Su kizpzz rdur,nr. jphx s ,so nrbrurzúz zozlpdytűddsé gphp, ,rhytmo. ,obré ,űd rhxán mr, kizpzz su rdur,nr- ?áh js brduo od s gűtsfzdűhpz bséslo. jphx ,rhlydátrékr ,rhgrkzrmo rurlrz s dptplsz. grézrjrzúérh drmlomrl dr, gph dolrtóémo- Fr s lpttrlzdáh lrfbáátz ozz rhx zoőő_ ,omfrm lstslzrt jréxrzz su rhhxré kpnnts éábúz ózüzzr, ér- S,rmmxonrm átzrf. s,oz ytpl. sllpt htsziéűépl. dolrtrdrm rébrduzrhrzzáé májűmx átzálrd őrtvrz su áérzrfnúé. Zséűm ozz érmmr su ofrkr. jphx durtruu rhx ,űdolsz s jréxátr. mr, hpmfpépf:

Szóval, tovább folytatva az emberöltőket igénylő munkát, hogy a magyar könnyűzene égiszén ragyogó csillagok közül kigyomláljuk az odakerült légypiszok-pettyeket, foglalkozzunk ezúttal a Piramis együttes talán leghíresebb számával. Igen, az 1977-es Ha volna két életem következik, melynek szövegéért Horváth Attila és S. Nagy István tartozik elszámolni valóval. Mivel tudtam, hogy előbb vagy utóbb ennek a falnak is le kell majd dőlnie, mentálisan már felkészítettem magam a most következőkre, és magamban legalább tucatszor megfogalmaztam azokat a gondolatokat, melyeket most “papírra vetni” készülök, szóval ha a vehemencia megcsorbult kissé, az valószínűleg ennek köszönhető. Nyugalom, így is bőven lesz személyeskedés, mocskolódás, sárdobálás, nem kevés cinizmus és talán némi gúny is, attól függően, hogy beütnek-e az alkohollal legurított Xanax tabletták, vagy sem. Komolyra fordítva a szót, sokaknak még mindig valódi nosztalgiaélményt okoz ez a sláger, és ez rendben is van így, amíg képesek vagyunk helyén kezelni a szám tartalmi részét is, és nem kapitulálunk feltétel nélkül Révész Sándor romantizáló orgánuma előtt. Ne is tegyünk így, pláne, ha férfiak vagyunk, ugyanis a nedvesedő bugyi az első X után nekünk már nem igazán áll jól. Akkor nézzük, hallgassuk:

Piramis: Ha volna két életem

Melletted minden reggel
Vidáman ébredek fel,
S könnyűnek érzem mindenem.
De néha egy hang a szívemben
Új útra szólít engem,
Talán nem érted meg sohasem, hogy

Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy legyen.
Miért is nem lehetek egyszerre két helyen,
Óóó Istenem, miért nincs két életem?

Mennyivel könnyebb volna,
Hogyha két életem volna.
Egyet örökre odaadnék neked,
A másik szabad lenne,
Minden nap szárnyra kelne,
S mindenkit szeretne, akit lehet.

Ha volna két életem, tudnám, amit ma nem.
Bár volna két életem, hinnék mindenkiben!
Óóó Istenem, miért nincs két életem?

Hogyha két életem volna,
Az egyik gyengéd volna,
Magadhoz láncolhatnád.
De a másik örök volna,
S ha a világ elpusztulna,
Akkor is tovább lobogna.

Ha volna két életem, nem fájna semmi sem.
Bár volna két életem, nevetnék mindenen!
Óóó Istenem, miért nincs két életem?

Úgy fáj, hogy nincs két életem.

