Animekritika / 2017/08/06 / Szerző: Kitahito
Pico x CoCo x Chico
A true story about gay crossdresser kids fucking a supernatural entity. - röviden így lehetne jellemezni a Pico krónika záróepizódját. Fájdalmas a búcsú, mint az elősíkosítás nélküli anális szex, de valahogy csak túléljük. Morzsoljunk el egy könnycseppet az elmorzsolt vér- és ondócseppekért, majd tárgyaljuk ki ezt a förtelmet!
Nos, elérkeztünk a legendás OVA trilógia, a Boku no Pico befejező részéhez, mely a Pico x CoCo x Chico nevet viseli. Egy ilyen döglesztően forró nyári éjszakán, mikor a veríték harmatként gyöngyözik az ember homlokán, mi se esik jobban, mint egy pohár jó hideg… cross-dresser yaoi hentai? A meleg fogyasztás lehetséges, bár erősen ellenjavallott, tekintve, hogy hőseink mind kiskorúak, tehát még a tolerancia és társadalmi tapintatosság tükrében sem érdemes utat engedni a mocskos gondolatoknak, bár a mocsok garantált. Ugyanakkor nem mindegy, honnan indul, és hova tart. Vonjuk fel hát elménk törékeny kristálypohár-készlete elé az érzéketlen, kissé cinikus intellektus vízlepergető viaszosvásznát, és próbálkozzunk meg még egyszer utoljára ezzel a makacs matériával, hátha a szellemi nagyság, vagy legalábbis az irónia és a humor szappanos szivacsával le tudjuk róla dörzsölni a rászáradt galambszart, felfedve az alant megbújó érdemi tartalmat. Korábbi kritikám során már látni véltem valamit, amit én az ‘ősgonosz patinás bronzpofájaként azonosítottam. Reméljük, némi sikálás árán megpillanthatjuk azokat a rusnya arcvonásokat is, melyeket jelenleg még egy angyali gyermekarc ártatlan, tiszta és romlatlan maszkja fed.
Az openinggel indítunk (mily meglepő, igaz?), mely ezúttal kicsit rockosabbra vette a formát, és talán nem is lenne olyan elviselhetetlen, ha sikerült volna egy kompetens énekesnőt találni hozzá. Már ha egyáltalán nő az illető, hisz a hallottak alapján lehet akár valami 20 éves srác is, akinek a szülés előtt a nyaka köré tekeredett az életet adó köldökzsinór, és így pár percig kevesebb oxigént kapott a kelleténél. A szám traumatizáló, az előbb felfestett képbe belegondolni még inkább, és ha mellé vesszük, hogy a dal címe Tsuretette, azaz Take me, valami olyasmit kapunk, amivel nem találkoznánk egy sötét sikátorban, de még egy kivilágított mellékhelyiségben sem. Amit a kezdő képsorokban láthatunk, az akár egy horrorfilm felütése is lehetne: az úgy szereplő, CoCo az íróasztalára dőlve hallgatja a rádiót, előtte két (sajnos már ismert karakterre emlékeztető) plüssbaba hever. Az egyik hirtelen megmozdítja a fejét, megelevenedik, majd társával együtt a megrökönyödött srác vállára repülnek, és… megpuszilják, ami ugye annak a metaforája, hogy éles kis fogaikkal meglékelik CoCo koponyáját, és kirágják az agyvelejét. Komolyra fordítva a szót, ha nekem a vállamra ugrana két kis buzi plüssfigura, én teljesen biztos, hogy előbb ütnék, és azután megint ütnék, és azután is… és végül nem kérdeznék semmit. De szerencsére Picoék újdonsült barátjának vasbetonból vannak a Jolly Jokerei, mert semmi ilyesmit nem csinál, hanem a mostanra már teljes értékű animált karakterré transzformált babákkal együtt dáridózik a színpadon, természetesen ő is lánynak öltözve, mert manapság úgy látszik ez a menő. Utána hőseinket mindenféle válogatott élethelyzetekben láthatjuk, melyek, ha egy párhuzamos világban esetleg megtörténhetnének, akkor is indokolt lenne az esemény területét 30 km sugarú körben leszórni fehér foszforral, majd sóval felhinteni. Persze nem kell attól tartani, hogy kedvenc langyi fiúkáink valaha is ősembernek öltözve fognak lándzsákat hajigálni, vagy fellépnek egy cirkuszban artistaként, az pedig pláne valószínűtlen, hogy pezsgőspoharakban ülve, vagy sellőként úszkálva találjuk őket, de azért tartsuk szárazon azokat a foszforos zsákokat, mert sosem lehet tudni, és én nem akarok kockáztatni!
„Baby, take my hand, let’s fall in love! I can’t wait any longer! Right now, right here, kiss me! Take me! Take me to love! Take me right now!”
Szóval, miután tanúi voltunk, ahogy Pico segglukig dekoltált estélyiben ropja Chicóval a Kék Duna keringőt, valamint megkapjuk a kötelező strandolós és meztelenkedős vágóképeket is, végre elke… de nem, mert ez a szar tovább folytatódik, újabb és újabb másodperces képsorokkal bombázva a tudatalattinkat: a nővérszobán Pico épp beöntésre készül, társa kezében pedig már ott meredezik egy alkar méretű fecskendő, majd jönnek az angyalok, Justicia, hógömb, fehérneműk… az ízléstelenség hátborzongató audiovizuális kakofóniája végül az íróasztalnál ér véget, ahol a babák ugyanúgy a helyükön vannak, viszont CoCo eltűnt, szóval vagy tényleg kirágták az agyát a vérszopók, vagy elment a homi barátaival találkozni, és néhány méterrel közelebb rugdosni minket az apokalipszishez. Szeretnék hinni az első eshetőségben, tényleg! Tekintve, hogy csak ezt a 2 perces openinget negyed órámba telt végignézni, ha ilyen ütemben haladunk, kb. fél nap alatt meg is leszünk! Let’s press on, my bundle of sticks!
