logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Kommentár / 2018/07/25 / Szerző: Kitahito

Pride and prejudice.

Kimentem a Pride-ra. Nem vagyok rá büszke. Nekem nincs miért. Nincs abban semmi különleges, ha a kívülálló megteszi azt a néhány lépést, és a kordon mögé kerül. Figyeltem az embereket és beleéreztem magam a helyzetükbe, pár óra erejéig én is más lettem. És nem lettem más. Minden más változott meg.

Pride

Nemrég én is kilátogattam a Pride hónapot lezáró felvonulásra. Fekete ing, terepszínű katonanadrág, acélbetétes bakancs, egy tízes csomag tojás… test 5 pont, fej 10, ha pedig sikerül eltalálnod egy zászlót lobogtató transzvesztitát vagy transzparenst lengető feministát a menet elején, akkor jár az ajándék plüssállat. Ez lenne a társadalmilag elfogadott, családias szombat délutáni program, nem? Hát, én valamiért úgy voltam vele, hogy mivel nem vagyok közvetlenül érintett az LMBTQ+ kérdéskörben, tojásdobálás helyett a civilizált emberi viselkedéshez egy fokkal közelebb álló megoldást választom. Pár óra erejéig kipróbálom, milyen lehet egy mocskos buzi bőrébe bújni. Budaházyék nézete mellé nem árt egy személyes másodvélemény is, csak hogy lássam, kiket is kéne gyűlölnie és tűzzel-vassal irtania annak a tisztes keresztény embereknek, aki amúgy sem vagyok. Szóval kimentem, és miután irreális mennyiségű rendőr és két ellenőrzőkapu (itt még annál is lazább volt a vizsgálat, mint amit Yiannopoulos látogatása alatt tapasztaltam, csoda, hogy nem történt incidens…) után megérkeztem a felvonulás helyszínére.

Mit tapasztaltam? Olyasmit, amitől egy tisztes istenfélő polgár vért hányva fordulna el, hogy kimossa a szemét szentelt vízzel? Olyasmit, amit lángszóróval kéne visszaüldözni a négy fal közé, mert amíg “ott csinálják, addig oké”? Nem igazán. Boldog, felszabadultan ünneplő és szórakozó embereket láttam, akiknek jó volt az örömében osztozni, még akkor is, ha csak a kispadról követtem nyomon az eseményeket. Jelenlévőként, de nem résztvevőként. Persze azért éreztem, talán jobban is, mint ők, hogy milyen szűkös is ez a kordon által körülhatárolt, és fegyveres rendőrökkel védett tér, ez a safe space, ahol e büszke vállalás megtörténik. Osztoztam hát velük abban a hideg elutasításban is, amit a ketrecen kívüli külvilág sugárzott felénk. És felmerült bennem a kérdés: tényleg valós ez az érzés, vagy csupán a kalitka hatása, mely arra hivatott, hogy kívül tartsa a fenyegető valóságot? Valóban dühös tömegek rohantak volna le minket, ha nincsenek ott azok a védelmi vonalak, hogy visszatartsák őket?

„Don’t ever be afraid to show off your true colors!”

Tény, hogy Budaházy és kb. hatvannégy főt számláló serege ezt akarja elhitetni velünk, önmagával, és végső soron a társadalommal. Anélkül, hogy a Pride résztvevőit elmarasztalnám, közvetve ők is részesei ennek a színjátéknak, ennek a hollywoodi kosztümös drámának, melyben a szerepek már rég le vannak osztva, de a mögöttes lendület (legalábbis az egyik részről) kiveszni látszik. Olyan volt, mintha újra akarnánk játszani a ’70-es évek polgárjogi mozgalmainak zűrzavaros időszakát, de valójában már egy dühős és kétségbeesett kisebbségen kívül nincs senki, aki képes lenne tojásokat hajigálni vagy más módon megzavarni az eseményt, őket meg szerintem a Medve testvériség tagjai könnyűszerrel le tudnák kezelni (pun intended), még rendőrökre sem lenne szükség. Ha úgy fogjuk fel a Pride-ot, mint egy megemlékezést a mozgalom kezdeti hőskorszakára, mint egyfajta hagyományőrző felvonulást, akkor rendben is van az, hogy a résztvevők biztosítókötéllel és védőhálóval megtámogatva demonstrálják a szabadságukat, identitásukat és a szeretetüket, de ha a khm… tökös kiállás a cél, ha ez a szexuális forradalom és a polgárjogi aktivizmus újabb hulláma, akkor viszont a kordon sérti a leginkább az esemény szellemiségét.

