanem beljebb nyomul a házba, ahol egy szörnyű, mégis vidám hang fogadja. Nem kell hozzá túl sok finesz, hogy rájöjjünk, ki is az. Illetve, hogy mi is az. Saya természetesen Fuminorira számított, és amikor megérezte, hogy nem ő jött haza, nagyon megrémült és elbújt, de ahogy Oumi bemegy a nappaliba, és felkapcsolja a villanyt, kénytelen valamit lépni. Valami a behatoló vállára csöppen, és már csak arra marad ideje, hogy felnézzen, mert a plafonról egy lény veti rá magát.

„Perhaps others would fear and loathe her. I, however, find her malevolence irresistibly charming.”

Mikor Sakisaka végül hazatér, meglátja Sayát, ahogy mindenféle gyümölcsöt majszolva ül a földön. A lány szégyenli magát, de a srác nem ütközik meg a dolgon, hanem ő is csatlakozik a lakomához. Ugyanis ez az étel végre kívánatos a számára, és végre nincs ehetetlen íze, sőt, kifejezetten finom. Így megbeszélik, hogy mostantól együtt fognak étkezni, és ezzel elcsomagolják Oumi maradványait a fagyasztóba… hősünk a látszat ellenére nem hülye. Tudta (vagy legalábbis valamikor menet közben rájött), hogy Saya nem lehet ember, hanem valami olyan elmondhatatlanul groteszk dolog, amit az ő eltorzult érzékei emberinek mutatnak.

Meet the meat.

És az is világos számára, hogy nem szokványos ételt eszik. Természetesen azt nem sejti, hogy kit, illetve valakit eszik, de hamarosan erre is rájön. Ugyanis Saya, bár nem tudja, hogy pontosan mi is ő, honnan jött, vagy miért van itt, de ösztönösen fejleszteni akarja a képességeit. Az emberi sperma útján megismeri a gémállományunkat és testfelépítésünket, lassan egyre inkább képessé válik arra, hogy ezek paramétereit módosítsa is. Gyanítható, hogy Sakisaka is ezen kezdeti kísérletezések egyik mellékterméke. Mindenesetre Saya becserkészi a szomszéd festőt, módosít pár dolgot az agyában, így az hasonlóan kezdi látni a világot, mint a hősünk.

A férfi lemészárolja a családját, majd Fuminori házába betörve megerőszakolja Sayát, akit értelemszerűen ő is egy angyali, védtelen gyermeknek lát. A srác ekkor ér haza, és feldühödve a szerelme megrontásán lemészárolja a szomszédot, aki számára persze egy undorító húsmasszának néz ki. Egy idő után, mikor a férfit valóban ilyen halmazállapotba csépeli, látja, ahogy a perverz lény gennyes bőre alól friss, érett gyümölcsök bukkannak elő, és mindent azonnal megért. Saya elmeséli a történteket, és felajánlja, hogy meggyógyítja Sakisaka-kunt, hisz már elég tapasztalatot szerzett ehhez. Itt kapjuk meg az első választási lehetőséget a játékban:

-Ha élünk a lehetőséggél, visszatérünk a régi életünkbe, de elveszítjük Sayát. A rendőrség elkap minket, és négy ember megölése miatt életünk hátralévő részét elmegyógyintézetben tölthetjük, a szerelmünk után vágyakozva. A lány egy nap valóban eljön, de mivel nem akarja összezúzni a korábbi kellemes emlékeket, csak egy mobiltelefonba pötyögi be a búcsúüzenetét. Tovább keresi a professzort, és megpróbál rájönni az ittléte céljára. Ez a befejezés igazán melankolikus, egy lehetetlen és beteljesületlen románc keserédes utóízét hagyja maga után.

„We were too weak to find happiness.”

