logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2015/10/07 / Szerző: Kitahito

Poltergeist – Kopogó szellem

Vannak filmek, melyek nem kívánják meg, hogy újraforgassák őket. Ebbe a halmazba pár kivételtől eltekintve minden alkotás beletartozik, ilyen vagy olyan okokból. Viszont vannak esetek, különleges alkalmak, amikor indokolt egy remake leforgatása... nos, ez nem ilyen eset.

Poltergey 0

Gil Kenan 2015-ös Poltergaist remakeje úgy rázta meg a világot, mint… valami nagyon jelentéktelen dolog, mely olyan gyenge, hogy még a Richter-skálán sem vesz fel értéket. Nem hiszem, hogy létezik ennél feleslegesebb újraforgatás, hisz az alapsztori annyira kis mértékben tér el a(z akkor még nem) klisés szellemes sztoriktól, hogy egy ikonikus jelenet kivételével semmi nem indokolta a cím köztudatban maradását. Kislány a hangyafocis televízióképernyő előtt. Ennyi a know-how. Viszont valahol valaki úgy gondolta, hogy erre a szinte senki által nem favorizált horror klasszikusra megéri ráakaszkodni. Sikerült hát ismét elkészíteni a Kopogó szellem történetet, sokkal hitványabban és szellemtelenebbül (pun intended), mint annak idején, viszont legalább látványosabb, mert kapunk ronda CGI démonkaput és túlvilágot, és tudjuk, mindenki erre vágyik!

Miről is szól a film? Adott egy család, melynek tagjai: két munkanélküli, szülőnek csúfolt inkompetens karikatúra, egy kissé fogyatékos kislány, valamint egy elnyomott fiú, akire mindenki, de tényleg mindenki magasról szrik (komolyan… senkit nem érdekel mi van vele), és egy idősebb csaj, akiről kb. annyit tudunk, hogy nagyon szereti a kamu szelleműzős műsorokat és a mobiltelefonját. Elköltöznek szegénykék egy olyan vállalhatatlan helyre (ideiglenesen), melyért idehaza gyilkolnák egymást a jól szituált felsőközéposztálybeliek, de ők húzzák a szájukat, mert nincs 12 hálószoba, 8 fürdő és 4 konyha, meg medence.

Mennyé’ onnan, megcsap a TV220!

A környéken minden kertben pontosan 2 centiméteres a fű, aranyos fehér kerítések szegélyezik az udvart, és minden roppant happy. Tipikus kertvárosi környezet, ha nem nézünk el a telek mögé, ahol hatalmas, magasfeszültségű oszlopok állnak egymáshoz indokolatlanul közel. A cselekmény elég hamar beindul, szinte már egyből… mikor is a kislány elkezd beszélgetni a szekrényben lapuló elektromos feszültséggel. Nemsokára már labdák gurulgatnak ide-oda, és furcsa zajok szűrődnek ki a falakból, és végül random Eiffel-tornyok épülnek képregényekből. A kisfiú, Griffin (akinek a nevét csak azért jegyeztem meg, mert ilyen lehetetlenül idióta…) eleinte igazán lazán veszi a dolgot, majd szép lassan idegösszeroppanást kap, de persze még mindig mindenki leszarja őt, így a dolog elsikkad. Apuka túlkompenzálós költekezésbe kezd, anyuka írói válságban ‘mellékszereplősködik, a kislány továbbra is a szellemekkel barizik, a nővérük pedig Ctrl+c Ctrl+v tiniválságban van. Rohadtul megérdemelnék, hogy valaki tarkón csapja őket egy dr. Spock könyvvel!