Legutóbb elmaradt az in medias res kezdés, most viszont nincs akkora szerencsénk. Gyakorlatilag kapunk 1 percnyi semmit, melyben Pico és CoCo ülnek valami háztetőn Tokyo belvárosában, és egy jó előre odakészített matracon (?) épp hozzálátnának ahhoz, amit a 10-12 év körüli kisfiúk nem szoktak csinálni, mikor egyedül hagyod őket egy háztetőn. Ez még mindig nagyságrendekkel szofisztikáltabb, mint az első OVA epizód pedofil pornográf indítása, de sok köszönet így sem lesz benne. Miért jó nekünk, hogy az anime címének kiírása előtt láthatjuk ezt a 60 másodperces, érdektelen kis szegmenset? Bemutatja nekünk az új karaktert? Ad releváns (vagy bármilyen) információt a már láttatott (azt nem mondanám, hogy megismert) szereplőkről? Előrevetíti a sztori egy olyan aspektusát, amit nem tudhattunk már azelőtt, hogy elindítottuk volna a részt? Vagy ha már ezek egyikét sem teszi, legalább szórakoztató? Technikai értelemben véve ez a perc tökéletesen felesleges, már csak azért is, mert a sztori semelyik pontjára nem beilleszthető. Viszont megtudhatjuk, hogy az animét lefordító csapat elhatárolódik mindentől és mindenkitől, még saját magától is.
„I told you, turn right where there’s a big dog sleeping, and you’ll see a convenience store! I drew eyebrows on him with a marker.”
Sikeresen túljutottunk hát az első akadályokon, jöhet végre a történet! Pico épp Tokyo… várjunk, hogy is kerültünk ide? Az első rész egy meg nem nevezett kisvárosban játszódott, míg a második valami tengerparton. Mit keresünk most Tokióban? Hol lakik ez a két gyerek? Miből élnek meg? Honnan szereztek mobiltelefont? Rohadt bizarr. Tehát hősünk a főváros utcáin barangolva igyekszik megtalálni Chicót, aki mobilon keresztül instruálja őt mindenféle megbízhatatlan tájékozódási pontokra hivatkozva, mikor a telefon lemerül, és az egész városban furcsa, balról jobbra, és (többnyire) fentről lefelé tartó áramszünet következik be. Már önmagában ez okot adhat a gyanakvásra, valamint arra, hogy körülhintsük magunkat sóval és elkezdjünk Sam és Dean után kiáltozni, de amikor az egyik épület tetején ad hoc módon felkapcsolnak a reflektorok, megvilágítva egy tetőtéri medencébe ugró, meztelen srácot, akkor tényleg elkezdhetjük mormolni a Zsoltárok 23;4-et. Itt valami nagy fekaság dolgozik, bizony mondom néktek feleim! Az ismeretlen srác (spoiler alert: CoCo az…) egy laza 9.5 pontos delfinugrást követő csillámporos csobbanás után eltűnik a szemünk elől, és Pico sem látja őt tovább a másfél kilométer távolságban elfoglalt helyéről. Ez a jelenet gyakorlatilag tökéletes szinkronban van az első OVA epizód elején látható szegmenssel, mikor Tamotsu megpillantja Picót a tengerparton. A cél és az eszköz ugyanaz, viszont most az egész helyzetet egyfajta grandiózus, misztikus, és baljóslatú légkör jellemzi. Mondanom sem kell, de ha körülötted mindenhol kialszik a világítás, majd egy meztelen fiú toronyugrást végez egy felhőkarcoló tetején, akkor elkezdhetsz imádkozni, hisz az Antikrisztus rövid időn belül sötétségbe borítja a világot. Rám aztán nem lehet mondani, hogy klasszikus értelemben vett hívő lennék, de ilyen esetben első dolgom lenne hazarohanni, és leporolni a lovagi páncélomat, felkészülendő a jó és a gonosz végső nagy összecsapására.
Sajnos nem láthatjuk, Pico hogyan reagálja le a helyzetet, helyette viszont megcsodálhatjuk, ahogy CoCo szellemalakként bolyong Tokióban. Ő lenne a kommunizmus? Nem valószínű, bár a várost vörösre festő napkoronggal igen jól harmonizál ez az elképzelés. Ugrunk egyet (ezúttal az időben, nem a medencébe), Pico és Chico (aki valamikor pokemon trénerré avanzsált) már a játékteremben pucsítanak, azon igyekezve, hogy egy pici daruval színes gömböket halásszanak ki színes gömbök közül. Megjelenik CoCo, csak így, minden előjel nélkül, és a legnagyobb természetességgel sápolja le a két gyerek nyereményét. Persze azok nem bánják, hiszen bár a lánynak öltözött fiúk errefelé igen gyakoriak, közülük csak kevés tud város méretű áramkimaradást okozni, így hát barátok lesznek. Ha nekem annyi barátom lenne, ahányan letarháltak, akkor nem férnének be egy focipályára. Mondjuk arról fogalmam sincs, hogy mi a francért akarna egy focipályányi hajléktalan így összezsúfolódni, de ez most nem is fontos. Megtörténnek a bemutatkozások, és kiderül, hogy CoCót nem azért hívják így, mert kétszeresen vállalat, vagy mert sorsközösséget vállal a kókuszdióval, hanem mert koko ni iru, vagyis itt vagyok, mindig itt voltam (és ami még aggasztóbb: itt is maradok, ezen a bolygón…). Fura, de ugye tele van a világ furcsa emberekkel, nem igaz? NEM IGAZ?! Úgy értem, nem tesz túl jó első benyomást az, ha valakit visszakézből arcon locsolsz szenteltvízzel, viszont ez olyan rizikó, amit időnként sajnos be kell vállalni az emberi civilizáció fennmaradása érdekében. Na nem mintha hőseink ilyesmiben gondolkodnának, bár az arcon locsolós rész látható módon megfordult, és sajnálatos módon meg is ragadt a fejükben.
„This place is really fun. And CoCo’s so pretty.”
CoCo meginvitálja őket a lakására, és hőseink (mivel agysejtjeik száma nem haladja meg a heregolyóik számát) szó nélkül el is fogadják a meghívást, és még akkor sem kezdenek el akadékoskodni, mikor újdonsült társuk a tokiói metróba viszi le őket. Mármint a föld alá, az alagutakba! Kicsit sem aggasztó. Használatban lévő síneken barangolnak ki tudja meddig, és csak valami Sátáni csoda folytán nem redukálja őket sikoltó hús- és csontmasszává egy arra járó szerelvény. Végül megérkeznek egy ajtóhoz, melyen míves névtábla díszeleg, és ők belépnek rajta, megpillantva egy többé-kevésbé elégségesen berendezett lakást, próbababákkal, fürdőszobával, édességekkel teletömött hűtőszekrénnyel, és ki tudja miért még itt sem kezdenek el gyanakodni, hogy valami nagyon nincs rendben. Pedig nem kell túlságosan szemfülesnek lenni ahhoz, hogy lássuk, itt tényleg elbaszott dolgok történnek, és azoknál még sokkal elborultabb dolgok történhetnek! Egyébként az egész szituáció, dacára a vidám, komolytalan zenének, hallatlanul para.
