Szóval. Beszéljünk egy kicsit az Utolsó Skót Király című 2006-os, életrajzi ihletettségű filmdrámáról! Egy nevén nem nevezett fórumon egy nevén nem nevezett illető azt írta, hogy tessék, megint itt egy film, ahol a britek ismét képtelenek szembenézni a saját történelmi felelősségükkel! Persze más szavakkal, de a lényeg ez volt. Nos, az esetek nagy többségében egyet tudnék érteni a tisztelt fórumozóval, de az Utolsó Skót Király valamelyest rácáfol erre az állításra.

Történetünk Ugandában játszódik, ahová egy rövidke bevezető után megérkezik az apai árnyéktól menekülő frissen doktorált főszereplőnk, Nicholas (James McAvoy). Egy ideig teng-leng az általa választott missziós kórházban, ahol beteg néger gyerekeket gyógyít, fehér feleségeket szédít, és igyekszik lábon kihordani azokat a gyermekbetegségeket, melyeket az iskolapadból kikerült tankönyvszagú tudása generált. De ez nem tart soká, mert a közeli poros kisvárosba érkezik Uganda új diktá… mármint vezetője, Idi Amin (Forest Whitaker), aki nemrég puccso… illetve felszabadította az országot Obate rémuralmától. Szóval a vezér épp mini nemzeti konzultációt tart, és erre a nagy eseményre természetesen el kell mennie Nicholasnak is. A srác piszok jól érzi magát, úgy ujjong és ugrál, mint bespeedezett tinilány a Justin Bieber koncerten. Teljesen beszippantja őt a vezér retorikája.

Fangirl face 4 evaaa! #yougouganda!

Aztán mikor hazafelé tartanak, megállítják őket a milicisták, és gyorsan segítségül hívják őket, mert ugye Afrikában a fehér ember egyenértékű a tudással és a rátermettséggel. Nem messze tőlük Idi Amin kompániája várakozik: úgy néz ki a nép atyjának sikerült elkaszálnia egy tehenet a dzsipjével, és most kissé meghúzódott a csuklója. Nicholas gyorsan elsősegélyben részesíti Amint, majd az agonizáló tehén haláltusáján felbuzdulva fogja a diktátor pisztolyát, és agyonlövi az állatot. Ez természetesen egy kisebb megrökönyödést szül, de arra pont elég, hogy felkeltse vele Idi Amin érdeklődését.

A feszült hangulat ellenére kedélyes csevejbe elegyedik Nicholassal, pólót cserélnek, és úgy búcsúznak el, mint két gyerekkori barát. Másnap már ott áll a kormányzati limuzin a missziós kórház előtt, és Nicholas rövid úton a fővárosban találja magát, ahol Idi Amin olyan ajánlatot tesz neki, amit nem utasíthat vissza: legyen a személyi orvosa, és osztozzon meg vele mindabban a földi jóban, amit ez a gyönyörű és boldog ország adni tud. Mint az sejthető, hősünk rövid hezitálás után bele is megy a dologba, eladva ezzel lelkét… az ÖRDÖGNEK! Dun – Dunn – DUNNN!

„I know who you are and what you are. I am you!”

Természetesen a film azért nem ilyen fekete és fehér (heh). Bár kapunk egy véreskezű diktátort, és egy fiatal, idealista orvost, mindkét karakter árnyalódik a jelenetek alatt. Tartottam attól, hogy Idi Amint majd elkezdik démonizálni, de épp az ellenkezője történt. Az Utolsó Skót Király bemutatta a diktátor mögött meghúzódó embert, mert minden valószínűség szerint volt ilyen. Amikor lekerült róla az egyenruha, vagy mentesült a szerepe által rárótt terhek alól, Idi Amin ártatlannak, majdhogynem gyermekinek tűnt. Egy nagyra nőtt gyereknek, aki beszabadult egy hatalmas játszótérre, ahol mindenki neki engedelmeskedik. Látni kell, ahogy egy büszke kisfiú magabiztosságával mutatja be Nicholasnak a feleségeit, ahogy eldicsekszik totalitarista repertoárjának minden aspektusával. Játszótársra volt szüksége, aki nem úgy viszonyul hozzá, mint tejhatalmú úrhoz, hanem mint egy emberhez. Mert jól láthatjuk a hatalmat gyakorló despota személyi kultusza és a valódi személy közötti összeférhetetlenséget.

I am the nation!

