logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2014/09/30 / Szerző: Kitahito

A 10 legjobb “rossz film”.

Mindenki ismeri AZOKAT a rossz filmeket. Az alacsony költségvetésű, amatőr, plagizálós műveket, melyek már annyira rosszak, annyira igénytelenek, és annyira varázslatosan bénák, hogy már élvezet nézni őket. Na, hát ezekből a filmművészeti szörnyszülöttekből válogatunk most.

Top 10 worst 1

Különleges finomsággal készültem mára. Évek óta űzött bűnös szenvedélyem a trash filmek felkutatása és megtekintése. Meglehetősen nagy ismeretanyagomat átrostálva kiválogattam 10 olyan darabot, melyeket mindenképp meg kell néznie annak, aki érdeklődik a filmművészeti elvetemültség vadhajtásai iránt. Jólelkű ember vagyok, mások szellemi leépülését is elő akarom segíteni, tisztán emberbaráti szeretetből! Akár egyedül, akár társaságban, de e darabok mindenképp ördögi szórakozást nyújtanak. Lesz itt minden, ami szemnek és DVD lejátszónak ingere. Egyik-másik kicsit nehezen fellelhető, de bőven megéri értük alámerülni az internet Mariana-árkába. Jöjjön hát a tíz személyes kedvenc, vitatható sorrendben és megkérdőjelezhető stílusban!

10.: Mindenható Thor.

Természetesen egy hasonló lista sem lehet teljes néhány Asylum produktum nélkül, akik folyamatos rohamra indulnak a bal első homloklebenyünk ellen. Ebbe is sikeresen beerőszakolta magát a stúdió. Az Almighty Thor, mely mint sejthető, a Thor film…nos, kreatív újra- és félreértelmezése, annyi pénzből, mint három kifli és egy menzás tej ára. Mire számíthat a bátor ínyenc, aki ennek a borzalomnak a közelébe merészkedik? Minden tizenéves lány kedvenc mitológiai alakjai ezúttal Los Angelesben csapnak össze, és a tét nem más, mint a hatalmas műanyag postaláda-kalapács. Ja, és persze az emberiség túlélése, a világ…stb. Szerintem azért nem nagyon kell aggódnunk emiatt.

9.: Moonwalker.

Ez a darab kicsit kilóg a sorból. Úgy értem, mégiscsak Michael Jackson agymenéséről beszélünk, aki minden gyerekmolesztálós szabadidős tevékenységével együtt egy remek popénekes és előadóművész volt. Miért van akkor itt ez a film? Mert rettentő fura. Elmondhatatlanul. Az a kategória, amit nézel, nevetnél, de félsz, hogy valami borzalmas dolog fog veled történni, ha megteszed. Annyira átitatja a kábítószer, hogy miután megnéztem, két-három napig még kis Joe Pesci-manókat láttam a szobámban. Nagyon komoly illuminált állapot szükséges ennek a valaminek az élvezetéhez, de igazából megéri, mert ilyet máshol nem kapsz. Leéled az életedet, de nem fogsz még egyszer olyasvalakivel találkozni, akit fekete ruhás náci-rohamosztagosok lőnek lézerfegyverekkel, mire transformer robottá változik, legyőz mindenkit, majd űrhajóvá alakul és elrepül a francba. Egyik jelenetben kapsz egy ütős Smooth Criminalt, amitől libabőrös leszel a gyönyörűségtől, aztán meg látod MJ-t sportkocsiként repeszteni az utcákon. Közben a lelked halkan kettéreped.

8.: Véres Bill bosszúja.

Eddig még csak bemelegítettünk, de most már kezd komolyodni a mezőny. Véres Bill, azaz William Anderson szövetségi katonatiszt igencsak kegyetlen ember volt, olyannyira, hogy még halála után is roppant gonosz dolgokat művel, valamiért zombiként. Stílusosan bevette magát a Halál Völgyében található kis faluba, ahol a lábát lógatva várja a gyanútlan utazókat, hogy kizsigerelhesse őket. Az áldozatok persze felélednek, és ők alkotják Bill csodás kis sivatagi paradicsomának a lakosságát. Szerencsénkre épp erre a pompás vesztőhelyre téved egy csapat fiatal. Futás, sikítozás, zombik, rossz maszkírozás, hiteltelenül béna színészek és valami rémes zene jellemzi ezt a darabot. És persze egy felejthetetlen “kikattanós” jelenet. „A faszt röhögtök kibaszott zombik!”

