Szóval. Ma a BoJack Horseman c. Netflix sorozatról fogok értekezni, melyet 2014-ben kezdtek el sugározni, és jelenleg 4 évad, vagyis 49 epizód készült belőle. A műre teljesen véletlenül találtam rá, és kifejezetten fenntartásokkal telve ültem le elé, hisz a Simpson család, a Family guy és a South Park mélyrepülése megrengette az amúgy sem túl szilárd alapokon álló bizalmamat a felnőtteknek szóló amerikai rajzfilmsorozatok iránt. Úgy kezdtem bele, hogy arra számítottam, megint egy epizodikus, lokális közönségnek szóló insider poénokkal megtűzdelt erőltetett ökörködést látok majd, melyet úgy nyújtanak a tévétársaságok nézettségi adatainak hullámverése szerint, mint egy menopauzához közeledő jóga milf anyuka combizmait… és erre egy igazán különleges élményt kaptam, amelyhez foghatót nagyon, nagyon régen nem éreztem. Kevés olyan mű van, amely képes arra, hogy egzisztenciális krízisbe és identitásválságba sodorja a nézőt, de a BoJack Horseman olyan mértékű és alaposságú önvizsgálatra kényszerít, hogy a belsőd legrejtettebb odvaiban megbújó érzéseket, eldugott és lefojtott hazugságokat a felszínre hozza. Ez az animációs sorozat nem olyan, mint amit megszokhattunk. Merőben eltérő formula, merőben eltérő céllal, egy olyan célközönségnek, melynek legalábbis van némi vaj a füle mögött, és az évek alatt kitaposott utakon megkötött bizonyos visszás kompromisszumokat. Nem azt teszik eléd, amit vársz. Ez most valóban valami más.

You WILL never skip the opening!

Történetünk (anti)hőse a címszereplő BoJack Horseman, egy cinikus és megkeseredett színész, aki már messze túl van a fénykorán, és nem igazán tudja, mihez kezdhetne az életével. A ’90-es években viszonylag híres Horsin’ around sorozat sztárjaként elég jól megszedte magát, így van tartaléka, hogy hollywoodi luxusházában minden este eszméletlenre igya magát. Hű társa a nihilizmusban Todd (a kéretlen comedic relief guy), aki 5 évvel korábban egy házibuli után BoJack kanapéján aludt, és azóta is ott héderezik nála. Mindeközben BoJack ügynöke, Princess Caroline azon fáradozik, hogy kliensének (és alkalmi szeretőjének) találjon valami munkát, amivel kirángathatja őt a depresszióból és önsajnálatból. Egyik ilyen próbálkozásaként összehozza hősünket egy Diane Nguyen nevű írónővel (technikailag a női Brian Griffin), aki “segítene” megírni BoJack önéletrajzát. És természetesen megismerhetjük Diane élettársát, valamint BoJack egyoldalú nemezisét, Mr. Peanutbuttert. Említettem már, hogy a sorozat univerzumában emberek és állatemberek viszonylagos harmóniában élnek együtt? Nem? George Orwell forogna a sírjában, ha látná. Vagy talán mégsem? Megtudhatják a reklám után!

„It doesn’t matter. Nothing… matters.”

A Bojack Horseman talán a legemberibb és legérettebb rajzfilmsorozat, amit volt szerencsém megtekinteni, és mint ilyen, kiköveteli magának a helyet a kedvenceim között. Az első néhány epizód során elképzelhetetlennek tűnik, hogy azonosulj BoJackkel, de ahogy halad előre a történet, a legfontosabb kérdés inkább az lesz, hogy akarsz-e azonosulni vele. Egy lecsúszott, elhízott, alkoholista sorozatszínész, hatalmas egóval és még azt is kitakaró kiégett cinizmussal. Látszólag mindent és mindenkit gyűlöl, beleértve magát, valamint azokat a nőket, akiket le akar vagy le tud fektetni. Első látásra BoJack olyan antropomorf személy, akivel még véletlenül sem akarnál ismeretségbe kerülni. És második látásra is. Harmadik látásra is. Mert BoJack tényleg egy szar alak, aki rendre kihasznál és bánt másokat, szánt szándékkal, érzéketlenséggel, vagy csak puszta közönnyel. Minden, amihez nyúl, menthetetlenül szarrá válik a kezei között, és ha valami szép és értékes dolog véletlenül mégis képes lenne megmaradni a közelében, azt tudatosan rombolja le. Mégis, valahol mélyen belül megvan benne a jól kikörvonalazható igény a fejlődésre.