Mint a Hitlert korrektebb módon ábrázoló filmek esetében, itt is azt érezhetjük, hogy a népvezér csak egy, a populusz által előretolt figura, szükségszerű “áldozati bárány” a történelmi ár-apály áramlatok sodrában, akinek végül meg kell hoznia a kritikus, vállalhatatlanul embertelen döntést, meg kell nyomnia a gombot, előre kell tolnia a térképen a bábukat. De ezek a folyamatok nélküle is megtörténnének, legfeljebb más adná ki a parancsot. Ezek a tagok aztán megbotránkoztatnak minket, de nem az a megoldás, hogy leamputáljuk őket az emberiség kollektív testéről, hanem hogy megértsük és feldolgozzuk azokat a sötét folyamatokat, melyek ide vezettek minket.

Az ilyen fatalista személetmód és az ebből következő dráma nem igazolja és nem is igazolhatja azokat a rémtetteket, melyeket ezek az önkényurak elkövettek: itt is láthattuk, hogy mikor elkezdett kicsúszni a lába alóla a talaj, Idi Amin is elkezdett szétesni, és ide-oda csapongani. De akkor is inkább tűnt mondjuk egy szánni való, rémült kisgyereknek, mint dühös, tekintélyes vezetőnek. Szinte könyörgött, hogy valaki mondja már meg neki, mit kell tennie ahhoz, hogy megint minden jó legyen…

És Forest Whitaker! Már így is dobogós volt nálam a színes bőrű színészek mezőnyében (közvetlenül Samuel L. Jackson és Laurence Fishburne után), de ezzel a szereplésével hatalmasat nőtt a szememben. Fishburnet mindenképp beelőzte vele. Szavak nélkül hagy az a természetesség, ahogy stílust vált, pillanatról pillanatra ugrál a “halálosan komoly” és a “nevetségesen könnyed” között. Hátborzongató, hogy mennyire magáévá tudta tenni ezt a szerepet, mennyire azonosulni tudott a karakterrel. Még a száját is úgy görbíti, mint Idi Amin az eredeti felvételeken. Kapott Oscart, kapott Golden Globe-ot, kapott BAFTA-t, de ezek a díjak önmagukban semmit sem jelentenek, mert Whitaker játéka olyan mértékben parádés, hogy alanyi jogon kiérdemli ezeket.

„I am the father of this nation, Nicholas. And you have most… grossly… offended your father.”

Ritkán esik meg velem, hogy a leesett államat kell keresgélnem az íróasztalom alatt, de most ez volt a helyzet. Hamisan csengenek a szuperlatívuszok, amikkel tovább tudnám dicsérni Whitakert, ezért maradjunk annyiban: majdnem mindegy, hogy ezek után mit tesz le az asztalra, ezt a szintet már nagyon nehezen lenne képes megütni. Meghaladnia pedig képtelenség, mert ennél feljebb egyszerűen nincsen. És ezúttal még a szinkron is nagyon korrekt volt. James McAvoy bár jól hozza a karakterét, szükségszerűen elsikkad.

‘Cause we got the streets, suckers!

Eleve, nem igényel komoly beleélést a naiva megszemélyesítése, és ezen túl a forgatókönyv sem adott neki lehetőséget a kibontakozásra. De nem is baj. A többiek pedig lényegében csak biodíszletként funkcionáltak ebben a kétszereplős drámában: Kerry Washington (Kay Amin) szép volt, jó volt, ártatlan volt… meg egy jelenetben meztelen. Simon McBurneynek hatalmas volt az orra, David Oyelowo pedig hihetően volt bukott, borostás orvos.

Forest Whitaker teljesítménye miatt a film maga akár lehetne egy silány, semmitérő celluloidhalmaz, akkor is érdemes lenne megnézni. De erről szó sincs. A történet ügyes kézzel van kibontva, és bár kiszámítható, mégis leköti a néző figyelmét, mert a karakterfejlődés és a karakterek közti ütközések színt visznek a jelenetekbe. Nicholas és Amin között meghúzódó meleg baráti kapcsolat egyes jelentekben szinte már tényleg melegnek hat, még akkor is, ha ez egy pillanatra sem valós. Hiszen ez a viszony a félelemre, a kényszerre, és az önérdekre alapul, mégis van benne valamiféle tiszta bajtársiasság, mely átível rangon, moralitáson és bőrszínen. A kifutása pedig, mikor a két “barát” egymás ellen fordul (mi más, mint egy nő miatt?), akkor is Nicholas az, aki az ellenfele elpusztítására tör, Amin viszont kész megbocsátani.

„-Ő itt a harmadik feleségem, Kay. 2 gyereket szült nekem!”