7.: Helldriver.

Egészen a hatodig helyig jutott ez a japán horror sci-fi. Igazán nagyszerű darab. A film sztorija szerint becsapódott egy meteor Japán északi részén, mely minden logikát mellőzve zombikká változtatja az embereket. És ha már van egy sereg zombi, miért ne lehetne egyből egy gonosz királynőjük? És ha már királynő, miért ne lehetne annak egy testvére, aki egy pszichopata állat, horogkereszttel a homlokán? Ugye? Na, ez a két prominens személy szépen leamortizálja szegény hősnőnket, Kikát, aki bosszút esküszik, majd mindenféle politikai közbenjárásra motorizált robot-szamurájjá változtatják egy laborban. Csehov szerint, ha egy történetben megjelenik egy fúziós atomerőművel működő láncfűrészes szamurájkard, annak el is kell sülnie. És milyen igaza volt az embernek!

6.: Adam Chaplin.

Ez az alkotás akár az élre is kúszhatott volna, mert annyira meghökkentően és indokolatlanul brutális, hogy az szinte példa nélküli. Olasz akció/horror, egyenesen a csizma lakótelepesebb feléről. Írta, rendezte, zenéjét szerezte, filmezte, Emanuele De Santi. Ő a főszereplő, és a producer is. Ha valakiben ennyiféle tehetség összpontosul, abból csak jó dolgok sülhetnek ki, igaz? Bizonyos értelemben. Ez a film olyan, mintha a Mortal Kombat megerőszakolta volna a Street Fightert a Vöröskereszt véradásán. Történet van, de minek, úgyis mindenki arra fog koncentrálni, hogy az agyon szteroidozott főszereplő darabokra tép legalább száz embert, minden kezébe akadó eszközzel, a lehető legfantáziadúsabb és legbrutálisabb módon. Színtiszta szórakozás, már ha valakinek beveszi a gyomra ezt a mértékű öncélúságot és abszurditást. Kizárólag csak eredeti szinkronnal fogyasztandó, minden más csak ront az élményen. Kivéve a tetemes mennyiségű alkohol és egy pár, hozzánk hasonlóan pocsék ízlésű barát…

5.: Story of Ricky.

Hongkongi gyöngyszem, és valóban egy igazán ízléses darab. Elvileg egy Riki-oh nevű japán manga filmes folytatása, de önmagában is élvezhető. Ó, de még mennyire! Kapunk egy elborult börtönsztorit, hozzá egy emberfeletti képességekkel megáldott főszereplőt, Saigát. Az első pár percben azt hiszed, hogy ez igazából egy teljesen normális film, aztán elkezdenek pörögni az események, és a néző rájön, hogy bárki is csinálta ezt a valamit, valószínűleg ipari mennyiségű LSD-t nyomott be. Láttál már félberúgott kutyát a levegőben repülni? Vagy olyan embert, aki a saját beleivel akarta megfojtani az ellenfelét? Na és fejet felrobbanni egy Bud Spencer-es dupla pofon következtében? Találkoztál már az ázsiai Hulkkal? Ha a válasz bármelyikre kérdésre is nem, akkor ez mindenképp a te filmed!

4.: Temetőkapu.

Nagyon nagy kedvenc. Bizonyára elfogult vagyok, de hát Istenem, ennyi elfogultságot meg lehet engedni, annál is inkább, mert ez a film egy kincs. Egy parányi csoda a maga elbaltázottságában: feltűnik itt génmutáns tasmán ördög, egy csapat amatőr zombifilmes fiatal, egy fogyatékos tudóspáros, néhány túrázó, pszichopata vidéki suttyók, és két begombázott hippi. Mi sülhetne ki ebből, ha nem valami irgalmatlanul vicces és indokolatlanul agysejt pusztító elegy? Tegyétek vissza a szekrénybe a Twistert, kapcsoljátok ki a karaoke-gépet, vigyétek be a partigrillt és a gumiállatkákat a medence mellől. Az ehető latextangában táncoló prostituáltat is hajtsátok el, de előtte azért fizessétek ki. Úgy illendő. Nem szeretetből él, és ugye drága az egyetemi tandíj. Ha mindezzel megvagytok, pöccintsétek be a lejátszóba a Temetőkapu DVD-t, és kezdődhet az igazi buli!