„Melletted minden reggel, vidáman ébredek fel, s könnyűnek érzem mindenem.”: Pozitív felhanggal indítunk, Révész Sándor látszólag kristálytiszta hangú őszinteséggel vallja meg a boldogságát. Mert mi a boldogság, ha nem ez? Felhőtlen vidámságban ébredni valaki mellett, akit nyilvánvalóan szíved minden szeretetével imádsz, könnyűnek érezni mindenedet, vagyis totális eufóriában úszva létezni… ennél sokkal többet már elképzelni sem lehet, de a legtöbbünk még a felével is beérné. 60 év felett például már az is öröm, ha reggel felébredsz, és nem érzed semmidet. Sándor helyzete tehát irigylésre méltó. Igen, erre csak a totális mámor, vagy a végső stádiumú rák és morfium injekciók kettőse képes. Szinte már túl idilli ahhoz, hogy igaz legyen. Annyira jól hangzik, hogy már-már gyanakodhatunk, hogy a líra hőse kamuzik. Amikor valaki ilyesmiket állít, mindig azt érzem, hogy az illető csak sugar coatingolni akarja a valódi mondandóját, és nemsokára kibök valami olyasmit, mint például:

„De néha egy hang a szívemben, új útra szólít engem, talán nem érted meg sohasem, hogy…”: Igen, pont erre számítottam. Mert mindig, MINDIG ott van az a rohadt de. Sándor abbahagyhatta volna az első három sornál, felduzzaszthatta volna ezt a pár szót egy számmá, és nem lett volna semmi baj, biztos vagyok benne, hogy bármelyik nő szívesen hall ilyen közvetett bókokat. Jó tudni, hogy ha jó hatással vagy a másikra, na. Persze az őszinteség becsülendő dolog, és még véletlenül sem kezdeném el önjelölt párkapcsolati tanácsadóként propagálni a hazugságot és az elhallgatást, de ha ilyen dolgokat akarsz bevallani, akkor tegyél egy szívességet a párodnak meg a világnak, és inkább tartsd meg őket magadnak. Mert ezzel a széjjeleufemizált kangörccsel most hogy lehet együtt élnie bárkinek is? „néha egy hang a szívemben” – természetesen a korrekt vallomások elengedhetetlen kelléke a felelősségáthárítás. Kezdjünk el különféle misztikus szívbeli hangokat (melyek egy kialakulófélben lévő perikarditisz jele is lehetnek…) okolni mindenért, azok úgysem tudnak védekezni. Aha… hát hogyne. De legyünk korrektek, valóban van egy hang, csak épp nem Révész úr szívében, hanem az alsónadrágjában suttog, és valami olyasmit mond, hogy “menjünk, dugjunk meg mindent, aminek testnyílása van!”. Persze ezt csak sejteni lehet, de talán nem rizikózunk nagyot, ha feltételezzük, hogy az elkövetkezendőkben azért találni fogunk egy-két nyomot a rejtély megoldására.  Nem is kell olyan messzire menni, hisz már a következő sorból megtudhatjuk, hogy a titokzatos hang új útra szólítja őt, és hát mi más lenne a régi út, mint az, aki mellett épp felébredt, kb. egy mondatnyi idővel korábban? Erősen gyanítható ugye, hogy a hang nem pályaválasztási tanácsokat suttog hősünknek, lebeszélve őt az énekesi karrierről, és finoman a karosszérialakatosi hivatás felé terelgetve őt. Teljesen egyértelműen azt az utat kérdőjelezi meg, ami Révász Sándort jelenlegi partneréhez vezette, tehát anélkül, hogy romantizáló ködösítéssel elfednénk a lényeget, kimondható, hogy hősünk elvágyódik a mostani elvileg boldog életéből. Ami ugye furcsa, hisz mint korábban hallottuk, jelenleg kifejezetten optimális körülmények közt tengődik, de ezt az ellentmondást érzi Sándor is, és előrebocsájtja: talán ezt némiképp nehéz lesz megemészteni. Ugyanakkor de facto arra is utal ezzel, hogy ő birtokában van a tudásnak, ami ezt az egészet megmagyarázza és feloldja a logikai gordiuszi csomót, tehát Sándor gyakorlatilag magában már lejátszotta a dolgot, és többé-kevésbé ki is békült a helyzettel, de legalábbis elfogadta annak meglétét és változtathatatlanságát.

„Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy legyen. Miért is nem lehetek egyszerre két helyen, Óóó Istenem, miért nincs két életem?”: Révész túláradó egzisztenciális válságában és tanácstalanságában szembetalálja magát azzal a problémával, amivel már az elemi részecskéknek is meggyűlt a bajuk, vagyis hogy nem lehet egyszerre két helyen. Hány honfitársunk ujja dermedt meg távirányítógombok felett a tehetetlenség görcsébe fagyva, miközben ez a kérdés visszhangzott a fejében, és próbálta eldönteni, hogy a Fradi – MTK meccs ismétlését, vagy pedig a Private Gold hétvégén ingyenes softpornó adását nézze-e? Ugyanakkor elmondható, hogy az emberiség történelme alatt viszonylag keveseknek sikerült kijátszaniuk a fizika és úgy eleve a létezés alapvető szabályait, így ez a póz, ahogy Sándor térdre esve üvölt Istenhez, lelkét marcangoló fájdalmában költői kérdéseket revolverezve az égbolt felé, mondjuk úgy… finoman szólva is színpadias. Reméljük, a Mindenható nem lát bele a lelkébe, és veszi észre a kérése mögött meghúzódó mérhetetlen önzést. Hisz csodára vár, de azt nem arra akarná felhasználni, hogy hasznosat tegyen, jobb emberré váljon, vagy valamiféle világjobbító víziót megvalósítson, hanem szimplán csak dugni akar, de azt viszont napi szinten és lehetőség szerint mindig mással. Aww, how romantic! Nincs abban semmi különleges, ha valaki félre akar kúrni. Úgy értem, persze, nem szép dolog, a monogámia a legjobb gámia, ugye, a püspök úr ajánlásával. Tiszta sor. Viszont nem kell ezt túlmisztifikálni, nem kell béna kifogásokat gyártani meg mindenféle behazudott lelki vívódás súlya alatt teátrálisan összeroppanni. És pláne nem kell a saját nyomorodat rálőcsölni a partneredre, kvázi az ő jóváhagyását kérve a te jövőbeli csalfaságodhoz, azt várva, hogy akár beleegyezéssel, akár belenyugvással, de legalább a vallomás meghallgatásával ő majd legitimálja a hűtlenségedet. Ez rohadtul nem korrekt dolog. Egyébként támadt egy új gondolatom, ha úgy tetszik, egy sötét utas a szívemben elkezdett mindenféle érdekes felvetéseket suttogni: mi van akkor, ha Révész Sándor biszexuális? Az tényleg új út lenne, bár kicsit drasztikus váltás, de indokolná ezt a tudatalattiba lefojtott, majd feltörő “hangot”. Ezt az ötletet egyelőre talonba rakjuk, és esetleg majd később visszatérünk rá…

