logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2015/10/06 / Szerző: Kitahito

The Battery

A leglehetetlenebb helyeken lehet fellelni az értéket. Minden követ fel kell fordítani. Minden odúba be kell világítani, mert sosem tudhatjuk, hol bukkanunk kincsre: a zombis zsáner romjain egy virág nőtt.

Battery 0

Nagyjából egy-két hete kerítettem sort a Battery, avagy Lételem című, low budget zombis filmre. Alapjáraton minden olyan alkotást megnézek, ami a témába vág. Annyira jó dolgokat ki lehet hozni egy élőhalottaktól hemzsegő poszt apokaliptikus világból, de általában a végeredmény nagyon gagyi szokott lenni: szánalmasan maszkírozott, nyilvánvalóan frissen szaggatott ruhákban járkáló statiszták, sikoltozó nők, sok rohanás, gépkarabélyokat lóbáló izomagyú katonák, gonosz tudósok…stb. A formula adott és régen bejáratott. Aki alacsony költségvetésű tinihorrort akar készíteni, és nem fárassza magát olyan apróságokkal, mint a kreativitás és a jó ízlés, akkor érdemes összekergetni valami amatőr stábot és belekezdeni a forgatásba, mert a tömegek zabálják az ilyen jellegű filmeket. Mondjuk az átlag ‘mozibajáró bárhová beül, csak legyen sötét a teremben és áruljanak friss pattogatott kukoricát. Szóval úgy kezdtem neki ennek a darabnak, hogy biztos megint valami vacak lesz, amely elrabol másfél órát az életemből. Nos, szerencsére nem lett igazam.

„We are a fuckin’ team, man! A bettery, remember?! Whether you like it or not.”

És ezért Jeremy Gardnernek kell köszönetet mondanom, aki ennek a gyöngyszemnek az írója, rendezője és (lényegében) főszereplője egy személyben. A Lételem (ezúttal okos lett a magyar fordítás) nem a sorsdöntő pillanatokra vagy az epikus végjátékra koncentrál(pedig az utóbbi megkapja a felvezetést is…), nem akar magvas gondolatokat vagy világmegváltó, egész fajunkat felölelő igazságokat megfogalmazni, egyszerűen csak két átlagos alak történetét mutatja be. Papíron a történet nem nevezhető izgalmasnak.

Ben és Mickey együtt utazgatnak az USA kies, vidéki tájain, időnként megállva pár napra. Teljesen különböző személyiségek, akiket egyedül a baseballos múltjuk és a magánytól való félelem tart egymás közelében. Ben (Jeremy Gardner) egy talpraesettebb, szakállas fazon, aki látszólag nemtörődöm könnyedséggel mozog ebben az új, világvégi közegben. Hezitálás nélkül öli az élőhalottakat, vadászik, ellátmányt keres, és mindenekelőtt vezeti barátját (Adam Cronheim), aki meglehetősen életképtelen, mimózalelkű alak benyomását kelti, de igazából csak nem tud és nem is akar alkalmazkodni. Egész nap a discmanjét hallgatja, kínosan kerüli a zombikkal való konfliktust, és visszavágyódik a régi élet nyújtotta biztonságba és kényelembe.

Poszt-apokaliptikus horgászparadicsom.

Hőseink kocsikban, sátrakban és elhagyott tanyákon, weekend házakban alszanak, és amikor épp nem valami banális hülyeséggel igyekeznek elütni a fölös idejüket, akkor esetleg sort kerítenek arra, hogy foglalkozzanak a körülöttük zajló zombiapokalipszissel is. Nem tudni, hogy pontosan miként kerültek össze, vagy mi történt velük a kataklizma kezdeti időszakában, csak pár elejtett megjegyzés alapján következtethetünk a korábbi eseményekre, és ez nagyon jól van így.

Nincs az az érzése az embernek, hogy a szereplők csupán a nézők kedvéért elevenítenek fel indokolatlan részletességgel dolgokat. Ha épp úgy kívánja a helyzet, visszautalnak a régi tragédiákra, de csak említési szinten, hiszen mindketten tudják, hogy miről van szó, és nem fogják azt csak a te kedvedért bővebben kifejteni. Így az egész zombis road movie kap egy nagyon személyes, nagyon közvetlen és hiteles ízt.

„Aren’t you just a little bit angry? Aren’t you just a little bit angry, Mickey?! This one over here, she KILLED YOUR BROTHER! This motherfucker right here, he ATE YOUR MOM!”

Az sem számít, hogy gyakorlatilag nem történik semmi, és élőhalottakat is csak elvétve látni, hiszen csupán biológiai kellékei a világnak. Ben szemszöge érezteti, hogy a velük való bármilyen interakció (legyen az akár a megölésük is) teljesen természetes eleme a napi rutinnak. És már régóta az. Agyonverni egy zombit nem jelent nagyobb ügyet, mint lerugdosni a havat bakancsunk talpáról a bejárati ajtó előtt. Apró kellemetlenség, melyet az ember szinte észrevétlenül végez el. Ez a rutinosság mutatja, hogy mennyire fásult az az archetípus, melyet Ben karaktere képvisel.

