logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2015/01/09 / Szerző: Kitahito

Red

Rohadt újgazdag teenagerek! Megölik az ember kutyáját, aztán meg nem kérnek bocsánatot! - na, a Red nagyjából ennyi, másfél órásra nyújtva. És körülbelül ennyire is érdekes.

Red 0

Ó , a gonosz burzsoázia! Ugyan mi szolgálhatna ékesebb példaképp e megtollasodott egyedek álnok és alávaló természetéről, és bizonyíthatná, mint a Red (avagy csodálatos magyar fordításban: Bosszú) című 2008-as játékfilm? A nyomorult, papírpénzt sose látott állampolgár, aki a közüzemi számlákkal vívott elkeseredett gladiátorharcában rég megnyomorodott, most megláthatja, miért olyan nehéz a gazdag embernek bejutnia a mennyországba. Vagy miért olyan könnyű a tevének átszenvednie magát annak a rohadt tűnek a fokán. Valamelyik a kettő közül.

Van nekünk egy szerény, de tisztességes életet élő amerikai kisemberünk, Ludlow. Se felesége, se gyereke, csak egy kis vegyesboltja, egy háza a semmi közepén, na meg persze ott van még a kortól kissé megereszkedett arcbőre is. És a kutyája, Bosszú. Mármint Red. Nem összekeverendő. Mint minden derék, jóravaló ember, Ludlow sem akar mást, csak öregkorára kiülni egy összecsukható kempingszékbe a közeli tó partján, és egész nap horgászgatni. Unalmas, mondhatnád, és feltehetőleg igazad is lenne. De hősünk nem vágyik másra, csak nyugalomra a vidéki miliő bódító állandóságában. A nice friendly village, no? No… Mert a békés tengődését megzavarja három fiatal, akik odacsörtetnek hozzá, miközben épp a tó partján igyekszik horgára csalogatni a halakat. Vezetőjük Danny, az elkényeztetett apuci kedvence, aki Master Carddal jött a világra, és Ferrarival hagyta el a szülőszobát. Gazdag kis görcs, na. Mindenki ismeri a fajtáját.

„My boys are my boys, and I’ll handle ’em any way I see fit, okay?”

Azt hiszi, azért, mert a faterja ‘összekeresztapáskodott egy halom pénzt, körülötte forog az egész világ, és joga van azt csinálni, amit csak akar. Mindehhez persze olyan arc párosul, hogy szó nélkül lerúgnád a veséjét. De mivel olyan ügyvédje van, amelyiknek magasabb az órabére, mint a te egész havi fizetésed, inkább passzolod, és hagyod, hogy majd az élet büntesse meg helyetted. Ami nem történik meg, de te erről már nem tudsz. Na, szóval jön ez a két lábon járó karikatúra, és elkezdi mondani a jó előre megkoreografált hülyeségét. Van mellette még két fogdmeg, a “Mindenen röhögő”, és a “Figyelj, ezt nem kéne”, így nincs túl sok esélyed keménykedni. És persze ott figyel az a vadászpuska is a legalkalmatlanabb kézben, csak arra várva, hogy okot adj a használatára. Beléd fognak kötni, tudod. Baj lesz. Mit teszel? Öreg vagy, már csak a kockás ing és a farmernadrág tart egyben, ellöknek, elvisz a combnyaktörés. Mindenki kényszerpályán van. És valaki meg fog halni.

Végül is igazuk van, nem kéne a gatyájában matatnia.