3.: 9-es terv a világűrből.

És itt is vagyunk a dobogó lábánál. Alsó hangon bronzérmes, és ez mutatja, hogy milyen titánok mérkőztek meg egymással ezen a listán. Ed Wood örök klasszikusa akár aranyérmes is lehetne, hisz ezen a ponton már túl vagyunk a konvencionális értékelés keretein, itt minden mutató folyamatosan szuperpozícióban van, így az alany egyszerre tökéletes alkotás és semmitérő szemét. A mester művei megkerülhetetlenek és feledhetetlenek, igazából bármelyik munkája (Glen Or Glenda, Bride Of The Monster, Orgy of the Dead…stb) felkerülhetett volna ide, de én mégis a legnagyobb klasszikust választottam. Ennek az 1959-es műnek minden kockája aranyat ér. A köztudatban úgy él, mint minden idők legrosszabb filmje, és nem véletlenül. Szóval ha valami, hát ez tényleg beleesik a “kötelező” kategóriába. Jobb, ha nem írok róla semmit. Még nem láttad? Akkor hajrá, ott a Google és a Youtube, találd fel magad! Bárcsak most a helyedben lehetnék. Az első élmény mindig a legédesebb…

2.: The Room.

Tommy Wiseau remekműve olyan, mintha az idegenek leküldtek volna egy embernek álcázott űrlényt, hogy nézzen körül a Föld bolygón élő értelmes majomlényeknek a világában, aki egy nagyon felületes vizsgálódás után visszatért volna, és jelentésként ezt a filmet adta volna át. A Room megmutatja, hogyan látná az emberiséget valaki, aki még sosem találkozott élő emberrel, sosem beszélt senkivel, nem esett szerelembe, nem voltak konfliktusai… átjárja a teljes fogalmatlanság, nincs kapcsolata a valósággal, olyan mértékben bizarr, hogy ilyesmit csak az őrület, az idiotizmus, vagy az ihletett zsenialitás szülhet. Tommy pedig, aki a mű örvénylő abszurditásának centrumában lebeg lótuszülésben, ennek a három vektornak a metszéspontjában helyezkedik el: személye egyszerre érvénytelen és értelmetlen, irreleváns és valószínűtlen, valótlan és ártatlan. Hogy ennek nincs semmi értelme? Pontosan…

1.: Turkish Star Wars.

Szóval… ha az ember elég mélyre ás a rossz filmek igen tekintélyes méretű turkálójában, akkor három masszív vénára akadhat odalent. Ezek: Bollywood, Afrika, valamit Cuneyt Arkin. Nos, a Bollywoodnak önmagában kéne egy top 10-es listát szentelnem. A hindi filmek inkább furák, mintsem viccesek. És van abban egy kis nyugati elitizmus, hogy a filléres gagyiságuk és a kulturális különbségek miatt nevetünk mindenféle indiaiakon. Persze beleerőltethettem volna a Robot-ot vagy a Singham-ot, de akkor ki kellett volna hagynom valami fontosat. Ami az afrikai filmeket illeti, azért maradtak ki, mert annyira nehezen beszerezhetőek, hogy az emberek nagy részének elfogy a lelkesedése, mire sikerülne, és megelégszenek a trailerekkel. De majd azokra is sor kerül…

Arkin viszont itt van nekünk. Mit kell tudnunk erről az úriemberről? Nos, ő a török filmgyártás legszívesebben szerepeltetett színésze. 248 (!) műben tette tiszteletét, mielőtt lesétált volna világunk színpadáról. Színész volt, doktor, és még amolyan önjelölt harcművész is. Minden kétséget kizáróan egy csodálatos ember lehetett, aki hatalmas életművet hagyott hátra nekünk. Ennek a matériának már csak a megtekintése is tetemes időt venne igénybe, és megvallom, közel sem láttam annyit közülük, mint amennyit szerettem volna. Ezeket sem lehet túl könnyen megkaparintani. De bármire megesküszöm, hogy megéri a fáradságot. Mert Arkin egyfelől zseniális, másfelől a filmjei zseniálisan… egyediek. És a csúcson ott trónol az 1982-es The man who saved the world, vagyis egyszerűbben: a Turkish Star Wars…