Tekintve, hogy akkorra már milyen messzire kész elmenni a tekintélye és a pozíciója védelmében, a mód, ahogy Nicholason példát statuál, igazán enyhének mondható. És Amin csalódott… látszik, hogy a büntetés jobban fáj neki, mint a barátjának, de nem mutathat gyengeséget az emberei előtt. Ami talán kicsit túlságosan romantikus húzás a filmtől, de szó sincs arról, hogy mentesíteni akarnák Idi Amint. Mindenképp becsülendő, amiért készek voltak ennyi lelket adni egy diktátornak, aki olyan címeket adományozott magának, mint “Őméltósága Al-Hajji Doktor Idi Amin Dada, Tábornagy, Örökös Elnök, VC, DSO, MC, Minden Földi Vadak és Minden Tengerek Halainak Ura, az afrikai Brit Birodalom, és különösképpen Uganda Meghódítója”, továbbá nem mellesleg közel félmillió embert öletett meg pár év alatt (egy jó részüket csak azért, mert O-val kezdődött a nevük, mint Obaténak…).

We do this for dem kids!

Végül térjünk rá az angolokra. Mert az elején ugye szóba került a múlttal való szembenézés, és az én részemről is szőnyeg alá söprés lenne, ha erről megfeledkeznék. Szóval, mivel egy brit filmről beszélünk, ezért elvárható lenne, hogy valamilyen kritikai éllel illessék a saját afrikai ténykedésüket. És ez meg is történik. Természetesen mivel a történet később játszódik, Idi Amin hatalomra jutásának körülményeit, és az azt segítő hatalmak szerepvállalását kitárgyalni kicsit erőltetett lett volna, de érintőlegesen még így is szót ejtettek róla. Az angolok szinte csak jelképesen vannak jelen, Simon McBurney személyében, aki tekintélyes orrméretével és hatalmával sejteti az angol befolyást, de nem konkretizálja ki azt. Mint ahogy az nyilván nem is volt senkinek a képébe tolva.

Az angolok jelen voltak, meghúzódtak a háttérben, és hasznot húztak az eseményekből. Biztosították a saját helyzetüket, így mindegy volt, melyik oldal, melyik vezér kerül hatalomra, az ő profitjuk nem került veszélybe. Miért kéne ezt jobban előtérbe helyezni annál, mint ahogy tették a filmben? Könnyűszerrel megérthetjük, hogy Idi Amint is elmozdították volna, ha a ténykedése ártott volna az ő érdekeiknek. A briteket hidegen hagyta a népirtás, a politikai tisztogatás vagy a terror, az ilyen ellen fellépni csak akkor elégséges indok, ha be kell szállni egy háborúba, vagy épp meg kell támadni egy néhány száz évvel fejletlenebb nemzetet. Őket csak az érdekelte, hogy zavartalanul kizsákmányolhassák az országot, természetesen a “Fair Trade” jegyében. Ennél több önkritikát nemcsak hogy nem lehet elvárni senkitől, de még szükségtelen is lenne. Az él így is metsző. Mint például a film egyik legerősebb jelenete, mikor Idi Amin azt mondja Nicholasnak, hogy:

„Azt hitte, ez az egész csak játék? Elrepülök Afrikába, és eljátszom a fehér embert a bennszülöttek előtt? Ez volt a fejében? Nem játékszerek vagyunk Nicholas! Emberek!”

Nagyon ritka, hogy egy történelmi igényű, mégis fikcionális tartalmú játékfilm ennyire szórakoztató, mégis ilyen halálosan komoly és aktuális legyen. Egyetlen hibája, hogy az erős karakterdráma miatt elsikkadnak a történelmi tények, így a film befejezése után nem fogunk sokkal többet tudni a ’70-es évek Ugandájának fontosabb politikai eseményeiről, mint előtte. Viszont az Utolsó Skót Király olyan közel hozza neked Afrikát, hogy belenézhetsz a szemébe, és megláthatod benne saját magadat. Mert mindannyiunkban ott lakik egy kicsi Nicholas, közvetlenül Idi Amin, Pol Pot, Sztálin, Hitler, Kim Jong-Il és a többi véreskezű, pszichopata diktátor mellett. A múlttal való szembenézés pedig nem azt jelenti, hogy érezzünk gyűlöletet és jogos felháborodást, hanem hogy megértsük: ez a végletesség és rosszra való hajlam is részét képezi annak, ami emberré tesz minket.

8 / 10

- Kitahito

Megosztás