Vagy talán pont a zene miatt, nem tudom. Ha CoCo arcán egyik pillanatról a másikra elterülne az a jól ismert yandere fültől-fülig mosoly, a kezében pedig ott teremne egy élesre fent henteskés, én egyáltalán nem lepődnék meg. Van egy kis Higurashi-féle horrorisztikus beütése, mintha mindig kész lenne feláldozni egy-két relatíve ártatlan gyereket Oyashiro-sama dicsőségére. Nyilván nem fog megtörténni, mert ez nem az a sztori, ahol csak úgy elkezdenék egymást ledöfködni a karakterek, vagy legalábbis nem késsel teszik, de azért érezzük, ugye, hogy elég messzire kerültünk a kezdeti, többé-kevésbé szeplőtlen homokos pedofília vonal profán egyszerűségétől. Mikor az előző epizód alatt kiszagoltam a közelgő agyfaszt, nem is számítottam rá, hogy ilyen kristálytisztán fog feltárulni előttünk a tátongó őrület. Azt hittem, majd bekukucskálunk a kulcslyukon, vagy esetleg óvatosan résnyire nyitják nekünk az ajtót, erre tessék, egy mozdulattal szélesre tárták, hogy átbámulhassunk a groteszk abszurditás világába. És ezt a mélységet nem kell sokáig nézni, hogy visszanézzen rád…
„I’m here. Because I’ll always be here. … on this planet.”
Mivel ebből hőseink semmit nem éreznek, és nem foglalkoztatják őket metróalagútban gyanúsan lekapcsolódó lámpák, úgy döntenek, CoCo “lakásán” töltik az éjszakát, így átöltöznek pizsamába (hoztak magukkal, vagy a vendéglátójuknál volt rájuk való darab?), majd lefekszenek a két vendégágyra, mely nyilvánvalóan nem a konkrétan az ő számukra lett odakészítve… EGYÁLTALÁN NEM GYANÚS! Épp ezért, mert minden annyira nagyon rendben van, hőseink elalszanak, ám Pico valamivel később egy erős vizelési inger hatására felébred. Megpróbálja felkelteni Chicót, de a kisfiú úgy alszik, mint akit falhoz csaptak, így Pico kénytelen egyedül átvágni a lakáson, mely szerencsétlenebb kameraállásból leginkább egy pszichopata sorozatgyilkos rejtekhelyének tűnik, aki mások arcából készít magának alsóneműket. Sajnálatos módon hősünk nem ér el a mosdóig, mert enged a kíváncsiságának, és beles a CoCo szobáját takaró rózsaszín paravánon. Odabent (minő meglepetés!) nem egy alvó, vagy ISIS propagandavideókat néző, esetleg plüssállataival játszó CoCót talál, hanem egy olyat, amelyik valami teljesen mással játszik, és láthatóan nagyon élvezi. Mit tehet ilyenkor az embernek fia? Hát azt, hogy diszkréten behúzza a függönyt, elvégzi a dolgát a WC-n, majd sunnyogva visszafekszik aludni, és elfelejti az egészet. De mivel Picót valószínűleg egy patás, kecskefejű lény nemzette, így inkább letolja a nadrágját, majd rámarkol arra, aminek nem mondjuk ki a nevét, és nem a Voldemort.
Megtörténik a hatalmas reveláció: kiderül, hogy ebben a világban a fiúk mellbimbója is erogén zóna! Jól van, azt már az első részben egyértelművé tették. A nagy twist, hogy CoCo is fiú. Bár ez nagyjából mindenki számára egyértelmű kellett volna, hogy legyen, Pico mégis meglepődik, olyannyira, hogy nem tudja kontrollálni magát, leszakítja a paravánt, térdre esik, és CoCóval tökéletes szinkronban elélvez. Valamiért a fiaskó a leszakított függönnyel meg a meglesett onanizálással senkit nem akaszt ki, és a két srác egyfajta néma egyetértéssel egymás előtt állva elkezd maszturbálni, majd ezt rövidesen megunják, és inkább kardoznak egy kicsit. Némi kézimunka után CoCo idő előtt ejakulál, ami azt jelenti, hogy veszített, és ő lesz a nő a kapcsolatban, így őt fogják hátulról szodomizálni. Minden nap queer crossdresser fiúk millióit abuzálják olyan srácok, akiknek társadalmi neme megegyezik a biológiai nemével. Ez felháborító! Mi, az LGBTQNSDAP+ nem hagyhatjuk szó nélkül! #stopmaleviolence. #freeallwomen. #wewantmoredick… mármint more equality!
Tehát visszatérve az animéhez, CoCo épp megtapasztalja, milyen kemény is az élet a patriarchátus eres gyerekpénisze, mely előtt pucsítva nyögni a szolgaság rabigáját. Pico, miközben a maga sajátságos módján leellenőrzi CoCo prosztatájának állapotát, előre nyúlva kezével ismét pillanatok alatt eljuttatja partnerét a csúcsig. Ezt követően az oldalára, majd a hátára fordítja a fiút, míg szünet nélkül tovább dolgozik rajta. Ez a leleményes kitartás, kérlelhetetlen elkötelezettség, mely csak a legavatottabbak sajátja, őszintén lenyűgözött volna, ha figyelmemet nem foglalta volna le teljes mértékben az ágyon heverő, indokolatlanul hosszú fekete-fehér plüsskutya.
„Just a little more… That’s it! Go, go!”