Megjegyzem, ennél csak negatívabb végkifejleteket kaphatunk, és ez teljesen világos volt számomra, mikor eljutottam eddig a pontig, így én ezt az utat jelöltem ki magamnak (de persze a többit is megnéztem). Itt még képesek vagyunk együtt érezni, vagy akár szimpatizálni a főszereplőkkel, indítékaik és cselekedeteik érthetőek, bűneik pedig megbocsájthatóak, mivel valamilyen szinten mindketten a körülmények áldozatai. Viszont ha a másik lehetőséget választjuk, akkor…

-Visszautasítjuk az ajánlatot, és azt mondjuk, a normális világban nincs semmi, ami vonzana minket, sőt, már nincs is normális világ, ahová visszatérhetünk. Miután meggyőzzük Sayát, hogy komolyak a szándékaink, teljesen belemerülünk a szerelmébe, végképp megszakítunk minden kapcsolatot a korábbi, relatíve normális életünkkel és a racionalitásokkal, hogy átadjuk magunkat az örvénylő őrületnek. Abbahagyjuk a kapálózást, és mosolyogva süllyedünk alá a mélybe.

Nem mindig lehet boldog az a befejezés.

Ha így határozunk, a történet folytatódik. Sok hús kerül a fagyasztóba, és kegyetlen gyorsasággal születnek meg embertelen elhatározások. Vagyis likvidálni kell mindenkit a közvetlen közelükből, aki veszélyt jelenthet rájuk. Jelen esetben ez Tonoh, aki az eltűnt barátnője után nyomoz, és elkezdte követni “hősünket”, valamint Yoh… mert Saya féltékeny rá. Elkezdődik a macska egér játék Fuminori és Tonoh között, aki egyre több szerepet kap, és egyre gyakrabban látjuk az eseményeket az ő szemén keresztül. A srác még mindig azzal áltatja magát, hogy Sakisaka a barátja, és elhesseget minden arra utaló jelet, hogy komoly fenyegetést jelent rá nézve.

Elkezd konzultálni a barátja orvosával Ryoukóval, és beavatja abba a kevésbe, amit be mer vallani a történtekből. Közben meg követi Fuminorit, aki igyekszik Ogai professzor házát és titkos rejtekhelyeit fel- és átkutatni. Ez a ügyetlen tevékenysége nem marad észrevétlen, és az időközben teljesen pszichopatává vált Sakisaka ki is használja ezt: elcsalja barátját a professzor egy elszigetelt helyen lévő birtokára, majd egy váratlan pillanatban belöki a kútba, és otthagyja meghalni. Közben Saya magához édesgeti Yoht, elkapja, megkínozza, a saját képére formálja, és ha már úgyis belenyúlt az agyába, agy kicsit össze is turmixolta a dolgokat, így a szegény lány nagyjából egy gagyarászó zöldség szintjére süllyedt. De előtte még telefonál egyet Tonohval, végül is ez szüli az alkalmat, hogy letaszítsák szerencsétlent a kétségbeesésbe.

„You and I are lovers, and Tsukuba Yoh is our pet.”

Látszólag minden akadály elgördül a szerelmesek útjából, és boldogan orgiáznának a frissen szexrabszolgává avanzsált Yohval, de befut egy hívás Tonoh-tól, akinek minden valószínűség szerint halottnak kéne lennie. Hogy mi is történt? Ryouko megmenti a srácot, lemászik utána a kútba, és együtt felfedezik az onnan nyíló titkos laboratóriumot, ahol megtalálják a professzor holttestét, és egy kazal feljegyzést egy ismeretlen eredetű organizmusról. Mint kiderül, a nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnő doktornő egy “kissé” kattant, lefűrészelt csövű sörétes puskával mászkál, és a rémálmaiban őt kísértő idegen lényt akarja levadászni.

‘Jószomszéd Yosuke és a gyereknevelés.

Tonoh eléggé idegenkedik a vele való együttműködéstől, ezért egyedül indul Fuminori nyomába. Már nincsenek illúziói, viszont szegény nem az az akciófilmes hős, csak egy átlagos, kissé tompa srác, akit a sorozatos árulások és tragédiák a bosszú felé hajtanak. Indulás előtt felhívja ellenségét, hogy a meglepetés erejét használva egy előnyös alkut csikarjon ki belőle. Még mindig azt hiszi, hogy megmentheti Yoht és Oumit.