„Mennyivel könnyebb volna, hogyha két életem volna. Egyet örökre odaadnék neked.”: Pont amiatt értékes az életünk, és jelentőségteljesek a tetteink, mert csak egy életünk van, és véges időből gazdálkodunk. Ez ad igazi súlyt a döntéseknek. De valóban, mennyivel könnyebb volna! Akkor nem kéne (akár a világon mindenki más esetében is…) egy személyben összpontosulnia az elköteleződés és a szabadság vágyának, hanem kiszervezhetné a saját hűtlenségét egy másik, elszeparált életbe. Mennyire jó lenne, nem? Azok a fránya morális kérdések, melyek most olyan zavaróak, úgy egyáltalán nem okoznának gondot. Még csak dönteni sem kéne! Persze ha valaki ilyen sokat akar ba… szabad lenni, annak talán két élet sem elég, hisz egy idő után azzal is elköteleződne, és akkor meg menne a siránkozás a harmadikért. De amúgy jó látni Sándor, hogy ilyen nagylelkű vagy azzal, amid nincs. „…hogyha két életem volna. Egyet örökre odaadnék neked.“, de mivel nincs, ezért sajnos az van, hogy vagy elhagylak, vagy pedig meg fogom dönteni az összes szembe jövő nőt, és neked egy szavad sem lehet, mert olyan romantikus alkat vagyok, bébi! Egy életet bármikor kész vagyok elpazarolni rád akkor, ha valami isteni csoda folytán véletlenül kettő lesz! Melyik csaj tudna ellenállni egy ilyen ígéretnek? Hát nem veszik észre, hogy amikor bedőlnek ennek a rossz dumának, hagyják, hogy meggyalázzák őket a női… nem is, az emberi mivoltukban? Mert Révész gyakorlatilag kimondja, hogy egy élettel képtelen a hűségre, és a jövőben (is) meg fogja csalni a párját. Ebből is látszik, hogy ha megvannak a kellő férfiúi kvalitásaid, akkor a szebbik nem bármikor kész lesz porig alázni magát érted, és belemenni egy ilyen vállalhatatlan alkuba. Mert hát jaj, de szépen énekel! De jó pasi! Oly kemény, mégis oly érzékeny! Rendben, elfogadjuk. De ezek után nagyon nehéz komoly képpel előadni azt, hogy a férfi mennyire felszínes, míg a nő… a nő az valami egészen más. Az egy érthetetlen misztérium. Ahhh, egy feneketlenül mély óceán, rejtett örvénylésekkel és titokzatos csodákkal! Ahelyett, hogy megpróbálunk a saját nárcizmusunknak azzal kedveskedni, hogy mindenféle mitológiai lényeknek állítsuk be magunkat, vegyük észre: csak az öntudat és egy vékony kultúrmáz különböztet meg minket az állatoktól. Igaz, hogy a nők eredendően más játékszabályok szerint működnek, de azzal, hogy a saját felsőbbrendűségük és különleges mivoltuk ábrándjába ringatják magukat, csak azt érik el, hogy az ilyen ezüstnyelvű, cinikus rohadékok játszi könnyedséggel vehetik őket hülyére. Bár talán érdemesebb utólag (miután meglepő módon nem sikerült megváltoztatni az épp aktuális love 4 ever ‘rosszfiút) minden férfit hímsoviniszta, szexmániás szemétládának titulálni. Igen, az is egy megoldás.

„A másik szabad lenne, minden nap szárnyra kelne, s mindenkit szeretne, akit lehet.”: Elég igazságtalan ez a felosztás, nem? Az egyiknek jutna a szabadság, a röpködés, meg a mindenki megszeretgetése (mert azért érezzük, hogy itt nem arról a szeretetről van szó, mint amiről Jézus beszélt a Bibliában…), míg a másiknak hát… ott lennél te, mi amor. A költő itt foglalja szép lírába a saját kangörcsét, amit igyekszik úgy beállítani, mintha a szabadság- és az elköteleződés vágya egy kiegyenlített, epikus végharcban csapnának össze egymással a lelkében. Holott tudjuk, az emberek túlnyomó többségét legalább egyszer azért próbára teszi az a bizonyos szívbéli hang, és valamiért nekik nem kell térdre borulva, színpadiasan rimánkodniuk a Teremtőhöz, szóval le tudják ezt az egészet rendezni anélkül, hogy világméretű krízissé duzzasztanák a saját (egyébként teljesen természetes) ingerületüket. Szakítanak, hűségesek maradnak, vagy titkos viszonyt kezdenek… de nem formálnak belőle pózt, hogy a szívfájdalomtól gyötrődő romantikus hős szerepében tetszeleghessenek! Két dolgot érdemes még megjegyeznünk. Először is, kivétel nélkül minden nap, kötelező jelleggel szárnyra kelni nem lehet olyan nagy kaland, még akkor sem, ha az történetesen a kalandozásra irányul. Olyan ez, mint egy átok. MINDEN EGYES NAP új numerák, új egy éjszakás ismeretségek után kutatni annak tudatában, hogy hiába szerzel vagy szeretsz meg valakit, amint felkel a nap, ott kell hagynod, és vissza se nézve kell a következő testnyílás felé repülnöd. Ebbe még belegondolni is borzalmas. A Kölyök képtelen a két énjét egy személybe integrálni, ezért az egyiket kihelyezi kívülre, abba az életbe, ami sosem valósulhat meg. Menekülés ez? Élethazugság? Kósza fantáziálgatás? Akárhogy is legyen, az ilyesmi egyáltalán nem közérdekű, nem olyasmi, amiről dalt írsz, és utána emberek közé mész. A másik dolog, hogy emberünk nem azt mondja, hogy mindenkit szeretne, akit megkíván, hanem mindenkit szeretne, akit LEHET. Ami ugye nagy különbség. Válogatás nélkül, kortól, nemtől, bőrszíntől, testalaktól és vallási hovatartozástól függetlenül mindenkit megcsinálna. Révész pénisze révén megvalósul a tökéletes egyenlőség, hisz ő fenntartások nélkül bárkivel közösül, aki hajlandóságot mutat a kopulációra. Milyen csodálatos!