A jelenet csodás betetőzéseként Pico beleélvez CoCo ánuszába, aki viszont (ezúttal időben) valami megmagyarázhatatlan, mágikus módon egyszerre fröcsköli össze a saját, valamint partnere arcát, és mást semmit! Mintha csak Quentin Tarantino Desperadóban elsütött viccének tökéletesen inverz változata valósult volna meg. Milyen csodálatos és hátborzongató finálé! Na nem az animének, csak ennek a kis közjátéknak a para és a beteg között. Hogy mi lett Pico feszítő húgyhólyagjával, arra sajnos már sosem fog fény derülni. Persze lehet, hogy félreértettem a dolgot, és egyszerűen az a több liternyi ondó már annyira feszítette hősünk heréit, hogy muszáj volt könnyítenie magán. Ez azért sok mindent megmagyaráz. Így érthető, miért akarta korábban felkelteni Chicót…
Mindegy, ugrunk egyet, immár reggel van. Egy nap sem lehet teljes anélkül, hogy a herezacskónkat különböző random növények terméseivel hasonlítsuk össze. Chico pontosan ezt teszi a CoCo lakásában található palántákkal, és legyen ez bármennyire értelmetlen és abszurd, úgy tűnik a fiú felfedezett valami számomra rejtett párhuzamot, mert látványosan örülni kezd, bár lehet csak azért, mert letolt gatyával markolássza magát. Vagy mert az értelmi képességei megegyeznek a szobanövényekével, és örül, hogy végre magához hasonlatos barátokra lelt. Nem tudom, és mindegy is. Ezután a házigazda nagylelkűen megosztja ruhatárát a többiekkel, akik örömmel elfogadják az ajánlatot, és ismét lánynak öltöznek. Hogy volt képes CoCo ennyi különféle cosplay cuccot összeszedni, a dinoszaurusz szereléstől kezdve a kisfiú méretű esküvői ruhán át a francia bejárónő jelmezig? Elképesztő és fura, de hőseink a legnagyobb természetességgel rendeznek spontán ruhapróbát, majd masíroznak végig a metróalagutakon és Tokyo utcáin, ráadásul fényes nappal. Nehéz elhinni, de valamiért ez senkit sem zavart.
„And all the different hearts that are born here and there, they connect and disconnect with each other, and change over time. And that’s what this city is.”
Szóval miközben a városban sétálgatnak, CoCo mintegy mellékesen elmondja a fiúknak, hogy ez a mostani a harmadik reinkarnációja, beigazolva ezzel a korábbi sejtésemet, miszerint a fiú egy transzcendens entitás, de úgy látszik ez sem üti meg Picoék ingerküszöbét, mert sokkal jobban érdeklik őket a tündérekről meg mindenféle táncoló macskákról szóló sztorik. Ha nekem valaki bevallaná, hogy egy természetfeletti lény, vagy legalábbis Buddhához hasonlóan képes visszaemlékezni a korábbi életeire, én valószínűleg azért reagálnék valamit. A hitetlenkedés rendben van, akárcsak az állítás tesztelgetése, és még az is érthető, ha zokszó nélkül elhiszed a dolgot. Őszintén szólva a korábban említett szenteltvizes exorcizmust is elfogadnám. De hogy tökéletesen figyelmen kívül hagyj egy ilyen fontos kijelentést, csak mert tündérek és macskák, hát az számomra teljességgel elfogadhatatlan és életszerűtlen. Még akkor is, ha egy olyan elborult, Istentelen történetben esik meg, amelyben lánynak öltözött 8 és 12 év közötti kisgyerekek szopatják le egymást. Értem én, hogy a tripper meg az AIDS már kikezdte az agyatokat, de hogy ennyire?
CoCo, miután a srácok elkérik a telefonszámát, megmutatja, hogy van kb. 10 mobiltelefonja (mert egy készülék magányos lenne, és így tudnak beszélgetni egymással, vagy mi), majd előadja az elméletét… nem, inkább hitvallását arról, hogy a város olyan, mint egy hatalmas agy, a telefonvonalak és az elektromos vezetékek pedig a szinapszisok benne. Ahol ezek összeérnek, gócot alkotnak, ott élnek a város tündérei. És esetünkben a központ szerepét a Tokyo Tower tölti be. Érdekes. Természetesen ez is olyasmi, amit el lehet engedni a füled mellett, ezért inkább felmennek egy random felhőkarcoló tetejére, ahol valami vurstli (?) van. Újabb nagyszerű lehetőség, hogy Chico megszerezze a hőn áhított kappáját, így Pico és CoCo megint egyedül maradnak, ami tudjuk, hogy mit jelent…
A plot device egy random hullámvasút kocsi formájában érkezik, mely nagy erővel csapódik a vízbe CoCo mellett, teljesen eláztatva őt, amitől Picónak merevedése lesz, és hát mit lehet ilyenkor tenni, a srácnak vállalnia kell a felelősséget, ezért besurrannak a tetőtéri parkot szegélyező bokrok mögé. Mielőtt továbbhaladnánk a nyilván mindenki által türelmetlenül várt fiatalkori felláció felé, itt ragadnám meg az alkalmat, hogy rávilágítsak egy igencsak zavaró furcsaságra: a 20. percnél tartunk, és hőseinken kívül még egyetlen embert sem láttunk a képernyőn. Ami kissé különös, tekintve, hogy a 9 milliós Tokióban járunk, ahol azért viszonylag gyakran bele lehet botlani másokba. Mondjuk úgy… lépésenként. Ennek ellenére minden üres, bár a forgalom hangjából azért sejthető, hogy a világ nem teljesen kihalt. Talán mindössze arról van szó, hogy a készítők ezzel a méltatlan módszerrel próbálták minimalizálni a gyártási költségeket, vagy szimplán csak lusták voltak. Mindenesetre ez egy csöppet azért aggasztó.
„Lonely…? You mean the cell phones?”
Szóval, CoCo megteszi, amit senki sem követelt meg, de még csak nem is kért, így hát letérdel, és az egybefüggő sövényfalon tátongó egyetlen hézag takarásában szájába veszi a barátját. Nem kell hozzá sok idő, és Pico eljut a csúcsra, és ezt követően… semmi. Összesen 1 perc volt az egész! Mi van itt?! Kezdem úgy érezni, hogy a hangsúly így a harmadik részre áthelyeződik az aktusról valami másra. Történet? Blaszfémia! This is madness! Ezután visszatérünk a metró-apartmanba, ahol CoCo zuhanyozik, Pico az ismeretlen növények terméseiből szopja ki a (vagy mérgező, vagy nem) levet, míg Chico nézi, ahogy a telefonok némán beszélgetnek egymással. Akkor most kérdem én, hol van a gyermekvédelmi szakszolgálat, amikor szükség van rá?! Ezek a kölkök láthatóan kallódnak! Csellengenek össze vissza, senki sem felügyeli őket, és nem járnak iskolába. Bár talán jobb is így, mert megrontanák az összes fiú osztálytársukat, és nem lehetne tanítani a sok kamatyoló kiskorútól. Igen, így belegondolva jobban jár a világ, ha ezek az aberráltak megmaradnak ott, ahol vannak, a metró gépzsír szagú sötétjében.