Szóval ultimátumot ad a volt barátjának, és amíg a türelmi idő tart, elindul átkutatni a házát. Mikor odaér, az épületet üresen találja, a gazdája sietősen távozott, még arra sem volt ideje, hogy kiürítse a hűtőt és a fagyasztót. Megpillantja a barátnője zsigereit a dobozos tejek mellett, elpattan benne valami. Nem akar mást, csak megölni azt, aki ezért felelős. Már nem bosszúból, nem dühből, hanem mert ő nyitotta fel a szemét erre a valóságra. És itt a második, egyben utolsó lehetőségünk döntést hozni. Tonoh telefont ragad, és felhívja:

-Fuminorit, aki számít erre a hívásra, és tőrbe csalja a barátját. Egy elhagyott épületben hívja, ahol az találkozik a szörnnyé változtatott (és fájdalmában a haláláért könyörgő) Yohval, és darabokra veri egy vascsővel. Majd Sakisaka rátámad, és némi adok-kapok után végül a szerelme segítségével megöli a srácot. Saya hosszasan lakmározik belőle, majd hirtelen rosszul lesz, fájdalmas görcsök gyötrik, és kiviteti magát a kétségbeesett Fuminorival az udvarra, ahol… “kivirágzik” (abba bele se merek gondolni, hogy a valóságban mit csinál…), és szétszórja a gyermekeit (vírus?) mindenfelé, majd eltűnik. Ezek után nem tudjuk, mi lesz a főszereplővel, de gyanítható, hogy boldogan éli életét ebben a szép, új világban (már amennyire kedvese nélkül boldog lehet…) Az végszó a haldokló Ryoukoé, aki a hegyekbe menekült, hogy ott töltse utolsó napjait emberként. Le kellett vágnia az egyik kezét, mert kezdett átváltozni. A városokban addigra már mindenki szörnyeteggé alakult, mindent beborított egy hússzerű, burjánzó lény, és az emberiség, mint olyan, apró menekülttáborokban várja, hogy végül őket is utolérje az elkerülhetetlen…

-Ryoukót, és összedolgoznak, hogy legyőzzék Fuminorit, és elpusztítsák a szörnyeteget, mielőtt túl késő lesz. A doktornő kielemezte a laborban talált adatokat, és rájött, hogy “Saya” mennyire veszélyes ellenség. Igyekezett megtalálni a gyenge pontját, és elő is állt egy fegyverrel, amivel talán megölhetik. Tonoh felkészülten megy el a találkozóra, a csomagtartóban megbújó Ryoukóval, aki a harc közben beveti magát, és Sayához vág egy kis tartálynyi folyékony hidrogént. Kezdetét veszi a shakespeare-i végjáték: a feldühödött Fuminori egy baltával széttrancsírozza a doktornő felsőtestét, aki az utolsó erejével még szétlövi a megfagyott Sayát. Sakisaka erre katatón állapotba kerül, és monoton mozdulatokkal szétveri a saját fejét a balta élén. Ami megmaradt Sayából, az elkezd a halott szerelme felé mászni, de ezt a Tonoh úgy értelmezi, hogy ártani akar barátja holttestének, ezért addig üti a lényt, amíg mozog. A srác túléli a történetet, de megtörik, és a záró sorokban azt latolgatja, hogy mikor is lője szét az agyát a pisztolyával.

A világ gyönyörűséges pusztulása.

Nos, talán ez így egy kicsit tömör volt, de dióhéjban ennyi lenne a történet. Mint láthatjuk, nem egy leányálom.  De még legényálom se. Van itt minden: pedofília, idegen organizmusokkal… fília (?), gyilkosság, fajirtás, kannibalizmus, nemi erőszak, agymosás, kínzás. Minden, mi szemnek, szájnak, és hét főbűnnek ingere. Miért tartom mégis nagyon érdekes és értékelendő darabnak a Song of Saya-t? Azért, mert mindezeken túl ott van benne valami naiv, gyermekien ártatlan és a szürreálisan egyedi párosítás miatt teljességgel perspektíva nélküli szerelem. És ez a szépség, ez a vérben és gyilkosságban fogant intimitás, annyira kontrasztban áll azzal a sok szörnyűséggel, ami történik, hogy pont ezért emelik ki egymás hatásait.