Tetőn való közös ülés!

A sorozat megmutatja, ahogy megpróbál jobb emberré (illetve lóvá) válni, de elbukik, és még mélyebbre zuhan az önutálatba, majd megint talpra áll, csak hogy ismét elbukhasson. Ez a ciklikusság végigkíséri az egész sorozatot. A történet központi kérdése, (mely egyre fajsúlyosabbá válik, ahogy megismerjük BoJacket, és sorban fejtjük le a karaktere metaforikus hagymahéjait) hogy van-e egyáltalán lehetőség a változásra, illetve meg lehet-e gyógyítani magadban egy olyan kardinális részt, melyet még nagyon korán, a legérzékenyebb korszakodban tettek tönkre benned? Vagyis ha le akarom fordítani és kissé leegyszerűsíteni, akkor a BoJack Horseman azt boncolgatja, hogy van-e lélek, amit meg lehet váltani, illetve el lehet kárhoztatni, vagy pedig a személyiséged egymásra rétegződő hagymahéjai alatt nincs semmi más, csak egyesek és nullák végtelen sorozata, melyet egy avatatlan kéz pötyögött belénk valamikor kisgyermekkorunkban. Mindezt egy olyan történetvezetési formulába implementálva, mely példátlan az animációs sorozatok világában. A BoJack Horseman egy jól kikonkretizált alapvetésre fűzi fel az egész cselekményét. Adott a Horsin Around sorozat, mely a megszokott szitkom séma szerint működik: a 22 perces epizód rendelkezik a klasszikus szerkezeti elemek mindegyikével: van bevezetés, konfliktus, megoldás, és ami a legfontosabb, hogy van befejezés.

„The universe is a cruel, uncaring void. The key to being happy isn’t the search for meaning; is to just keep yourself busy with unimportant nonsense, and eventually, you will be dead.”

Minden rész egy zárt mikrokozmosz, egy mese, melyben a felmerülő probléma az időkorlát lejárta előtt megoldódik, és soha többé semmilyen hatása sincs a történetre, esetleg néhány évad múlva vissza-visszautalnak rá egy-két nosztalgiagőzös kacagás erejéig. De a valóság nem így működik, nem egy oldalról nyitott babaház-világ, ahová a kíváncsi tekintetű néző bekukucskálhat, elszórakozván a szereplők csetlésén és botlásán, örömén és bánatán, sikerein és kudarcain, hogy majd mikor megkapta az előre csomagolt, vákuumfóliázott adagnyi szórakozását, távozhat, hogy aztán egy tetszőleges időben, tetszőleges ponton újra visszacsatlakozzon. A BoJack Horseman nem ilyen, és ezt a leginkább maga BoJack érzi, aki szerencsétlenségére mindkét világ polgára.

Requiem for a Dream, Adult Swim edition.

Úgy tekint az őt körülvevő mindenségre, mintha csak a szitkom sorozatvilág folytatása lenne. Ő egy színész, és minden pillanatában szerepben van. Eljátssza Bojack Horsemant, a lecsúszott, alkoholista sorozatszínészt, aki rendre kihasznál és bánt másokat, szánt szándékkal, érzéketlenséggel, vagy csak puszta közönnyel. Úgy él, mintha a valósága egy díszletvilág lenne, ahol ő a főszereplő, minden rejtett kameralencse-szem rá szegeződik, és ahogy a forgatókönyv diktálja, minden konfliktus megoldódik az epizód végére. Csak hát a realitások rendre rácáfolnak erre.

És ez a kognitív disszonancia nagyon fontos a sorozat megértése és “élvezete” szempontjából. BoJacknek szembesülnie kell vele, hogy az ő valósága a Horsin Around idilli szitkom szférájának a pokla, és ezt képtelen megemészteni. A legtöbb konfliktusát az a tévhit adja, hogy a hollywoodi forgatókönyvek hazug szisztémája szerint próbálja élni az életét. Azt hiszi, hogy a tetteknek nincsenek következményei, mert a stáblista kitakarja és semmissé teszi azt a részt, ami a naplementébe való ellovagolás után történik. Hogy hiába rombolódott le fél South Park egy UFO támadás következtében, holnap, mikor leülök a kanapéra átkapcsolok a Comedy Centralra, minden olyan lesz, mint előtte, és Peter Griffin arca is misztikus módon visszanő, miután egy kábítószeres trip alatt letépte azt. De itt, a BoJack Horseman valóság felé tendáló világában egyáltalán nem így mennek a dolgok.