Ludlow, mint tudjuk, tisztességes, jó természetű kisember, aki nem keresi a bajt, de ha rátalál, akkor igyekszik hidegvérrel, és óvatos mozdulatokkal kitérni az útjából. Megtesz mindent, amit csak lehet, hogy ne ingerelje fel az újgazdag kis genyót. Még kész lenne a pénzét is odaadni nekik, mert nehogy már ebéd nélkül maradjon a Soprano gyerek, hátha éhes szegény. De persze ez sem menti meg a helyzetet. Danny maga a puska és a ravasznak feszülő ujj: kénytelen elsülni. Így minden különösebb ok nélkül agyonlövi Ludlow szegény öreg kutyáját, aki még szenved egy kicsit, majd kimúlik. Háromból két srác jól mulat ezen, majd lelépnek. A férfi teljesen letargiába esik, hazaviszi a kedvence tetemét, elhantolja, majd elhatározza, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, és megpróbál elégtételt venni. És mivel Ludlow egy tisztességes, derék polgár, először elmegy a rendőrségre, a helyi ügyvédhez, sőt, egy kis nyomozás után még a srácok szüleit is felkeresi.

Csak annyit kér, hogy azok kérjenek bocsánatot a tettükért. És mivel a gazdagok (mint tudjuk), aljas, pökhendi, velejükig romlott lények, a helyi “maffiafőnök” apuka nem képes megtenni egy ilyen hatalmas tettet, sőt lenézően tagadja az egészet, és falaz a fiainak (mert amúgy a …nem kéne…-srác Danny testvére). Hősünk nem nyugszik, kész bíróságra vinni az ügyet, de erre sosem kerülhet sor, mert senki sem foglalkozik komolyabban egy kutya megöléséve, melyre amúgy is csak közvetett bizonyítékok vannak. Képbe kerül a sajtó egy csinosnak titulált nő képében, aki lehozza a sztorit, majd közelebbi kapcsolatba kerül Ludlow-val. Egy kínosan hosszú és hatásvadász monológ keretében a férfi elmeséli, mi is történt a családjával, és miért volt neki olyan fontos az a kutya. És, hogy katona is volt. Gyakorlatilag az öreg John Wick.

„I learned one thing during the war: that you fight with whatever you’ve got, whatever you can lay your hands on… and you never stop.”

Tisztes, amerikai kisember, aki nem akar sokat az élettől, de azt sem kapja meg, ennek ellenére egyenes háttal és acélos gerinccel tűri a sorscsapásokat, sőt, még arra is telik mérhetetlen morális kvalitásaiból, hogy szolgálja a hazáját. What a hero! Mindannyian ilyen átlagemberek akarunk lenni… és a kisember a maga kis eszközeivel, egyszerű, de nemes lelkével és az akarata erejével szembeszáll a gonosz gazdagokkal. Nem a kutya miatt, nem a pénz miatt, hanem mert… igazság? Ez elvi kérdés. Az igazságnak mindig, mindig felszínre kell jutnia, nem hátrálhatunk meg, mert ez a bátrak hona. Nehéz a harcunk, de muszáj, mert ugye van, amiért muszáj… nem hátrálhatunk meg soha, mert az igazság, az igazság bezony mindig, szóval… Igazság?

Sneak: lvl 99.5

Na, nagyjából így hullik szét ez az amúgy sem túl jól felépített történet. Megfullad a saját idealizmusában. Feketén és fehéren láttatja a világot. Némi nagyon erőltetett lelki rokonságtól eltekintve (ugye Ludlow összebarizik a folyton akadékoskodó gazdag kölyökkel, akinek így természetesen muszáj meghalnia a film végén…) vannak a kisemberek, mint az igazság bajnokai, és az ördögi, gerinctelen, megvesztegető, szociopata gazdagok. Ezek az utóbbiak minden egyes helyzetbe kizárólag mocskosul képesek viselkedni, és bár nyilván csak ránevelték őket a rosszra, azért mégiscsak retkes, szemét alak mind. De nem is sérelmezem annyira, hogy ennyire befeketítenek mindenkit, akinek köze van a hatalomhoz (az ügyész korrupt, a média vezetői részrehajlóak, a rendőrfőnök szarik mindenre, burzsuj papa pedig piti simliskedéssel kaparta össze a villára valót), mert valamilyen szinten ez így korrekt, bár lehetne kicsit árnyaltabban tálalni.