Nagyra értékeltem azt a Hitchcock-féle húzást, hogy sosem láttuk a szörnyet, nem tudtuk, hogy néz ki Saya, mindig csak valami lényegtelen elemét (csápot, nyálkát) pillanthattuk meg, az, hogy valójában milyennek tartjuk a legborzalmasabb dolgot, teljesen a képzeletünkre van bízva. Még jó, mert az egész történetet átjárta valami nagyon eltalált és mélységesen lovecrafti hangulat. Elültet (vagy felébreszt) benned egy ősi félelmet az ismeretlentől, kicsit odalök az őrület felett húzódó sziklapárkány széléhez. Látni akarod Sayát, de tudod, hogy ha megpillantod, megbomlik az elméd, mert nem tudná befogadni a borzalmat. Saya és Fuminori. Szépség és szörnyeteg. De melyikük a szépség, és melyikük a szörnyeteg? Egy ponton túl már nagyon nehéz eldönteni.

„I’ll do whatever it takes! I… I can’t be apart from you!”

A játék jól érzékelteti a dolgok relativitását. Minden csak megítélés kérdése. Jó és rossz elveszítik az értelmüket, mikor az adott cselekedeteket kiragadod a társadalmi vagy kulturális kontextusukból. Persze én, mint a Föld bolygó lakója, ember, kaukázusi fehér bőrű fajta, európai, magyar, városi gyerek, elítélem azt, amit látok, mert morálisan züllött, undorító, visszataszító, és beteges. Ha le is csupaszítom a szemléletmódomat minden előítélettől, akkor is ott lesz az a réteg, amit nem tudok lefejteni. Hősünk mindent levetett, illetve az állapota révén minden lehullott róla. Az ő világában nem létezik az erkölcs úgy, ahogy mi ismerjük, mert annak a világnak csak két szereplője van: ő és Saya. Minden morális dilemma csak kettejük viszonylatában értelmezhető.

Sweet child o’ mine…

Tehát ami Sayának jó, az , ami pedig rossz Sayának, az ROSSZ. Ami kettejüknek rossz, az NAGYON ROSSZ. A világegyetem beszűkül, és csak egy férfinak és egy nőnek van benne hely, minden más jelentéktelen, az összes többi ember csak tereptárgy, minden hang csak zaj, és a világ a másik nélkül csak egy gusztustalan húsdzsungel. Elpusztítani a világot néhány emlékért? Odaadni mindened a semmiért cserébe? Tökéletesen átadni magad a másiknak. Hát nem ezt jelenti a szerelem? Ugyan úgy megváltozik az érzékelés, ugyan úgy átértékelődik a bűn, és ugyan olyan kétségbeesetten kapaszkodunk a másikba, mintha ő lenne az egyetlen és utolsó ember a föld kerekén.

Nagyon nyitottnak kell lenni hozzá, de ez a játék egyszerűen gyönyörű. Túl kell jutni a megbotránkozáson ahhoz, hogy észrevedd és megértsd, de mégis az. Viszont nem bitorlom el a jogot azoktól, akik megütköznek a tabukon, vagy elítélik a szereplők tetteit. Mert normális szemléletmóddal elfogadhatatlan és megbocsájthatatlan az a sok bűn, amit Saya és Fuminori elkövetnek a szerelmük jogán. De az nem számít. Érezhetsz elégtételt a bukásukon (megvallom, én is éreztem egy keveset…), de felesleges, mert nincsenek tudatában a bűnösségüknek. A románcuk eleve kudarcra volt ítélve. Milyen jövője lehet egy embernek és egy közel sem antropomorf földönkívüli lénynek? Saya rendeltetése (mint ahogy elmesélte) annyi, mint egy spórának, ami messzire sodródik az űrben, és megfertőz egy bolygót.

Saya a galaktikus rák. Mégis mi a közös benne és Fuminoriban? A történet szerint a magányon és a kirekesztettségen kívül csak egy dolog: mégpedig a kegyetlenség. És a játék szerint a szerelem mellett ez a másik egyetemes dolog, ami összeköt minden intelligens élőlényt. Minden lélekkel rendelkező lényt. A végtelen odaadás, önfeláldozás, szeretet, valamint az uralkodás vágya, a totális hatalom gyakorlása… kínzás, megalázás, könyörtelenség, gyilkosság. Nem a szélsőségek által közrefogott tér, hanem maga a két végpont az, ami a lélek lényegét meghatározza. Ezzel a nézettel nem tudok egyetérteni.