Mickey persze más lapra tartozik. Ő még érzékeli az egész helyzet abszurditását, és hol gyerekes daccal, hol teljes befelé fordulással lázad ellene. Utuk során véletlenül sikerül rádión kapcsolatba lépniük egy szervezettebb közösség női (!) tagjával, akik érthető módon elzárkóznak a velük való találkozástól. Több sikertelen próbálkozás után úgy tűnik, fel kéne adni. De a srácban fellángol a remény, hogy megtörténhet a bizalom valószínűtlen csodája, és fantáziavilága álomképein lovagolva belehajszolja magát és társát egy olyan helyzetbe, amelyből egyikük sem jöhet ki győztesen…

-Kérsz egy harit…?

A két főszereplő viszonya korán sem felhőtlen, ugyanis míg bár Ben mindennél előbbre tartja a túlélést, mégis jól szórakozik, addig Mickey… nos, nyűgösködik és szenveleg. A film középpontjában (már ha van ilyen) az őket összekötő barátság áll, és a dilemma, hogy meg lehet-e maradni embernek egy olyan közegben, mely minden emberi értéket, valamint a kapcsolatteremtésre való vágyat gyengeségként definiál, és kegyetlenül megtorol. Mickey egész film alatt keresi a visszautat a múltba, míg Ben igyekszik a jelenbe menekülni előle. És ez az út szükségszerűen tragédiához vezetett. De nem lelőve az utolsó kb. negyed óra csavarjait, kanyarodjunk vissza a két férfi barátságához. A külsőségek ellenére úgy gondolom, hogy Bennek sokkal nagyobb szüksége volt Mickeyre, mint fordítva: Mickey volt a horgony, amely laza láncával a humánum partjai közelében tartotta őt, ez védte meg attól, hogy teljesen átadja magát az új kor őrületének. A Lételem amiatt tud igazán erős, és talán egyedülállóan mély tartalommal rendelkező zombis film lenni a témában, mert tisztán a karakterdrámára támaszkodik, és úgy járja körül az emberi lét lényegének meglehetősen bonyolult kérdéskörét, hogy nem is foglalkozik vele, hangozzék ez bármekkora ellentmondásnak.

„We are not going anywhere Mickey, that’s the point!”

A színészi játék nagyszerű, de nem is lehetne másmilyen, hiszen ez került a néző fókuszpontjába, és ennek kellett elvinnie a hátán a filmet. Ha nem lenne elcsépelt kifejezés, akkor az “eszköztelen” jelzőt használnám. A klasszikus értelemben sem Adam Cronheim, sem Jeremy Gardner nem színészkedik, bár az utóbbi kicsit jobban nem. Megkapó ez a hetyke természetesség, pláne amatőröktől, akiknek elvileg feszengeniük kellene a kamerák előtt. Rég nem volt ekkora súlya annak, hogy egy karakter szótlanul meredt maga elé, vagy részegen dülöngélt itallal a kezében.

Az a pár perc, mikor Ben bepiálva táncol, számomra talán a legerősebb jelenete volt a Batterynek: a zene dogma filmekhez hasonló hiánya csak még több erőt kölcsönzött az amúgy is autentikus hangzású Anthem of the already defeated karcos jelenlétének, és az az éles váltás, ahogy a szinte dokumentarista kamerázásmód egy pillanat alatt videoklipes vágásokkal gazdagodik… nos, kicsit talán elragadtattam magam, de a végeredmény tényleg elementáris.

Közönséges túlélők.

Meglepő módon nem érződik a filmen, hogy csupán nevetséges 6000 (!) dollárból hozták össze. Simán veri bármelyik komoly költségvetésű alkotást a témában, bár itt ugye nem kapunk drága, digitális robbanásokat meg CGI szörnyeket. Kevés a vágás, a karakterek sokszor hosszú percekig mozognak egy fix pontra állított kamera előtt, mégis (sőt talán épp ezért) megvan az egész produkciónak az a kézi kamerás found footage hangulata. Ami csoda, mert sehol sem írták ki, hogy a felvételt egy kazettán találták az erdőben, és sokáig nem került nyilvánosságra, de most… bleh.

Utálom, mikor ahelyett, hogy indirekt módszerekkel elérnék, hogy az ember elhiggye, valóban eredeti felvételeket lát, egyszerűen a pofádba vágnak pár sor szöveget. Szerencsére itt ezt jól oldották meg, pedig valószínűleg nem is foglalkoztak különösebben a dologgal.

Persze a történet jellegéből és az alacsony költségvetésből adódóan megvan a filmnek az a nagy hibája, hogy ha nem tudsz ráhangolódni az események lassú folyására, akkor unatkozni fogsz. A Battery a feelingről szól, épp ezért kell egy bizonyos hangulat (és talán napszak…), hogy be tudd fogadni. Ha csak leülsz elé nézni arra számítva, hogy megint egy kiadós gore-szagú darálást fogsz kapni, nos… nem sok esélyed lesz a szórakozásra. Egy Másnaposokból szalajtott szakállas törpe és egy Johnny Depp-utánzat fárasztóan vontatott bandukolása nem éppen az a moziélmény, amitől túlpörög majd az adrenalin a véredben, de néha ilyen is kell. A Halálos Iramban 18. része után ideális választás lehet, ha el akarod lazítani az idegeidet, és egy kicsit elgondolkodni a kommersz poszt-apokaliptikus brand kevésbé szerepeltetett aspektusain. Igazán jól sikerült darab!

7 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

SOMA

Következő kritika:

Poltergeist ...

Még több Filmkritika