A nap ilyen és ehhez hasonló érdekfeszítő eseményekkel telik. Vágás, leszáll az est, Pico az ágyában alszik, de megint felébred, és mivel nem találja Chicót, benéz CoCo szobájába, hisz legutóbb is olyan jól sült el a dolog. A fiú (és nem a néző) legnagyobb meglepetésére a 8 éves puttót épp nagyban molesztálja az idősebb srác. Ennyit a hangsúly áthelyeződésről, mi? Egy pillanatig bíztam benned, anime, EGY ROHADT PILLANATIG! És elárultál, hátba döftél… Juan Carlos Picorro, hogy tehetted?! Elloptad a vak nagynénénk megtakarított pénzét, és szilikonmelleket vettél Rosalinda unokahúgának! Dios mio! Na jó, túllépve a random szappanopera betéten, ott tartottunk, hogy CoCo épp a ClassFM-et keresi Chico mellbimbóin, egy laza mozdulattal bekapja a kisfiú fejletlen péniszét, majd némi cuclizás után nemes egyszerűséggel beleül, és elkezd lovagolni rajta. Egyik szemem sír, a másikat meg már kb. egy hónapja kitéptem még az első epizód megtekintése során, így többet már nem áldozhatok be, legalábbis ha a jövőben indulni akarok egy kacsintóversenyen. Pico ezúttal nem kívánja onanizálásával megzavarni a mókát, így bánatosan bár, de távozik (ugye kell az a konfliktus a rész háromnegyedénél…), ami eléggé meglepő volt, de dramaturgiailag teljesen indokolt, hiszen a három fős orgiát evidens módon az OVA végére kell tartogatni. Chico ezután gerincre vágja a partnerét, és misszionárius pozitúrában fejezi be az aktust, ahogy az a NAGY KÖNYV-ben meg van írva. Erről jut eszembe, látta már valaki azt a könyvet? Olyan sokszor hivatkoznak rá, hogy most már igazán belelapoznék. Biztos ott van valahol a nagybetűs ÉLET mellett…
Másnap Chico arra kéri CoCót, hogy vigye el őket a nagy piros toronyhoz, de Pico nem akar menni, mert megorrolt az előző esti kaland miatt, és úgymond átengedi barátját az idősebb fiúnak. CoCo viszont megérzi a feszültséget, lazán elköszön, és otthagyja őket (egy elektromos kábelen végigfutó kisülés formában eltűnik). A srácok futnak erre, futnak arra, de nem akadnak a nyomára. Lemennek még a metróba is, ahol a titkos lakhelyén csak egy üres szolgálati helyiséget találnak. Creepy. Hívjátok a Szellemirtókat! Mármint a valódiakat, nem azokat a szitkom picsákat.
„I wonder where CoCo went. I wonder if he hates us now.”
Hőseinknek sikerül leredukálniuk CoCo lehetséges helyét a Tokyo Tower-re, és Chico még úgy mellesleg meg is fejti a srác személyazonosságát (vagy legalábbis tippel egy értelmeset), mikor megkérdezi: vajon CoCo nem egy-e a város tündérei közül? Mivel ez egy valamennyire logikus és racionális felvetés, több szó nem is esik róla, inkább felmennek a torony tetejére (továbbra se találkoznak senkivel), ahol a barátjuk már várja őket. Miután örülnek egymásnak, és megállapodnak, hogy együtt azért mégis minden jobb, elkezdik különböző kombinációkban csókolgatni egymást, miközben Alexandre Dumast megszégyenítő hármas kardpárbajt vívnak odalent. Ezt követően, csak hogy magasabb fordulatszámra kapcsoljunk, és a puszta pornográfiát egy emlékezetes esztétikai élménnyé emeljük, hőseink egyik kezükkel a mellettük álló valagát kezdik ujjazni, míg a másikkal pedig kiverik a szomszédjuknak. És a Sátán látta, hogy ez jó. Az emberi százlábú meg elmehet a fenébe, ezeket kéne összevarrni! Majd pedig bezárni őket egy pincébe, eldobni a kulcsot, és ólomszarkofágot húzni az épület köré. Ajöré pedig egy deszkakerítést. Csak a biztonság kedvéért.
A három srác arca úgy forog körbe körbe, hogy már csak Ennio Morricone zenéje kéne alá, és megkapnánk a világtörténelem legbuzisabb leszámolását. Annyira durván pörögnek, hogy a centrifugális erő leszakítja róluk a bugyikat, melyek úgy hullanak alá a semmibe, mint egy Ákos koncerten a menopauzás nők alsóneműi. Ne szabadkozz, te szabad vagy! Tehát Pico és Chico szégyen és alázat nélkül nyújt segítő kezet CoCónak ahhoz, hogy eljusson az orgazmusig, de mivel ez szükséges, de nem elégséges feltétele az ejakulációnak, gyorsan oda is térdelnek elé, hogy szájukkal kényeztessék a fiút. Nem tart soká, hogy a mag a 8 éves kölyök szájába ömöljön, majd hogy az igazságon és az egyenlőségen ne essen csorba, mindhárman a földre heveredve kezdik szopni egymást. Szerencséjükre se látogatók, se biztonsági őrök nem tévednek feléjük, így zavartalanul élvezhetik egymást. És teszik is, miközben a korábban látott növény irreálisan nagy termései közt (ki tudja, mit keresnek itt, és miért ilyen hatalmasak…) különböző pózokban közösülnek. A rövid snittek alatt lezavarják a Kámaszútra első 70 oldalát, ami már csak azért is lenyűgöző, mert közben csak egyszer-egyszer élveznek el. Persze nem maradhat el a végső nagy, közös kielégülés sem, melynek szökőkútként az égbe spriccelő tripla sugarát stílszerűen tűzijáték követi, mert ha szimbolizmus, akkor legyen kövér, és direkt! Láthatjuk, ahogy a csúcsra jutó kisgyerekek kirobbanó eufóriájának hatására az egész város újra fényárba borul, tehát gondolom volt itt valami ki nem mondott krízis, egy ködös, eltitkolt kataklizmikus világvége-helyzet, melyet csak ezen a nagyon specifikus, nagyon perverz és rendkívül illegális módon lehetett csak megfékezni. És így a világ újra megmenekült, hála három homoszexuális crossdresser gyereknek, akik a Tokyo Tower csúcsán analizálták egymás ánuszát.