Az a baj, hogy az összes aljasságot egy öreg, korcs kutya lelövésének okán dobják be az asztal közepére. Mert ugye, sajnálom a szerencsétlen állatot, meg minden, de gazából semmit sem számít. Ha a srácok puskavégre kapták, hát akkor ez van, még akkor sem kapnának többet egy kisebb pénzbírságnál, hogyha mindenki a törvény betűje szerint járna el. Akkor meg miért izgul rá mindenki erre a témára? Elvi kérdés a gonoszoknál, hogy ok nélkül gonoszok lehessenek? Vagy csak azért csinálják, hogy szívassák a szerencsétlen átlagembert, “mert megtehetem”-alapon? Aligha… A másik dolog, hogy lúdbőrzik a hátam, mikor valakit kikiáltanak Amerika Kapitánynak. Ő lesz valamely idea, erkölcsi tanulság lángoszlopa, és csak megy előre, a sötétség pedig szétválik az útjában. Időnként fejbe csapják lapáttal, vagy ellövik a fülcimpáját, de a végén így is úgy is, szükségszerűen győzedelmeskedik.

„I think you’re a tad late with your apology, son.”

Rendíthetetlen léptekkel halad a célja felé, mint valami Isteni terminátor, és még akkor is képes nyugodt fejjel, csalhatatlan erkölcsi értékrend szerint cselekedni, mikor három fegyveres készül lukacsosra lőni őt egy erdő közepén. És miután végez velük, ellátja a sebesülteket, és mély letargiába zuhan, mert nem tudott mindenkit megmenteni. A ‘böcsületes, derék ‘kisembör, aki nem tököl, oda üt, ahova köll. Aztán hívja a 911-et. Nem azt mondom, hogy ilyen ember nem létezik, hanem hogy ha létezik, akkor keressük meg, és vonjuk össze a kedvéért a szétválasztott hatalmi ágakat, legyen ő minden vezetője, mert egy ilyen csalhatatlan messiást nyugodt szívvel követhetünk a szebb holnapba!

A színészi játék egyébként egész jó volt. Brian Cox (Ludlow) hitelesen hozta a karaktert, igaz, nem volt benne túl sok dimenzió, de legalább azokat sikerült kidomborítani. A zöld sapkás nagyapó lezúzza a bliccelőket a BKV buszon. Tom Sizemore (Corleone papa) is rendben volt. Akárcsak Noel Fisher (Danny). Mint már korábban kitértem rá, neki olyan feje van, hogy szívesen végigtörölnél vele egy érdesebb falfelületet, és erre jól rá is játszott. Ez is színészet. Felbukkant még Robert Englund is egy jelentéktelen szerepben. Vele sosincs gond. Már csak egy csíkos pulcsi és egy kis lángoló kerozin kellett volna rá, hogy emelje a film színvonalát. Minden más… pocsék. Kamerázás, képi világ, zene. Teljesen amatőr, utómunka nélküli felvétel, akár egy egyetemi forgatócsoport is összehozhatta volna. Talán nem buktatták volna meg őket, ha valaki mélyen dekoltált felsőt húz. Egy lány, jobb esetben. A karakterek (mint már fent vázoltam) baltával faragottak, a forgatókönyv meg csak arra lenne jó, hogy egy billegő asztalt kitámasszanak vele. Ez nem egy olyan történet, amit érdemes elmesélni. Egyszerűen unalmas, vontatott, kiszámítható, és pár felvillanástól eltekintve teljesen kétdimenziós. Kötelezően kihagyandó darab. (Bár lehet, hogy a könyv jó, ahhoz még nem volt szerencsém, de ezek után aligha fogom elolvasni.)

3 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Hotel Blue Pearl

Következő kritika:

Csokimikulás-lé...

Még több Filmkritika