„I feel great. This is the satisfaction of having found the perfect solution to a difficult problem.”

Technikai szempontból a Saya no Uta kiemelkedő alkotás. A zenék tökéletesen harmonizálnak az adott szituációkkal, remek aláfestők, és a Kanako Itō által előadott Song of Saya daltól garantáltan “libabőrösre borzongod” magad, mert mindig a legjobb pillanatokban szólal meg, melynek hatására pont a leginkább groteszk jeleneteknél hág a legmagasabbra az emberben a gyönyörűség. A képek, a zenék, a dialógusok, minden remekül aládolgozott annak az alapkoncepciónak, mely meg akarja mutatni, mennyire nehéz ítélkezni, mennyire viszonylagos minden, és mennyire esendőek vagyunk, ha egy agytekervényeinkre hullott porszemtől a feje tetejére áll a világunk. Ami jól hangzik papíron, és lehet, hogy egy olyan kultúrsznobot, mint én, az ilyesmi elvarázsol.

A szépség… törékeny.

De mit vesz le mindebből az átlag játékos? Céltalan, vagy ami még rosszabb, öncélú kegyetlenkedést, szándékos, hatásvadász tabudöntögetést, olcsó történetet, azonosulhatatlan főszereplőket…stb. Tehát a játék sokaknál nem fogja elérni a célját, mert a közönség túlnyomó többsége egyszerűen alkalmatlan arra, hogy befogadja a játékot. Nyilván vannak elborultabb alkotások is, de ha a készítőknek célja volt ezzel az egésszel, akkor nem érték el? Vagy mégis? Olyan lenne ez a játék, mint maga Saya? Elég neki egy ember szerelme, rajongása, és egy kis sperma, hogy megváltoztassa az általunk ismert világot? Hangzatos, de elég erősen kétlem.

Összességében szerintem a Saya no Uta legnagyobb hibája épp az, ami szerintem a legnagyobb erőssége: vagyis túl egyedi, túlságosan kívül esik a mainstream tűréshatárnak… még a látóterén is. Egy ilyen játék nem lehet sikeres, csak híres, és az is csak azért, mert azok, akik miatt nem lett sikeres, olyan vérmesen hangoztatják az igazukat. De ne is legyen sikeres. Mert a játék színtiszta nihilizmus, nem állít semmit, csak tagad minden állítást, és még abban is kételkedik. Ha a szellemünk, a látásmódunk, és az elveink ennyire törékenyek, felmerül a kérdés, hogy léteznek-e, vagy létezik-e az a valami, amiről mintázva megalkotjuk őket, vagy pedig minden az adott pillanatnyi viszonyrendszerben érvényes?

„I have a dream – that one day my daughter will know the blessings of love.”

Nem csak az a kérdés, hogy Fuminori “elromlott”-e vagy “megjavult”, mikor a világot olyannak látta, amilyennek, hanem hogy van-e a megismerést gátló törött lencsén túl egy világ, amit fel lehet fedezni, vagy a megbabrált agyunk a semmibe vetíti ki a fákat, irodaépületeket, és villanyoszlopokról lecsüngő húsliánokat? De ez messzire vezet, és végső soron nem is vezet sehova. Úgy gondolom, hogy a Saya no Uta egy zseniális darab minden tekintetben, nagyon érdekes és elgondolkodtató játék, ami egy bizonyos(an magas) fokú nyitottsággal sok átfilozofált órát eredményezhet, de csak keveseknek van hozzáférése ehhez a tartalomhoz. Szerencsére. Ha a normalitás kerítéssel és szögesdróttal határolt autópályájáról olyan könnyedén és tömegesen le lehetne kanyarodni, akkor nagyon hamar szétesne a civilizációnk ingatag felépítménye. És még egy földönkívüli entitás sem kéne hozzá…

8 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Isten dögkeselyűi.

Következő kritika:

A Falu

Még több Játékkritika