A sztori folyamán, ahogy az lenni szokott, egyre jobban fokozódnak a paranormális tevékenységek, melynek a legszembetűnőbb hatása, hogy az apa egyre nagyobb gyökér lesz. A bohóc bábuk fel-fel tünedeznek, majd eltűnnek, mókusok ugrálnak elő a falakból, fák törnek be az ablakokon, halottak nyúlnak ki a földből. Mindezt persze pont akkor történik, amikor a szülők, tipikus szegények módjára elmennek szépen kiöltözve borozgatni a helyi haverokkal, akiket ki tudja mikor ismertek meg a nagyon intenzív munkakeresés mellett. Szóval le kell futni ezeket a rongyosra koptatott, frusztráló tiszteletköröket, mikor is valaki látja a paranormális eseményt, de a többiek nem hisznek neki, és az egyik oldal idiótaságból, a másik pedig dacból nem akar bizonyítékot gyártani a helyzet tisztázása végett.

„I’ll get a job when you get a job.”‘

Aztán persze végül lelepleződik a kísértetjárás, és mami meg papi rájön, hogy itt bizony valami horrorfilmes izé van. Ja, és a kislány eltűnik. Ami fontos szempont, így már nem esik olyan jól az a koccintós. Felkeresik hát a helyi egyetem paranormális karát (még szerencse, hogy pont van ilyen a közelben…), ahol előadják a kálváriájukat, és kihívják az egész tanszéket (3 fő), hogy mérjék fel a helyzetet. A legjobb az volt, mikor az afro-amerikai paranormálgeek csaj elkezdte elmagyarázni a szellemvilág tudományosnak szánt hátterét, egyre jobban leegyszerűsítve a különböző értelmi szintű nézők kedvéért: először feleslegesen sok szakszóval, majd hétköznapi nyelvezettel magyarázott, míg a végén már rajzot készített, és azon mutogatta a hülyeségét. Annyira bizarr jelenet, hogy már szinte mulatságos! Szinte… de leginkább rohadtul bizarr. Apuka, a nagy hitetlenkedő, aki végig magasról… ignorálta a ‘kissrác vészharangozását, egyből hatalmas paranormális szakértő lett, és mindenbe belepofázott, azoknak a magabiztosságával, akik nem hisznek valamiben, de azért jobban tudják.

A fazonnak tényleg az üvöltözés a megoldása mindenre…

Megy az arcoskodás, de hamar kisül, hogy komoly a helyzet, és itt szimpla tanszékvezetők meg hardcore szerepjátékos egyetemisták nem tudnak megbirkózni a végzetes és szűnni nem akaró kopogással, megcsörgetik hát a real deal büntetőt. Ekkor lép színre az Ördögűző Max von Sydowját reggeli mellé felhörpintő mr. Jared “Beltérbenseveszemleakalapomat” Harris, a szuper szellemvadász veterán, aki amúgy azt a vacak tévés műsort is vezeti. Akkora profi a pasas, hogy még a sebhelyei hátán is sebhelyeket hord, és mindegyiknek van egy jól datálható előtörténete, amit akkor is elmond, ha senki sem kérdezi.

Mikor bekapcsolódik a nyomozásba, pikk-pakk kiderül, hogy egy régi temetőre építették a házat (mert ugye miért ne?). Persze előtte még jól megalázták az őslakosok földi maradványait, felidegesítve ezzel őket. A kislány arra kell a szellemeknek, hogy elvezesse őket a fényhez, vagy mert szeretik a kislányokat. Kicsit zagyva, mindenesetre behúzták a tv mögé, és most ott bolyong a nagyon sötét és nagyon digitális túlvilágon, várva, hogy egy bátor lélek kihozza onnan. Amúgy nevetséges volt az egész: Sam Rockwell egyszerűen annyira unott, hogy az már szinte sértő. Elvitték a lányát a kopogó szellemek, és úgy tesz mintha ez teljesen mindennapos dolog lenne.

„I don’t think that they are. I think that they just told people they moved the cemetery. I think they just moved the headstones.”

Ide-oda repkednek, falnak csapódnak a dolgok, de őt ez így nem zavarja, sőt, egy jó házigazda bölcs, sokat látott nyugalmával mutogatja az érkező paranerdeknek, nyilván mindig utólag említve megnekik az ártó szellemek csapdáit. -Ja igen, elfelejtettem mondani, hogy az ott egy dimenzionális térkapu van… A feleség meg a film közepén átkapcsol “adjátok vissza a gyermekemet” üzemmódba, és onnantól kezdve végig idegesítően nyávog. Komolyan, úgy olyan érzésem volt, mintha egy Adam Sandler vígjátékot néznék. És innentől a film valahogy képes rá, hogy fokozatosan még sokkal siralmasabb legyen.