„I feel like my life is just a series of unrelated wacky adventures.”

Sosem lehet tudni, hogy egy ártatlannak tűnő poén mikor eszkalálódik egész évadot meghatározó központi konfliktussá, és mindennek, de tényleg MINDENNEK következménye van. A sorozat olyan messzemenőkig ügyel erre, hogy az opening is az epizódok eseményeinek hatására változik, karakterek tűnnek el és jelennek meg, az egész annyira képlékeny és élő, hogy már önmagában ezt egy sokk befogadni. (Külön poén, hogy a Hollywood felirat D betűjének elrablása után mindenki azonnal átáll ‘Hálliwoo használatára.) Számomra, aki már a filmek első 5-10 percében ki tudom találni a befejezést, igazi felüdülést jelentett a tény, hogy itt valóban bármi megtörténhet. Senkit sem óv láthatatlan plot armor, nincsen védőháló, nincs reset, csak egy címszereplő, aki talán meg sem éli az évad végét, mert félúton túladagolja magát heroinnal, vagy részegen felkenődik egy szalagkorlátra.

„How nice things could’ve been if you had chosen this life…”

Az a pátosz, ami az amerikai high life bemutatásakor kötelező, itt teljes mértékben elmarad. A luxusvillák, medencék, csillogás, a soha véget nem érő bulik, méregdrága autók, de még a szabados nemi élet is csak kellékei a főszereplő nyomorúságának, melyek ráadásul még gúnyosan a képébe is röhögnek, hiszen olyan nagyszerűen kéne éreznie magát! Ugye ezért áldozott fel mindent. És nem, képtelen élvezni mindazt a bőséget, amit összekapart magának, mert valami sokkal alapvetőbb dolog hiányzik az életéből, olyasmi, amit nem lehet földi javakkal pótolni. És aminek ha véletlenül a közelébe kerül, akkor is úgy látja, hogy nem érdemli meg, és szabotálja azt. Ennek ellenére, mivel BoJack színész, időről időre felveszi azt az igaztalan, szenvelgő pózt, amit az ilyen bukott hősök script által kirajzolt karakterükből adódóan fel szoktak, viszont ez a szerep tendenciózusan átvált valódi szenvedésbe és kilátástalanságba. Itt ahelyett, hogy megjátszós, számító módon magának követelné a helyzetéből következő krediteket mind a környezetétől, mind a közönségtől, a főszereplő valóban egy kárhozati státuszban van, kínlódik, a szemünk előtt esik szét darabjaira, és zuhan olyan mélyre, ahonnan felkelni és visszamászni a fényre talán lehetetlenségnek tűnik. És míg mások boldog (vagy legalábbis boldognak látszó) napjaikat múlatják, ő az ágyból való kikelés és az abba való visszazuhanás közti időt is tortúrának éli meg.

Kifejezetten érezhető a szándék, mely szerint a BoJack Horseman nem nagyon tesz a közönség felé olyan gesztusokat, melyeket már megszokhattunk más sorozatok alatt (most tekintsünk el a negyedik évad méltatlan politikai állásfoglalásaitól, ahol a készítők arcpirító könnyedséggel állnak be az új hullámos radikális feministák mögé). Nincs klasszikus értelemben vett karakterfejlődés, legalábbis BoJack esetében: vannak jobb pillanatai, amikor valamilyen oknál fogva nem viselkedik egy önző egomán vagy öngyűlölő szánalmas roncs módjára, és előviláglik a sok rátapadt szar mögül valami tiszta és becsülendő kvalitás, de ez rendkívül ritka, és általában néhány jelenet és pofon után visszazuhanunk a elkeseredettségbe.

„I need you to tell me that I’m a good person.”