„Ha volna két életem, tudnám, amit ma nem. Bár volna két életem, hinnék mindenkiben! Óóó Istenem, miért nincs két életem?”: Folytatódik dalos kedvű protagonistánk óbégatása a második életért. Vajon sajnálnunk kéne őt a sors igazságtalansága miatt? Hiszen mégiscsak annyira szeretne még egy életet! Akkor tudná (de sokkal inkább dugná) amit ma nem! Mennyi elveszett ismeret! Minden pillanat, amit a kedvesed oldalán töltesz, egy elszalasztott lehetőség valami újra, valami szűkre, és remélhetőleg nemi betegségektől mentesre! De mivel hősünk bárkit szeretne, akit lehet, így még ezeknek a kritériumoknak sem kell feltétlenül teljesülnie. Még egy kutyára is rámászna, ha az olyan jeleket küld felé, és hát az lenne a tudás! Harapnak, vagy nem harapnak? Nem furcsa, hogy teljesen szőrösek? Na és mit szól mindehhez a kutya gazdája? Megannyi kérdés, amire Sándor sosem kaphat választ… Vajon a Mindentudás egyetemén kitérnek erre? Elvégre a “minden tudás”-ba ez is beletartozik. Ideális hely lehet Révész mesternek, bármelyik életében. Viszont nemcsak a névlegesen felsőoktatási intézmények, hanem még a különböző egyházak is számot tarthatnak emberünk figyelmére, hisz ő hinne mindenkiben. Bár nem tudom, lehetséges-e két életet úgy elosztani, hogy Éli, Jahve, Buddha, Allah, Brahma, Shiva, Vishnu, Krishna, Odin, Zeusz, Jupiter, valamint az összes szent és lokális istenség mindegyike elegendő figyelmet kapjon, de úgy látszik Sándor ezzel is úgy van, mint a párkapcsolati kérdésekkel, vagyis az első életét meghagyná a magyarok Istenének, míg a másikban így végigpróbálgatná a többieket. Mindegyiknek meghallgatná az ajánlatát, majd összevetné a pró-kat a kontrákkal, latolgatna, kalkulálgatna. Mennyország vagy reinkarnáció? Tehenek vagy maceszkenyér? Transzcendentális meditáció vagy genitális csonkolás? Nehéz kérdések ezek, és látjuk, egy élet nem is elég, hogy az ember megtalálja a megfelelőt, pláne, ha nem is keresi. Persze az is lehet, hogy a lírai én úgy általában mindenkiben hinne, megbízna. Őszintén szólva ez meg akkor sem ajánlatos, ha két életed van, és pláne úgy nem, ha a mindenki jelentős részét meg is kívánod ismerni, ezúttal a Bibliai értelemben. Miért lenne értelme hinni mindenkinek? Miféle életstratégia ez, és egész pontosan milyen eredményt vársz ettől, Sándor? Mielőtt az égi hatalmakhoz fordultál volna, feltételezem megpróbáltad lokalizálni a problémákat, amik miatt új életet szeretnél kezdeni… és most komolyan, EZ is számottevő tényező volt?! Ja, képzelem: -mindig is szerettem volna hinni az emberekben, de egyszerűen bizalmatlanná tettek az évek, túl sokat csalódtam, átvertek, hazudtak nekem. Ezért ha két életem lenne, hihetnék mindenkiben! De minek, amikor egy éjszaka után amúgy is otthagyod őket, hogy más virágokat is beporozgass? Na és az a sok tudás! Óóóó Istenem, ezért tényleg érdemes új életet kezdenem!