Poltergay, avagy a túlvilági gangbang.

Bejön a képbe a fájóan kínos poénkodás, ami teljesen idegen az egész helyzettől. Égett az arcom, mert én szégyenkeztem a rendező, a színészek és a szereplők helyett. Aztán mikor végre lecsitult a nagy humormaraton, jött az indokolatlan repülő drón (Griffin egyből profi módon tudta irányítani…), amit átküldtek egy démonportálon a szellemi síkra. Drónt… a szellei síkra. Remek remake fogás, íme a XXI. század, paraszt! Aztán végül természetesen megmentik a lányt, és ki más, mint a kisfiú, akiért akkor sem aggódnak a szülei, mikor átmegy a Csillagkapun a fehér lepedős őslakos rémek létsíkjára.

Felőlük akár meg is dögölhet, legalább kevesebb lesz a kajaköltség. A két gyereknek valahogy sikerül elérnie, hogy az a több száz szellem ne akarja magához rántani és molesztálni őket, visszajutnak az emberek világába, gyanús fehér szellemragaccsal átitatva. Azt hinnéd, hogy most már minden rendben, de a ház elkezd összeomlani, mert a szellemek idegbetegek lettek, és már autókat borogatnak a kangörcstől, így aztán a sebhelyes kalapúr kénytelen megtenni, amit minden hősnek meg kell tennie: indokolatlanul feláldozza magát, de előtte persze mond valami menőt, mert anélkül nem is érdemes démonkapukon átugrani. Aztán jön a végkifejlet, mely szerint végül hazatér, a család pedig békében kereshet magának új házat. Az egész ügy amolyan inside joke lett nekik, így ha meglátnak egy fát, ami nem tetszik az úri ízlésüknek, szó nélkül otthagyják az ingatlanügynököt, hogy a naplementébe robogva eljussanak a munkanélküli szülők és szellemi fogyatékos gyerekek utópiájába.

„I’ll be right back, think dirty thoughts.”

A Poltergeist – Kopogó szellem annyira rossz volt, hogy szó szerint fájt. Nem az a vacak film, amin jó szívvel lehet röhögni. Itt azért röhögsz, mert egyébként szenvednél. Pedig nagyon nehéz egy horrorfilmet TÉNYLEG elrontani: a történetvezetési receptek évtizedek óta változatlanok, és még mindig képesek profitot hajtani a kockázatmentes középszerűségükkel. Ahhoz tényleg nagyon tehetségtelennek kell lenni, hogy valaki ne tudjon összehozni egy tucat horrorfilmet. És egyáltalán miért volt szükség erre a remakere? Mit adott ez hozzá az eredetihez? Semmit, simán csak elvett másfél órát az életemből. A színészek vagy szánalmasak, és ami még rosszabb: unalmasan semmilyenek. Sem a történetben, sem a karakterekben, sem a zenében nincsen egy morzsányi egyediség sem.

Fogták az eredeti forgatókönyvet, felturbózták Apple laptop, pár iPhone, tablet, és egy kamerás, tabletről (!) irányítható minidrón, mert ettől lesz jobb a film! Majd az egész sztorit eljátszatták tökéletesen alul motivált, tehetségtelen színészekkel, meg Jared Harrissel, aki csak ennek a filmnek a kedvéért kezd el ripacskodni. A végeredmény valami bődületesen ízléstelen, ízetlen, és a legjobb pillanataiban is végtelenül unalmas és klisés szemét. Továbbmegyek: már maguk a készítők is unták a filmet. Látszik, hogy csak a szükséges minimumot adták bele, de azt is vonakodva. Ismét egy fárasztó, tragikusan rossz, és egyszerűen felesleges újrafeldolgozás. Tűzre vele!

2 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

The Battery

Következő kritika:

Hyperdimension ...

Még több Filmkritika