Az epizodikus jelleg ellenére nincs egy jól kikonkretizálható vezérfonala az évadoknak, a sztori teljesen kaotikus, és a más alaphelyzetben széthullott állapothoz képest is folyamatosan és tematikusan dekonstruálják a készítők. Először azt lehet hinni, hogy a BoJack Horseman egy komédia, drámai elemekkel megtűzdelve, de valójában egy dráma, melyben itt-ott előfordulnak poénok, de azok is valahogy üresek és nemkívánatosak. Engem Todd egész karaktere, és pláne a Mr. Peanutbutterrel folytatott ökörködése végtelenül idegesített, mert ebben azt a fajta kötelező jelleggel elvárt humorkodást véltem felfedezni, amit számos felnőtt sorozat elkövet az olcsó kacajok és visszafojtott kis kuncogások kierőszakolásáért.

Let’s drink some whiskey and watch Horsin around then!

Ami kifejezetten kínos, pláne ha tudatosítod magadban, hogy mikor és hol várják el, hogy röhögj valami idétlenségen. Az egyik legsúlyosabb negatívum, amit fel tudok róni a BoJack Horseman sorozatnak, az (gyakorlatilag) Todd, aki egy személyben képes tönkre vágni a sorozat homogenitását. A jelenléte egy-két jelenettől eltekintve olyan, mint olaj a víz színén. Nem oldódik fel, és ott úszkál, fájdalmasan zavaróan rabolva el tőlünk az értékes pillanatokat, míg figyelmünk fókuszpontjával igyekszünk ki- illetve megkerülni őt, többnyire sikertelenül.

BoJack egyszerűen túl érdekes és komplex karakter ahhoz, hogy a játékidőt olyan kétdimenziós, ostoba bohócokra fecséreljük, mint Todd. Ő az a habókos, félautista szereplő, aki mindig belefog valami hülyeségbe, létrehozva valami idióta helyzetet, melyből nem következik az ég világon semmi, legfőképpen nem tanulság vagy érték. Olyan, mintha valami unalomig elcsépelt, mindenki által jól ismert szitkom mellékszereplőt beleoltottak volna egy komoly drámaisággal és mély mondanivalóval rendelkező… várjunk csak, pontosan ez történt! És bár érdekes látni, hogy mi történne, ha egy ilyen kartonpapír figurát beollóznánk a mi világunk díszletei közé, megfigyelve, hogyan gyarapszik epizódról epizódra, míg végül eléri azt az értelmi és karakterfejlettségi szintet, amit egy szellemileg visszamaradott 10 éves iskolás is képes megugrani… nos, néhány rész után elveszíti a varázsát a dolog.

„I need to go take a shower so I can’t tell if I’m crying or not.”

És egyszerűen már nem tud érdekelni, ahogy ez a retardált safe space taxitársaságot akar létrehozni, vagy alapít egy Halloween jelmezboltot, ami csak januárban van nyitva. Nem. Elég volt az agysejtpusztításból. Rohadtul frusztráló, kínosan ostoba és tökéletesen felesleges minden, amit Todd csinál, de valamilyen oknál fogva a sorozat ragaszkodik hozzá, hogy megkapja a maga egyötöd epizódnyi játékidejét. Már bontottam a pezsgőt, hogy talán ott marad azon a szcientológus hajón L. Ron Hörcsög társaságában, de BoJacken erőt vett a megzabolázhatatlan baráti érzület, és kimentette onnan, ami számomra a sorozat egyik legszomorúbb pillanata volt.

There is no help for you, son.

De az ilyen kellemetlenségeket bőven ellensúlyozzák azok az epizódok, melyek BoJack döcögős karakterfejlődésének, és úgy eleve egy-egy évad sarokköveit adják. Van mondjuk… 7-8 ilyen rész. De ÚR ISTEN azok a részek akkorát ütnek, hogy megrepesztik az életről alkotott képed fundamentumát is. Ez a sorozat magában hordozza a potenciált arra, hogy megváltoztassa a világszemléletedet. Olyan fajsúlyos témákat dolgoz fel, és olyan módon, hogy ahhoz mindenki, aki kicsit is megcsömörlött az életútja során, képes viszonyulni valamilyen formában. A helyzetek, amiket BoJack átél, szívszorítóan ismerősek, és talán pont ezért hatnak annyira elementáris erővel. Valami nagyon mély, nagyon alapvetően emberi szinten, egyfajta primer empátiával (és nem szimpátiával, ez fontos!) osztozunk a hős bánatában, fájdalmában és kilátástalanságában. BoJack tökéletlenségében magunkra ismerünk, saját tündöklésünket és bukásunkat siratjuk el benne, és az a ihletetten művészi mód, ahogy mindezt a kellő minutumban közvetítik nekünk, olyan sokkoló, hogy úgy érzed, több kilónyi súlyt helyeztek a mellkasodra, mely kiszorítja a tüdődből az oxigént.