„Hogyha két életem volna, az egyik gyengéd volna, magadhoz láncolhatnád.”: Na, végre kibújt a szög a zsákból! Pár sorral feljebb a Kölyök arról énekelt, hogy a két életéből „Egyet örökre odaadnék neked.“, teljesen önszántából, akaratlagosan, és épp ezért én jóhiszeműen azt feltételeztem, hogy a dal elején felvázolt felhőtlen viszonynak van egy erős alapja, amit nem rombolna le a kangörcse miatt, és ezért is ordibál ennyire. Viszont most már arról beszél, hogy azt az életet is, amit elvileg önként áldoz fel a monogámia oltárán, azt is oda kéne magához láncolnia a nőnek, mert az is elszökne kurvázni, ha tehetné. Nos, vagy valamit nagyon rosszul csinál, illetve épphogy egyáltalán nem csinál a hölgy, vagy hősünk tényleg egy világraszóló szoknyapecér, és még abban az elképzelhetetlen helyzetben is, amikor két élete lenne, akkor is csak erőszakkal lehetne őt hűségességre bírni. Mert ha rajta múlna, hát ő a maga részéről örülne a kialakult helyzetnek, elvégre két szabadon szárnyaló élettel kétszer annyi nőt (és férfit) lehet kardélre hányni, mint eggyel. Viszont legalább gyengéden lenne hűtlen. Ez is valami. De látjuk, hogy a gyengédség gyengeség, ami lánccal való röghöz kötést vonna maga után. Sándor másik, nyilván férfiasan markáns és állatias énjét még láncokkal sem lehetne megzabolázni, persze ezt is csak feltételezzük, hisz az a láncok közelébe sem kerül, mert már rég elment sörért meg tízes csomag óvszerért a közeli éjjel nappaliba, és otthon hagyta a gyöngébbik felét feleségek martalékául. Vajon Révai megfarkalná a saját másik életét, ha lehetne? Ki tudja. De mivel az úgyis olyan gyöngéd, nőies, valószínűleg nem nagyon ellenkezne. És mivel csak az egyik lenne finomkodó, a másik meg ezek szerint egy erőszakos és durva vadállat, képzelhetjük, milyen lenne az a szex. Mi van, ha már két élete van, de abból a Révész Sándorból lett Piramis frontember, aki otthon maradt? Talán egyszer majd hősünk is kap egy Black Mirror epizódot. Ugye isteni közbenjárás nélkül (ami meglehetősen ritkán esik meg…) csak két módja ismeretes annak, hogy egyszerre több helyen lehess: ha leklónoznak, vagy ha van egy egypetéjű ikerpárod. Mindkettőnek megvannak a maga hátulütői, arról nem is beszélve, hogy egyik esetben sem élvezheted a kettős élet áldásos hatásait, viszont legalább az önkielégítés új értelmet nyerhet. Utolsó mentsvárként ott van a Second life nevű online szerepjáték, ott elvileg még repkedni is lehet…

