Kommentár / 2015/01/10 / Szerző: Kitahito
Csokimikulás-lélek
Van hasonlóság egy színes alufóliába csomagolt csokoládéfigura, és az emberi lélek között? Természetesen van. Mégpedig igen jelentős hasonlóság.
Valamikor régen az egyik barátom a következő bölcs meglátással élt esti italozásunk közben: az ember olyan, mint egy csokimikulás. A sok apró ütődéstől, csalódástól és az elmúlás lassan őrlő malomkerekeitől a kemény belseje szép lassan megrepedezik, majd széttörik. A vékony külső réteg egyben tartja a meghasadt belsőt, még akkor is, ha csak apró csokiszilánkok maradnak a szívünkből. Persze nem pont így fogalmazott… nos, úgy eleve fogalmazni se nagyon tudott, de a lényege ez volt. Igazából csak fogott egy Karácsonyról maradt csokimikulás, és ököllel ripityára verte, miközben azt üvöltötte, hogy
„EZT CSINÁLJÁK VELÜNK! EZT CSINÁLJÁK A ROHADT K*RVÁK!”
Kicsit szerelmi bánata volt, na. Egy komoly szakítás és pár üveg bor még a szofisztikáltabb társalkodópartnerből is előhozza az asztalcsapkodós duhajt. Megbocsátható a szóhasználat. Mindenesetre az üzenetet elég értékesnek találtam ahhoz, hogy elgondolkodjak rajta. Ahogy az észrevétlen koccanások szép lassan összeadódnak, és helyrehozhatatlanul megrepesztik, majd összezúzzák az ember lelkét. Egy apró hiba, amit később megbánsz, és máris lepattant egy szilánk valahonnan. Kívülről nem látszik, valószínűleg még te magad sem veszed észre. Sok kis tévedés, semmi önmagában helyrehozhatatlan, de együtt kikezdik annak a sík csokoládéfelületnek az ellenállását.
Összeomlás. Teljes csömör. Amikor még az ágyadból való előkecmergés is képtelenségnek tűnik. Már nem igyekszel, hogy fenntartsd a normalitás látszatát. Túl apatikus vagy ahhoz, hogy érdekeljen, mit gondolnak mások. Már túlélni a napot is maga a gyötrelem. Minden ébren töltött pillanat a fájdalmadra emlékeztet, még mélyebbre rugdosva a gödörben. Aztán lassan, nagyon lassan az idő megolvassza a belső romokat, és a korábbi homeosztatikus önmagad öntőformájába újra beletölt téged. De nem leszel már olyan, mint régen. Lötyög rajtad a korábbi éned, mint a több számmal nagyobb ruha. Elveszel benne. Majd idővel újra kitöltöd.
Én is éreztem már ezt, vagy legalábbis hasonlót. Mondjuk még sosem erodálódott a belső világom csokiszilánkok metaforikus halmává, de azért én is kivettem a részemet a szívfájdalmakból. Kíváncsi vagyok, mi lehet most vele. Vajon sikerült összeragasztgatnia a széthullott darabokat, vagy még mindig a romok fölött kesereg, arra várva, hogy valami csoda folytán az idő kereke elkezdjen visszafelé forogni?
- Kitahito