A sztori messzemenőkig cinikusan tekint a létezésre, melyben mindenki a saját sorsának áldozata, mindenki a múltja börtönében él, szabadulni képtelenül. És ahogy látjuk ezeket az elcseszett szereplőket, ahogy megpróbálják menedzselni az elcseszett kis életüket, és valami röpke boldogságot kicsikarni maguknak egy elcseszett világban, nagyon nehéz nem átadni magunkat az elkeseredettségnek. Mert joggal érezhetjük azt, hogy ez az egész teljesen értelmetlen, a küzdelem hiábavaló, a rosszból szükségszerűen még rosszabb lesz, míg minden dicstelen és antiklimaktikus véget nem ér, de a sorozat jó érzékkel fel-fellibbenti előttünk a nyomorúság vaskos gyapjúfüggönyét, hogy megpillanthassunk egy-egy aprócska reménysugarat.

„We’re just two lonely people trying to hate ourselves a little less.”

De még ezzel együtt is, a BoJack Horseman egy igen nyomasztó sorozat, mely megmutatja a rossz döntések következményeit, és kőkeményen beledörgöli az orrodat az engesztelhetetlen, változtathatatlan valóságba, mellyel együtt kell élned. Példának okáért BoJack a karrierje kezdeti szakaszában, engedve a hírnév és a luxus élet csábításának, elárulja és cserbenhagyja a legjobb barátját, Herb Kazzazt. A dolog működik, és hősünk megkap mindent, amire csak vágyott, de a jólét kérész életűnek bizonyul, majd 20 évvel később, mikor a fénykorát már rég maga mögött hagyta, BoJack megtudja, hogy Herb rákos és haldoklik, így hát ahogy azt a script megkívánja, elmegy hozzá, hogy még egyszer utoljára találkozzon vele, és lezárják a kettejük hideg konfliktusát.

Ismét egy jó ötlet pattan le a valóság kapufájáról.

BoJack bocsánatot kér, és arra számít, hogy a története úgy fog alakulni, mint ahogy azt a hollywoodi forgatókönyvek szabályai megszabják, vagyis egy könnyes összeborulás után feloldozást nyerhet. Csakhogy ez nem történik meg, ugyanis Herb nem akar könnyíteni hősünk lelkiismeretén, sőt, megmondja neki, hogy egy szemét rohadék, és az élete végéig viselnie kell ezt a terhet. Majd néhány résszel később elhalálozik.

Amikor ezt az epizódot végignéztem, a sorozat nagyjából 3 ponttal feljebb helyezte magát a skálán, és a hullámvölgyek ellenére meg is tudott maradni ezen a szinten. Igazából nem mond semmi újat. Nem von le olyan konklúziókat, melyeket máshol mások ne vontak volna le, esetenként akár jobban is. A hírnév és a pénz (a Disney csatornán látható infernális, élőszereplős évődés ellenére) nem boldogít, a bűnt ilyen vagy olyan módon büntetés követi, és a világ egy lélekölően kegyetlen hely tud lenni…stb. Már bőven megtanultuk a leckét, hisz filmek, sorozatok, játékok és könyvek tömkelege, valamint a személyes tapasztalat is igyekezett mindezt átadni nekünk.

„It’s not about being happy, that is the thing. I’m just trying to get through each day. I can’t keep asking myself ‘Am I happy?‘ It just makes me more miserable.”