„Being all together really is the best, don’t you think?”
A város fölött felragyog a pedofilok csillaga. Pico egyedül ül azon a toronyház tetején lévő ugródeszkán, melyen az epizód elején CoCo debütált. Hogy a francba került fel oda? És miért? Hol vannak a többiek? Mi történt? Nem tudjuk meg, viszont hősünk belenéz a kamerába, és kacsintva megkérdezi: „Találkozunk még, ugye?“. És ezzel véget ér a sorozat utolsó epizódja. Tekintve, hogy 2008 óta Pico nem adott hírt magáról, van egy olyan érzésem, hogy talán mégse fogunk vele találkozni többet. Illetve csak remélni tudom, hogy nem. Bár ha helytálló a hasonlat, amit CoCo felvázolt, és a város, illetve így az internet korában a világ olyan, mint egy hatalmas agy, melyet láthatatlan szinapszisok sűrű szövedéke alkot, akkor Picóék valóban itt vannak, körülöttünk, és előbb utóbb össze fogunk futni velük, akár úgy, ahogy most én tettem, akár valami sokkal hátborzongatóbb módon.
Az ending nem sok szót érdemel, hisz a stáblista alatt a korábban már hallott Tsuretette szól, miközben az epizód különféle válogatott jeleneteit mutatják kicsiben, szóval semmi plusz információt nem kapunk. Most, hogy minden kártya felfordítva hever az asztalon, és tüzetesen megvizsgáltam mindegyiket: mit gondolok erről az animéről? Úgy vélem, hogy a korábbi megérzésem helyesnek bizonyult, és tényleg volt egy rejtett jelentés, egy háttérben meghúzódó történeti szál, melyet a néző feladata meg- illetve felfejteni. A felszínen a Boku no Pico nem több egy szimpla, bár párját ritkítóan beteg és elborult pedofil yaoi animénél, de a vége felé közeledve egyre inkább kiütköző misztikus elemek miatt érdemes a sorok között olvasva elmerengeni azon a mélyebb narratíván. Szóval előlegezzük meg, hogy a látottaknak van értelme, valamint hogy ezt a tartalmat fel lehet fejteni a számunkra biztosított kapaszkodók alapján. Először is beszéljünk arról, hogy miről nem szól a sorozat. Kis keresgélés után rátaláltam egy igen népszerű, sokak által osztott magyarázatra, mely röviden így hangzik:
A nagyapjának beállított random AIDS-es pedofil elrabolta Picót a szüleitől, és rendszeresen megerőszakolta őt, emiatt kötődött olyan kétségbeesetten Tamotsuhoz, aki visszaélt a fiú ártatlan és tiszta érzéseivel, a vágyával, hogy egy meghitt baráti viszonyt alakítson ki valakivel. A testi és lelki abúzus következtében Pico szeretetnyelve lekorlátozódott a szexualitásra, csak így tudja kifejezni az érzéseit. Mikor Tamotsu ezt nem viszonozza, a fiú elkeseredésében elmenekül, levágja a haját, és megpróbálja a tengerbe vetni magát, de a férfi megtalálja, és megmenti őt az öngyilkosságtól. A szerelmüket megpecsételő aktus után Tamotsu megígéri Picónak, hogy jövőre ismét visszatér, de ez nem történik meg, vagy azért, mert a férfi nem gondolta komolyan a dolgot, vagy mert elkapta a fiútól a nemi betegséget, és meghalt. Valamikor az első és a második epizód között a wannabe nagyapa is fűbe harap, így Pico hajléktalanná válik, prostituálja magát a napi betevő falatért, miközben a vidéket járja új kezdet után kutatva. Ekkor találkozik Chicóval, akinek a nővére prostituált. A két fiú megismeri egymást, minden értelemben, és miután egy nap Chico nővére nem jön többé haza, a srácok úgy döntenek, elhagyják az üresen maradt házat és a jobb élet reményében felmennek a fővárosba. Viszont valamikor a második és a harmadik epizód között a fiúk meghalnak, és az egész utolsó rész egyfajta túlvilági illúzió, ezért üres és valószerűtlen a város, és ez magyarázza meg a látszólag irracionális eseményeket.
CoCo nem egy valós személy, hanem a két gyerek által közösen hallucinált, idealizált angyal-alak, aki megadja nekik mindazt, amit életükben nem kaphattak meg: egy magabiztos társat, aki megérti őket és viszonozza az érzelmeiket, egy eldugott és idilli zugot a metró alvilági szférájának mélyén, tele minden földi jóval, amire gyerek vágyhat. Ám mikor a féltékenység elkezdene éket verni hármójuk közé, CoCo elhagyja őket, megmutatva nekik, hogy nélküle a korábban életteli és gazdag városi játszóterük csak kopár, fenyegető díszlet. Ezért találják üresen a rejtekhelyüket is, és ezért van ott csak két csatt három helyett. Végső elkeseredésükben Pico és Chico az égre törő piros toronyhoz mennek, ahol viszontlátják a barátjukat, és megértik, hogy a ebben a sivár szférában élet és halál között nem számíthatnak másra, csak a barátaikra, és egymásba kapaszkodnak, így nyerve fals biztonságérzetet a semmiben való örök zuhanásban. Lángoló szerelmük fénye felgyújtja a város fényeit. Az általuk teremtett, kitalált lény váltja meg őket abból a purgatóriumból, melyre saját nyomorúságuk kárhoztatta őket. Nem egy absztrakt, külső entitás, hanem a magukból kihelyezett, romlatlan isteni rész nyitja meg előttük a Mennyek kapuit. Pico a záró képsorokban ott ül a kapuban, a város közepén lévő szimbolikus tengerszem fölött, készen az ugrásra, és búcsúzóul még utoljára felénk kacsint, remélve, hogy talán egyszer még találkozunk, egy másik helyen, egy másik életben…
„I’ll close my eyes and ask you really nicely! Take me! Take me to love! Take me right now! See, I’m crazy about you! Alright!?”