Mi is ez? Nem tudom. Tényleg. Felirat híján még esélyem sem volt megérteni az amúgy nyilvánvalóan kacifántos történetet, de azt egyből tudtam, hogy valami nagyon nagyon különleges dolognak vagyok a szemtanúja. Az eredeti Star Warsból önkényesen kiollózott jelenetek, megfűszerezve némi Indiana Jones betétdallal, miközben Arkin múmiákkal, pandamacikkal, gonosz varázslókkal, római legionáriusokkal, és ki tudja még mikkel verekszik. Teljesen random a film. Konkrétan bármi megtörténhet, és előszeretettel meg is történik a játékidő alatt. Az egyik pillanatban tüzel a Halálcsillag, a másikban meg a főszereplő szarrá ver egy gumiból készült robotot, majd jön egy mágus, és elkezd dobócsillagokat hajigálni. Ez az őrület. Az a téboly legmagasabb foka. Dante Pokol c. művének valami szürreális újraértelmezése. A 300 új maskarákkal. Dosztojevszkij ópiumgőzös rémálma…
Amíg ezt a filmet nem láttad, addig nem éltél igazán. Merülés a tudatalatti sötét bugyraiba, hogy megdicsőülve térhess vissza a fénybe.

Ráadás: The Monkey King.

Milyen top 10-es lista az, ami csak 10 tételt tartalmaz?! Hagyjuk meg a következetességet a hanyatló nyugat ópiumának!
A 11. film egy kínai termék. Kivételesen nem kell a hősnek szembeszállnia az egész kínai Népköztársaságot fenyegető idegen hatalmakkal. Nem vonulnak gonosz japán megszállók Nanking ellen, kapzsi angol kapitalisták sem akarják kivásárolni a rizstermesztők alól a földet, portugál telepesek sem kegyetlenkednek, az orosz ketrecharcosok is türtőztetik magukat, és a mongol hordák inkább máshol gyújtogatnak. Ebben a darabban egy régi kínai mese kerül feldolgozásra, méghozzá Sun Wukong, a majomkirály legendája, aki egy mennyei kristályból születik, majd rövidesen Xuan-Zang tanítványa lesz. Miután kitanulja a 72 transzformációt és egy kicsit szocializálódik, elkezd össze-vissza mászkálni a Földön, mindenhol bajt csinál, majd felmegy a Mennybe, és szétbarmol mindent. Ármány, cselszövés, némi manipulálás és harc után a jó és a gonosz seregei ismét egymás ellen vonulnak, és Wukongnak el kell döntenie, hogy kinek az oldalára álljon.

Mi ezzel a probléma? Mert eddig nem is olyan rossz, igaz? Miért került hát erre a listára? Egyrészt (ami nem is hír értékű…), mert a kínai CGI technológia megragadt valahol ’95-ben, bár az akkori számítógépes játékok intrói is jobban néztek ki. Valami hajmeresztően igénytelen a látvány, szinte égeti a néző szemét. Sárkányok, robbanások, furcsa bajszos paripák és Ctrl+C, Ctrl+V katonák kínozzák a receptorainkat. Valamint ez az egész majomkodás… olyan, mintha óvodásoknak készült volna. Mintha a Teletubbies kínai változata lenne. A viccelődés és az arcátlan, szégyentelen ripacskodás. Elmondhatatlanul kínos, de valami varázslatos módon vicces is: az első 15-20 percet megállás nélkül végignevettem, aztán annyira elfáradtak az arcizmaim, hogy le kellett állítanom a filmet. Kiszáradt a szemem, és az oldalam is sajgott. És ez a permanens röhögőgörcs állapot jellemzi az egész 2 órás játékidőt. Ehhez még inni sem kell, ez első 5 perc alatt a szervezeted érzékeli, hogy ezt a borzalmat nem képes túlélni a normális működéssel, így az agyad elkezd etilt termelni, hogy megvédje az elméd a totális összeomlástól. Humoros, és még a tárcádat is kíméli. Kell ennél több? Igen, még egy-két ember, akik megtámasztanak, nehogy leessél a kanapéról. Vagy akár együtt is padlót foghattok, ha úgy kényelmesebb…

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Doomsday

Következő kritika:

A Diadal

Még több Filmkritika