Mégis… a BoJack Horseman nem azért kiváló mű, mert rámutat ezekre az alapvető igazságokra, hanem mert olyan megvilágításba helyezi őket, melyben a tudatos megértésen messze túlmenően, átélve (vagy épp ismét átélve) tehetjük őket magunkévá. Ahelyett, hogy jó alaposan megrágná és előemésztené nekünk a mondanivalót, a sorozat hagyja, hogy mi kortyoljunk belőle ízlésünk és nyitottságunk szerint. És ez a fajta finomság nagyon jól harmonizál az egyáltalán nem polkorrekt, rétegelt cringe humor (helyenként tényleg meglepő) érettségével, és a néző elevenébe vágó dráma időről időre lecsapó, brutális erejű kalapácsütéseivel. Létezik szabad akarat, és képesek az emberek a változásra? Ha minden döntésünk logikus következményként következik a korábbi döntéseinkből, tapasztalatainkból, traumáinkból és neveltetésünkből, akkor van egyáltalán mód arra, hogy elmeneküljünk attól, akik és amik vagyunk, vagy pedig egy láthatatlan pókfonálon fogva húznak minket végig egy sínpálya-életen, a kanyarok, kereszteződések és útelágazások pedig csupán olyan illúziók, melyeket a saját lelki békénk miatt elhiszünk?

Miről beszélek, amikor a futásról beszélek?

Mi van akkor, ha a sors átláthatatlanul komplex útvesztőjében valahol egy óvatlan pillanatban, gyanútlan nemtörődömséggel rossz irányba fordultunk, és most egy olyan életet élünk, mely a bennünk lévő maximális potenciál nevetséges karikatúrája csak, és ezen nemhogy változtatni nem tudunk, de még csak tudatában sem vagyunk ennek a ténynek? Egyáltalán, akarnád tudni, ha így lenne? Hogy milyen borzasztó vagy csodálatos ember lehetnél, ha egy ponton másképp cselekszel? Melyik a félelmetesebb: tudni, hogy minden pillanatban milliónyi lehetőséget szalasztasz el arra, hogy változtass magadon, vagy pedig az, hogy nincs, nem volt, és nem is lesz lehetőséged befolyásolni a saját elve elrendelt életedet?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések vetődnek fel a sorozat megtekintése során, és őszintén szólva belegondolni ezekbe nagyon kellemetlen érzés tud lenni. Mert ki akar önszántából szembenézni a saját démonaival, lefojtott traumáival, gyarlóságaival, és azzal az alapvető gyengeséggel, melyből sokan (véleményem szerint hibásan) magát az emberi lét lényegét vezetik le? Nem akarjuk ezeket a hiányosságainkat, fogyatékosságainkat és hibáinkat látni, de ha változni, illetve fejlődni akarunk, nem fordíthatjuk el örökké a tekintetünket, abban reménykedve, hogy a dolgok mindennemű erőfeszítés és áldozathozatal nélkül majd maguktól megoldódnak. Ezt a sorozatot nézni annyit tesz, mint önvizsgálatra kényszeríteni magadat. Megmérettetsz a saját emberi kvalitásaidban egy olyan fiktív személy tükrében, aki minden gyűlöletes és megvetendő tulajdonságával egyetemben átkozottul ismerős lehet. Egyértelmű, hogy a BoJack Horseman nem való mindenkinek. Életigenlők, naiv széplelkek, és álszent idealisták nem tudnák értékelni, és nem is lennének képesek vele mit kezdeni. Kell hozzá egyfajta… tanult romlottság? Csalódottság, esetleg, de néhány csalódás mindenképp. Pár rossz döntés, olyasmik, amelyek éjszakánként felvernek az álmodból. Azok, akik “Nem bánok semmit” tetoválást hordanak magukon, jobb, ha elkerülik. Bár ismerve a fajtájukat, talán pont nekik van a legnagyobb szükségük BoJackre.

„Fool me once, shame on you. But teach a man to fool me and I’ll be fooled for the rest of my life.”

Nyilván vannak a sorozatnak hibái Todd karakterén kívül is. Az első évad meglehetősen nehezen indul be, és a második évadban is van egy fájdalmasan hosszú üresjárat, mikor a történet látszólag elveszíti a fókuszát, és össze-vissza csapong. Egyáltalán nem áll jól ennek a sorozatnak, ha a készítők megpróbálják a humorra helyezni a hangsúlyt, vagy aktuálpolitikai és társadalmi kérdéseket górcső alá venni. A BoJack Horsemannek nem ez a célja, már ha egyáltalán van neki ilyen. Egyszerűen nem illenek ebbe a történetbe az efféle nagyívű megmondások (pláne, hogy nem képesek tökösen beleállni a vitába), és ha végig következetesen tartózkodott volna ezektől a sorozat, és megmarad a karakterdrámánál (amiben kétségkívül kiváló), akkor tényleg semmi nem lehetne okom a panaszra.