Nos, szerintem ez egy ordas nagy faszság. Ugye ha ilyen hosszú a zanzásított verzió, képzelhetitek, milyen részletes az eredeti. A elmélet írója fogta a Boku no Pico 10%-nyi tartalmát, és hozzáköltött 90%-nyi fikciót, mely főleg spekulációból, és a spekulációra alapozott spekulációból áll. A teóriagyártás alapszabálya, hogy csak olyan állításokat szabad premisszaként elfogadni, melyek, még ha nem is sziklaszilárd tények, de legalább részlegesen alátámaszthatóak. Ha már a kiindulópont is légből kapott, akkor az arra épülő elgondolás is ingatag lesz, és hogy ne dőljön össze, olyan állításokkal kell megtámogatni, melyek szintén spekulációból születtek. Ettől persze még a teória lehet igaz, de ennek kb. annyi az esélye, mint hogy dartsnyíllal eltaláld egy terem falán elhelyezett céltábla közepét, miután bekötötték a szemed és tízszer megpörgettek a tengelyed körül. Megvan rá az esély, csak épp rohadtul kicsi, bár kifejezetten szimpatikus az önmagad megváltásának és a belső Istennek az eszményképe, inkább én megmaradnék inkább a korábban felvázolt elképzelésemnél, bár a befejező rész fényében kicsit tovább kell fejlesztenem azt.
Hiszen nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni a szentségtelen háromság mellett. Továbbra is úgy vélem, hogy Pico az Antikrisztus, tehát az inkarnálódott anyagi (vagy legalábbis anyagi igényű) entitás. Ő az isteni terv ellenében a földi síkon tevékenykedő lény, a Fiú antitézise, rajta keresztül történik a megrontás. Chico képviseli azt a mélyről jövő, eredendő gyermeki ártatlanságot, mely, mivel nélkülöz minden moralitást, képes magától értetődő természetességgel átcsapni kegyetlenségbe, mint ahogy azt a második epizód egyes jeleneteiben láthattuk. Chico az analógiába nem vonható emberi komponens, a lényünk azon része, melyet idővel megtanulunk lefojtani, mert túlságosan nyílt, túl zabolátlan, és túl öncélú. CoCo pedig a Sátán, a Szentségtelen lélek, egyfajta tiszta, transzcendens intellektus, öröktől való gonosz szellem, mely fizikai formában sosem öltött testet, de mindig is ezen a bolygón volt, mint ahogy ez CoCo szájából el is hangzik. Mindhárman ugyan annak az entitásnak a különböző aspektusai, három különböző tengely, melyek a három epizódos OVA alatt szép lassan egyetlen szentségtelen metszéspontba futnak össze.
A sorozat végén ez a három egymás hatását látszólag kioltani vágyó elem kibékül egymással és egyesül, így megszületik a fényhozó, leszáll a Földre a Hajnalcsillag. Pico a második epizód végén Chico helyét foglalja el, míg a harmadikban CoCo posztját tölti be, és látszólag egyedül van. Ugyanakkor mégsem, mert a többiek is ott vannak vele, beleintegrálta őket a lényébe. Ha hihetünk az anime által elénk tárt egyetlen valamirevaló monológnak, a város (vagyis a társadalom, a világ) olyan, mint egy hatalmas agy, melyben az interperszonális kötelékek jelentik a szinapszisokat. Azáltal, hogy a három fiatal felment a gócpontot jelentő toronyba, és az aberrált orgiájukkal kvázi belerejszoltak Yggdrasil világfájának ősforrásába, beszennyezték az életet magát. És az ilyesmi általában visszafordíthatatlan szokott lenni.
„I’ll always be with you! Promise!”
Krisztus küldetése az volt, hogy megadja az embereknek az önmaguk megváltásának lehetőségét azáltal, hogy a lelkiismeret pókfonalával összekötötte az embert Istennel. Pico rendeltetése Antikrisztusként annyi, hogy elvágja ezt a pókfonalat, és ezzel nemcsak hogy elszakítja az embert a transzcendens szféra spiritualitásától, de még annak létezésének ismeretét is eltörli. Ha nincs Isten, akkor nincs egyetemes erkölcs és igazságosság sem, nem kell felelned semmilyen égi ítélőszék előtt, hisz nincs is égi ítélőszék, a halállal minden véget ér, tehát csak annyi a világ, amennyit meg tudsz belőle ragadni, amennyit fel tudsz belőle falni, és amennyit meg tudsz belőle baszni. Az én interpretációmban valami ilyesmi lenne az anime végső, rejtett üzenete, és ezt képviseli Pico, egész lényével: nincs túlvilág, nincs megváltás, és nincs erkölcs. Értelmetlen a jó és rossz viszonyrendszerében nézni a világot, hisz ami nekem kell, ami nekem jó, az JÓ, és ha meg tudom szerezni, el tudom bitorolni, mert hatalmamban áll, akkor jogosan ragadtam el. Ez egy reformáció, az Újszövetségi moralitás visszazüllesztése Ószövetségivé, majd onnan az azt megelőző, természetes állapotba. Amit itt látunk az az ösztönvilág hatalomátvétele és az értelem kapitulációja.
Még ha a bibliai elemeket félretesszük is… ez egy elég sötét vízió. Nem kell teológusnak lennünk ahhoz, hogy érezzük: a Pico x CoCo x Chico jóval komorabb tónust vett fel, mint a két korábbi epizód, és hogy többet jelent önmagánál. Az amúgy zsúfolt Tokióban az emberek teljes hiánya, a rendre előforduló részleges vagy teljes áramkimaradások, CoCo zavarba ejtő és furcsa beszólásai, maga a metró alagútrendszere, mint helyszín, a hitelüket vesztett, vidámságukban is para aláfestőzenék mind mind azt mutatják, hogy van a háttérben valami kimondhatatlan és fenyegető. Mivel közben folyamatosan jegyzeteltem, nagyjából 7 órámba telt megnézni ezt a 30 perces részt, így rászántam a plusz időt, hogy összevessem a három OVA epizódot. Az első részben 4 szexjelenet van, mely összesen 13 perc 50 másodpercen át borzolja a kedélyeket. Az első aktus a 2. percnél kezdődik, de már az opening alatt is láthatunk pornográf képsorokat. Ezzel szemben a Pico to Chico csupán 3 szexjelenetet tartalmaz, a hosszúságuk 5 másodperc eltéréssel megegyezik a korábbi epizódéval, ám az első együttlétet csak a 8. percnél láthatjuk. Ami a Pico x CoCo x Chico-t illeti, ismét 4 pornográf jelenetet kapunk, de ezek csupán csak 11 perc 50 másodpercnyi játékidőt vesznek el, mindezt úgy, hogy az első aktus a 10. perc feléig “várat” magára. Ez ellenkezik a megszokott tendenciával, miszerint egyre nagyobb mennyiségben kell adagolni a közönségnek az erotikus tartalmat, hogy az emelkedő ingerküszöb mellett ugyanazt a hatást el lehessen érni. Tehát a korábban érzékelt hangsúlyeltolódás mégiscsak valós, bár annyira azért nem látványos, hogy elsőre ki lehessen szúrni.