„De a másik örök volna, s ha a világ elpusztulna, akkor is tovább lobogna.”: Úgy érzem kezdünk kicsit elrugaszkodni a realitások talajáról, és igen, ez rohadt nagy szó egy olyan számban, ahol a lírai én egy második, párhuzamos életért nyavalyog Istennek. Mi ez a baromság? Sándor kangörcse már kozmikus méreteket ölt, legyőzi a halált, és túléli nemcsak az emberiséget, de az egész világegyetemet. Bolygók magja kihűl, napok omlanak önmagukba és válnak fekete lyukká, vagy égnek ki szupernóvaként, galaxisok zuhannak vissza az ősrobbanás előtti állapotba vagy töredeznek eonok alatt atomporrá, szétszóródva a végtelen semmiben, a tér és az idő dimenziói is megszűnnek létezni, ahogy az egész mindenség belepottyan a lét és a nemlét közötti hajszálvékony szakadék kauzális önellentmondásába, de Révai még mindig ott fog ragyogni a sötétben, bár már nem lesz senki, aki láthatná, de ő azért ott lesz, mint izzó felkiáltójel egy ki nem mondott mondat végén, hogy lángoló falloszával ondó-pálcikaembereket festhessen a csillagtalan égbot fekete vásznára. Komolyan, ki a fene kíván ilyesmit?! Sándor, kit akarsz hülyíteni? Nagyon hangzatos ez az apokaliptikus vízió, ahol a szabad lelked mécsesként világít az elpusztult Föld kollektív sírján, de azért ne felejtsük el, hogy az egész még mindig a szexuális kicsapongásról szól! Elismerem, mert el kell, hogy ez a három sor tényleg első osztályú ködösítés, és aki nem figyel, annak könnyen elterelheti a figyelmét e káprázatos költői képek mélységes sekélyessége. De az értő fülű hallgató kiszúrhatja (akár már szagról) a bullshitet, amivel a dalszövegíró elég következetesen összemaszatolta magát. Persze érett ez már, de eddig az olcsó pacsuli és a rózsavíz illatú toroköblítő elnyomta az excrementum bűzét. Viszont azért a maga nemében csodálatos, hogy míg az emberek nagy többsége titkolja, suttyomban elégíti ki és szégyenli a saját szennyes kis vágyait, addig a Kölyök nemes egyszerűséggel kicsapja az asztalra, megszórja csillámporral, majd álszent és mesterkélt módon még szenveleg is hozzá egy sort, mintha ő lenne az áldozat, holott épp a lábát törli bele valakibe, akit elvileg szeret, és ezt a kollektív magyar hallgatóság úgy könyvelte el, mint valami gyönyörű, érzelmes és megindító szerelmi vallomást. És amikor a tudatos értelmezés hiányában egy egész társadalom merít párkapcsolati mintákat egy ilyen dalból, az kifejezetten káros.