Ez az a Diane, aki érdekel minket, és nem a wannabe feminista amazon.

De itt van Diane, aki az egész negyedik szezonban le lett redukálva egy viszonylag érdekes női mellékszereplőből idióta, nyafogó social justice warriorrá, és rajta keresztül erőszakolták bele a nemkívánatos és életszerűtlenül elővezetett (gondoljunk csak a női fegyverviselést propagáló mozgalomra…) politikai mellékszálakat a sztoriba, és persze Todd, akinek már a puszta létezése is önellentmondás, hisz egy ilyen szellemileg visszamaradott teremtmények általában nem érik meg a felnőtt kort, hisz elfelejtenek lélegezni, és meghalnak. Aki szerint ez sértő, vagy esetleg nem olyasmi, amivel viccelni lehet, annak csináljon gyökérkezelést egy bohócfogorvos. Talán akkor más színben látja majd a kérdést.

Ami a vizualitást illeti, nos, kicsit felemás érzéseim vannak. Egy felnőtt rajzfilm esetében sosem volt számottevő szempont a kinézet (kivéve, ha nem olyan darabokról beszélünk, mint mondjuk a Mr. Pickles, ami szerintem kifejezetten ocsmány.), viszont azért a korrektség kedvéért térjünk ki rá pár szó erejéig. A rajzolás talán nem első osztályú, de pár rész után meg lehet szokni, annál is inkább, hogy helyenként igazán hangulatos képekkel kápráztatnak el minket, és a későbbiekben elkezdenek a különböző stílusok váltakozásával kísérletezni a készítők, szóval kár lenne zsörtölődnünk.

Vannak olyan epizódok, amikor erősen átcsapunk a drogok és alkoholos delírium által életre hívott szürrealitásba, amit nyilván elég nagy kihívás lehetett a néző számára is érthető módon leképezni, de az illetékesek remek munkát végeztek, és megilleti őket az elismerés. Az animáció néha kissé… nos, mondjuk úgy, hogy darabos tud lenni: a karakterek furcsán, szaggatottan mozognak, amitől az egész kap egyfajta bizarr művi jelleget, de a második évadra már beáll egy vállalható nívóra, és onnantól már csak ritkán találkozhatunk ilyesmivel.

BoJack and Cronenberg in the same room? Is this a crossover episode?

Azt hiszem a kritikámból kitűnik, hogy mennyire megnyert magának a BoJack Horseman. Ritka, hogy egy sorozat ennyire magával tudjon ragadni, pláne egy olyan, amely ilyen stabil lábakon áll a földön, mégis itt vagyok, és hosszú bekezdéseken át dicsérem különböző kacskaringós kerülőutakon ezt a művet, de biztosíthatok mindenkit, hogy maradéktalanul megérdemli a rászánt időt, mert egy igen különleges élménnyel gazdagodhat az, aki veszi a bátorságot, hogy túllásson a külsőségeken meg a szar poénkodáson, és adjon egy esélyt ennek a gyöngyszemnek. Reménykedjünk, hogy a készítők nem fogják a továbbiakban erőltetni ezt az irritáló social justice irányvonalat, vagy ha igen, akkor legyenek hűek a főszereplő jelleméhez, vagyis BoJack oltsa le a sárga földig, alázza porig és köpje pofán az összes félretardált, rinyáló idiótát, akik a cinikus, degenerált hatalmi ideológiájukkal erőszakot akarnak tenni a valóságon. Minden más megoldás elfogadhatatlan. Lehet a BoJack Horsemant szeretni, lehet gyűlölni, de közönyösen senki sem mehet el mellette. Kötelező darab mindenkinek, aki a kommersz konzumfilmek és tucatszámra piacra hányt sorozatok özönében valami értékeset akar fogyasztani. Előtte természetesen kérdezd meg a kezelőorvosodat, és persze a gyógyszerészedet, már ha van sajátod, amit ugye erősen kétlek.

8 / 10

- Kitahito

Megosztás