Nem a társadalmat, vagy annak normalitásfogalmát kell megváltoztatni, hisz a társadalom megváltozik magától is, látjuk, nem próbáltak sósavval felfegyverkezett nyugdíjas hordák az acélrácsoknak feszülve a felvonulók közelébe férkőzni. A logika kicsorbíthatatlan: ha a négy fal között ‘buzulást nagyvonalúan megengedtetik, akkor engedtessék meg a négy fal között buzizás is, nem? És ugyanezen logika mentén, ha szabad nyíltan másnak lenni, akkor a másság ellen való nyílt fellépés is szabadjon. Viszont ez nem vezet sehová. Arra kell rámutatni, hogy a meleg közösség igenis szerves része a társadalomnak, a tagjai ugyanolyan emberek, mint bárki más, nem fognak gyerekeket erőszakolni az utcán, vagy derék honpolgárokat buzivá változtatni. Ez nem így működik. És el kell bontani az aktuálpolitikával amúgy is erősen stigmatizált kerítést, oda kell állni Budaházy meg a kompániája elé, de nem az ökölharcért, nem a provokáció miatt, mert mindkét félnek kényelmes fegyveres rendőrökkel körülvéve emberkednie.

„A veszéllyel szembenézve mutatkozik meg az ember valódi jelleme.”

Nem, azért kell odaállni Budaházyék elé, hogy odatartsátok az orcáitokat. Ide üss, testvér! Mert mocskos buzizni a távolból könnyű, könnyű messziről gyűlölni, de ugyanígy könnyű Novák Katalint szerves díszkíséret mellett elküldeni a picsába. Ha a másik arcába kell anyázni, vagy be kell mocskolnod a kezed, az teljesen más. És ez egy igazán hollywoodi gesztus lenne, olyasmi, amiből néhány év, évtized múltán oscar-esélyes filmet lehetne forgatni, és ezt még a 888 vagy a Pesti Srácok sem tudná kiforgatva ellenetek tematizálni. Egy ilyen helyzetben érdem, sőt, erény bekapni azt a pofont. Ha lenne rá mód, hogy azt az ominózus ütést az én arcom fogja fel, zokszó nélkül vállalnám, de sajnos egy kívülálló áldozathozatala ebben az esetben nem érné el a kívánt hatást. Az hát a kérdés, hogy van-e a tömegben olyan, aki kész betöretni az orrát Budaházyval az ügye érdekében?

Mert végső soron mindig itt dől el egy mozgalom komolyan vehetősége, itt érik eszmévé, vagy itt züllik le utcán papruhában táncoló és szivárványos zászlót lobogtató csőcselék szintjére: van-e, aki kész a vérét adni azért, amiben hisz? Mindig lesznek Budaházyk, akik szitkokat ordibálva mocskolódnak rendőrkordonok mögül, és az nem megoldás, hogy a velük való esetleges konfrontálódás felelősségét áthárítjuk másokra, míg az áldozatiság és az elnyomatottságból való bátor kiszabadulás kreditjeit bezsebeljük magunknak. Ha el kell csattannia a pofonnak, akkor csattanjon el. Sokkal fontosabb viszont az, ha az atrocitás nem történik meg. Mert abban a meg-nem-történésben nemcsak az el-nem-szenvedő, de az el-nem-követő is megnemesül. In the end of the day, ez az egész erről szól: hogy hiszünk-e a másikban, hiszünk-e önmagunkban, és hogy hiszünk-e az emberben, és rajta keresztül egyetemes és primer értékben, ami mindannyiunkat összeköt, függetlenül attól, hogy kik vagyunk, mit gondolunk a világról, vagy hogy kit és hogyan szeretünk.

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Magozott Cseres...

Következő kritika:

FAR: Lone Sails

Még több Kommentár