„Ha volna két életem, nem fájna semmi sem. Bár volna két életem, nevetnék mindenen! Óóó Istenem, miért nincs két életem?”: De sajnos Révai Sándornak nincsen két élete, így fájdalmai vannak, és nem tud nevetni mindenen, mint egy elmebeteg. Szegénynek fáj a hűtlenség, zokogva bújik ágyba másokkal és égre emelt könnyes szemmel ejakulál idegen testekbe, miközben azt üvölti: Óóó Istenem, miért hagytál el engem? Majd belepusztul, hogy új utakra szólítja a szíve, és nem mehet annyiszor kalandozni, mint kívánna. Ehelyett erőszakkal a hitvesi ágyhoz láncolja őt a párja szeretete, és kénytelen nap nap után ebben a kínzó hétköznapiságban sínylődni. Ez a mértéktelen mártíromkodás már kifejezetten dühítő. Hősünk ‘szabadkáryát akar, hogy kénye-kedve szerint szemezgethesse ki a jót mindenből, anélkül, hogy a velük járó “kellemetlenségekkel” foglalkoznia kéne. Biztonság elköteleződés nélkül, szabadság rizikó nélkül. Mint a régi kvarcjátékban, mikor a kétsávos úton kellett a terepakadályként szolgáló kocsik között elnavigálnunk az általunk irányított versenyautót. Sándor is így kíván lavírozni. Csak gyáván meg akarja úszni, el akarja habizni az életet, mert számára a konfliktusok nem többek “fájdalomnál”, amiket el lehet és el kell kerülni. Ő legszívesebben csak nevetne mindenen, mint valami infantilis, éretlen Kölyök (heh), mert igazából nincsen dolga a Jin-nel, neki elég a Jang, amit maradéktalanul kiélvez, és ahelyett, hogy hajnal előtt ki kéne osonnia a szobából, egyszerűen csak hazateleportálhat, ahol már várja őt az uborkaleves, a puha ágy és az előmelegített wc-ülőke. Révai arra vágyik, hogy Isten odadobja neki az élet cheat-kódját. De természetesen mivel ez nem történik meg, emberünk tovább folytathatja a szenvelgést. „Úgy fáj, hogy nincs két életem.” – és ez a szám konklúziója is: bizonyos csillag együttállás mellett lehetnék hűséges, és odaadhatnám magam teljesen/félig, hogy a tisztes polgári élettel párhuzamosan mehessen a haknizás, a bulika, az alkoholizálás és a nőzés. De mivel a világ törvényei legalább annyira változtathatatlanok, mint én, így minden marad a régiben, tehát a party, a pia és a nemtelen numeravadászat továbbra is játszik, neked meg legyen ott vigasztalásul a tudat, hogy egyébként én bizonyos nagyon specifikus körülmények között kész lettem volna hagyni, hogy erőszakkal magadhoz láncolj. Hát igen, ez tényleg roppant romantikus…

És egyébként mindezek mellett sem vonom feltétlenül kétségbe Révai Sándor vívódásának valódiságát, mert lehet, hogy ő tényleg szereti a párját, és hűséges akar lenni hozzá, de szabadságvágya, illetve a libidója túl nagy, és képtelen megmaradni egy ember mellett. Viszont ez a modus operandi akkor sem korrekt az épp aktuális partnerével szemben. Ha azt állítod, hogy nem vagy ura a saját tetteidnek, nem vagy felelős a döntéseidért, mert a vágy a péniszednél fogva rángat ki az otthon melegéből, akkor gyakorlatilag a primitív ösztönlények szintjére szállítja le magát, és nagyjából annyira lehet felelősségre vonni a tetteidért, mint a szőnyegre piszkító kutyát. Zámbó Jimmy is valami hasonlót mond ki a Jó asszony mindent megbocsájt c. számában, mikor azt énekli, hogy „Hány éve így van ez, már nem változom.” – amikor valaki kőbe vésett világtörvényt csinál a saját jellemhibáiból, azzal csak annyit ér el, hogy kutyába veszik érte. De tudjuk, hogy nincs így, és az erekciót nem kell feltétlenül ismeretlenekkel való kopulációnak követnie. Ugyancsak nem kötelező üvöltve hányósra inni magad, hajnali négyig bulizni, majd részegen hazatántorogni, és megverni az asszonyt. Egy kis önmérséklet, az hiányzik. Nem a második élet. Mert érdekes módon azért akadnak a világon, akik képesek bekussoltatni a rosszra csábító hangokat. Ha viszont nem megy, akkor lehet szakítani is, nem kell érzelmi bűnözővé válni, ellehetetleníteni a konfrontációt, és a nyomoroddal magadhoz láncolnod a másikat. Egy jó asszony amúgy is mindent megbocsájt, pláne, ha nem a te hibád. Még verheted is a mellkasod, hisz te legalább egy romantikus dalban mondtad el, hogy a párod mennyire nem tudja kielégíteni az igényeidet. Hát, bár ne tetted volna.

- Kitahito

Megosztás