„Here we are! End of the line.”
Azt hiszem a történetet eléggé kiveséztem. Talán túlságosan is. Akárhogy legyen, ha nem tetszik a magyarázatom, nyugodtan vissza lehet térni az eredetihez, vagyis hogy lánynak öltözött homokos gyerekek, mikor épp nem pedofil felnőttek molesztálják őket, mindenféle fantáziadús módon meghágják egymást. Szerintem ez a profán és ízléstelenül vulgáris szemlélet semmilyen tekintetben sem kielégítő, de persze nem sokan szentelnek annyi időt ennek a szörnyűségnek, mint én, pláne úgy, hogy közben a kezük az asztallap fölött, és nem az alatt dolgozik.
Foglalkozzunk kicsit a Pico x CoCo x Chico technikai részével. Az OVA 2008-ban készült, vagyis 2 évvel az első epizód után, ennek ellenére mellbevágó a kettő közötti különbség, már ami a látványvilágot illeti. De nem kell ilyen messzire menni: a Pico to Chico és a Pico x CoCo x Chico debütálása között csupán másfél év telt el, mégis az utóbbi összehasonlíthatatlanul igényesebb, és nem csak azért, mert a tengerpartról felmentünk Tokióba. A sorozat befejező darabja sokkal részletgazdagabb, most már nem csak a karakterek és a kósza kamatyolások kidolgozására ügyeltek, hanem a táj is sokkal elevenebb. Ugyan hőseinken kívül más embert nem látunk, de ezt könnyű szívvel kész vagyok szándékos rendezési fogásnak tekinteni, mintsem a költséghatékonyság egy eszközének. Komolyan, mikor a Pico x CoCo x Chico-t néztem, egyes képsorok alatt el tudtam hinni, hogy ez akár egy normális, sztoriközpontú anime is lehetne, annyira meggyőző volt a vizualitása. A karakterek dizájnja is kiforrottabbak lett, és mivel a készítők több teret engedtek a konkrét céllal nem rendelkező snitteknek, ezúttal megtudunk egy-két dolgot a hőseinkről, még ha csak indirekt közlés útján is. Bárhol máshol ez egy teljesen alapvető és magától értetődő dolog lenne, de itt, ahol a jellemrajzokat letudják annyival, hogy a szereplők idiótán nevetve ide-oda rohangálnak, meg agyhalott gyépések módjára évődnek, egy lesütött szem vagy távolba révedő tekintet is rohadt sokat tud számítani.
Érdemes kitérnünk a zenékre is, melyek nagyszerűen ellenpontozták a bizarr és para jeleneteket bugyuta cukiságukkal, ezáltal valami megmagyarázhatatlan módon még hátborzongatóbbá téve az adott helyzeteket. Ha egy sötét metróalagútban sétálsz, és olyan dallamokat hallasz, mint amire plüss unikornisok szoktak táncolni vattacukor-szivárványokon, akkor tudhatod, hogy mindjárt ott terem egy bohócnak öltözött elmebeteg, hogy lefűrészelje a fejed és belevizeljen a nyelőcsövedbe. És az egész epizódot ez a baljóslatú, groteszk mellékzönge határozza meg. Persze tisztában vagy vele, hogy nem fog beindulni a húsdaráló, de a hangulat valahogy mégis elhiteti veled az ellenkezőjét.
„CoCo, take us to the red tower! I wonder if we’ll see any fairies!”
Tekintetbe véve, hogy az előző két résznek milyen alacsonyra sikerült lerángatnia az elvárásaimat, a Pico x CoCo x Chico kifejezetten kellemes csalódást okozott. Értelemszerűen még most is az emberiség elleni bűntett kategóriájába sorolódnak a jelenetek, mikor a gyerekek egymásra másznak, de ezúttal körítést kapnak, kontextusba helyeződnek, nem csak úgy megtörténnek, mert valaki erre gerjed. Nem azt akarom mondani, hogy a szexjelenetek szimbólumokként funkcionálnak, vagy hogy emiatt esetleg el kellene vonatkoztatni az események szemmel látható (és borzalmas) valóságától, de a történet, mint keretrendszer elérte, hogy akár szimbolikus olvasatot is kapjanak, és mindenképp tudatosítsuk magunkban, hogy ez egy nagyon fontos előrelépés, amit respektálni kell.
Az nyilván más kérdés, hogy a közösülések közönségük révén csírájában fojtják el az absztrahálás lehetőségét is. A Pico x CoCo x Chico egyértelműen rossz, de már közel sem annyira, mint az elődei voltak. Basszus, itt van nyomokban fellelhető történet! Jellemábrázolást és karakterfejlődést látunk, legyen mégoly csekély is! Van feszültség, van koherens kapcsolata a jelenetek között, és még a konfliktusról sem ordít, hogy mennyire mondvacsinált és kényszeres! Kezdjük megütni a szó nélkül elvárható minimumot. Kicsit nehézkes a mű minősítése, hisz pont félúton billeg két érték között, de (és sose gondoltam volna, hogy ennél az animénél is sor kerül erre…) látva a javuló tendenciát kész vagyok jóindulatúan osztályozni. A sorozat megtekintését gyakorlatilag senkinek sem ajánlom semmilyen körülmények között, viszont ha olyan elborult mazochista állat vagy, mint én, akkor egy bort kortyolgató műértő távolságtartásával fogyaszd, rövid kortyokban, nehogy megülje a gyomrodat. És így sincs rá garancia, hogy megúszod agykárosodás nélkül. Nem kis megkönnyebbülésemre ezzel lezárult Pico története. Fárasztó és kínszenvedéssel teli utazás volt, de végül megérkeztünk. Mára búcsúzom. A hűtőszekrényben már vár rám egy doboz jéghideg Soproni, és a Pokolba is, azt hiszem bőven megdolgoztam érte…
- Kitahito