logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Animekritika / 2016/01/01 / Szerző: Kitahito

Gantz: First stage

Az volt a tervem, hogy ezúttal valami érdemes művet választok kritikám alanyául. Olyasmit, amit dicsérhetek, felkeltve ezzel a tudatlan olvasók kedvét a cím megtekintésére. Ezt terveztem, de... megnéztem a 2004-es Gantz első "évadát". Hiba volt. Szörnyű hiba.

Gantz 0

Nem is tudom, mikor hozott ki a sodromból ennyire egy anime. Igen… talán egyedül a Terra Formars volt képes ilyesmire. Az elején még noszogatott előre az újdonság varázsa, de aztán itt is az idegösszeomlás szélére sodródtam az égbekiáltó ostobaságoktól. Az alkotó elme már rég megroppant volna saját intellektusának súlya alatt, ha nem lenne mód levezetni a feszültséget, a kimondott szóval, papírba mélyesztett tollal, vagy épp leütött billentyűvel. Így hát nézzük meg, miért is kapartam le több centi vakolatot a szobám faláról!

Mielőtt belefognánk, le kell szögeznem két dolgot. Először is, a kritikám pusztán az anime adaptációt érinti, Oku Hiroya mangáját nem olvastam, és bár lényegében csak dicsérő szavakat hallottam róla, ezután nem nagyon van kedvem belekezdeni. Másodszor: az alapszituáció és a sztori kerete teljesen rendben van. Brutális, naturalista, ugyanakkor kellően misztikus. A kidolgozás az, ami elrontja, de majd rátérek arra is, ha eljön az idő.

Szóval, a történetünk azzal kezdődik, hogy megismerjük az antiszociális, perverz, és teljességgel unszimpatikus hősünket, Kei Kuronót. Magának való figura, aki rosszindulatú módon mindenkit lenéz maga körül, ugyanakkor tétova, döntésképtelen, és meglehetősen gyáva, így már ahhoz is hosszú percek kellenek neki, hogy magában leoltson egy-két embert. Mindenesetre épp hazafelé tart, amikor a vasútállomáson egy részeg beesik a sínekre, és mindenki csak bámulja, ahelyett, hogy segítenének neki, vagy segítséget hívnának. Kei-kun sem tenne másképp, de a tömegből kiválik a rég nem látott gyerekkori barátja, Kato, és az alant hánykolódó férfi megmentésére siet, majd felismeri a hősünket, és őt is bevonzza az akcióba.

Tanulság: utazz busszal!

Nagy nehezen sikerül feltornázniuk a szerencsétlen fazont a peronra, de már közeleg a metró, így ahelyett, hogy ők is felmásznának, inkább elkezdenek rohanni a síneken, mint a fogyatékosok, és jól el is üttetik magukat, melynek eredményeképp lerepül a fejük, mint a hamisított G.I. Joe babáknak. És így ér véget a sorozat… mondanám, ha a racionalitásnak lenne bármilyen szerepe a Gantz világában, de sajnos nincsen, és így folytatódik a sztori. Kato és Kei egy lakásban materializálódnak újra, ahol már vannak néhányan rajtuk kívül. Nemsokára megjelenik egy meztelen lány is, majd egy heveny bemutatkozás után mindenkinek a figyelme a szoba közepén lévő hatalmas fekete gömbre szegeződik, mely elkezd zenélni, és üzenetek jelennek meg a felszínén. Mint kiderül, ez “hozta ide” őket a haláluk előtt (igazából lemásolta őket), és megbízza őket a csodálatos küldetéssel, hogy meg kell ölniük egy hagymafejű idegent. A golyó szétnyílik, és kapnak fegyvereket, speciális powersuitot, meg különféle kütyüket, melyekről egy srác kivételével senki sem tudja, hogy mire valók. Mielőtt még megfelelően felkészülhetnének, Gantz, a gömb elteleportálja őket Tokyo egy random pontjára, és megkezdődik a vadászat.

„Take my green onions!”

Katón és Kein kívül a csapatban van még ugye a nagymellű, meztelen lány (aki már nem meztelen), a Nishi nevű srác (ő az, aki tapasztaltabbnak tűnik), két jakuza, egy általános iskolai tanár, meg egy szőke középiskolás kölyök, aki nem mondta el a nevét, így nem érzem rosszul magam attól, hogy elfelejtettem. Teljesen mindegy, mert a második rész végére úgyis meghal a nagy részük. A csapat nem nevesített, erőszakosabb tagjai szépen leölik a kis hagymafejű idegen lényt, de olyan indokolatlan kegyetlenséggel és élvezettel, hogy már a néző szégyenli magát, amiért ezt kell bámulnia. Nem mintha a brutalitásnak nem lenne meg a helye a történetben, viszont itt teljesen felesleges és öncélú volt, és ez a jobbik eset.

Az UFO reteklények az orrukon át ejakulálnak.

A másik variáció, hogy a készítők így akarnak morális alapot biztosítani a főszereplők totális passzivitásához, ami azon túl, hogy elég direkt húzás, ráadásul még olcsó is. Na de rövidesen megjelenik a hagymaevő lény apja (vagy anyja, élettársa, esetleg ügyvédje, ez nem tisztázódott le), és mindenkit szétkaszabol. Indul a futkosás, a sikítás a lehető legrosszabb Jurassic Parkos tradíciók szerint, melynek végén Kei véletlenül rájön a ruhája használatára, így némi erkölcsi onanizálás után lebokszolja az idegent, Nishi pedig elteleportálja valami furcsa fegyverrel, és már mehetnek is haza, hogy éljék az életüket addig, míg Gantz megint magához nem hívja őket egy újabb 60 perces vérfürdő erejéig. De addig relatíve nyugi van.

És nagyjából a kilencedik részig tespedünk a semmittevésben. Nem akarok cinikus baromnak tűnni, de eléggé nehéz lesz elkerülni. Tényleg nem történik semmi azon kívül, hogy megismerjük a három fő karakter (most már Kishimotót, a pucér csajt is ideszámítjuk) háttértörténetét, és bepillantást nyerhetünk az életük senkit sem érdeklő, és teljesen lényegtelen részleteibe. Bár, ez sem teljesen igaz. Keiről nem tudunk meg semmit azon túl, amit már eddig is tudtunk, vagyis hogy perverz. Kishimoto, miután rájön, hogy az eredeti énje túlélte az öngyilkosságot, átköltözik Keihez, mint a háziállata, amit a srác rettentő szexis dolognak tart, de valójában annyiban merül ki, hogy a lány kutyakaját akar enni, és néha megengedi neki, hogy hősünk megtapizza a melleit.

„Yeah, so I don’t appear to be the brightest crayon in the box, but I still look down on the rest of the world.”

Akárcsak a néző, Kei is valami izgalmasabbra számított, de bele kell nyugodnunk, hogy a Gantzban a legnagyobb izgalmat az fogja jelenteni, hogy a puncinyalogató kutya kap-e szerepet a puncinyalogatáson kívül. A Kato-szálat viszont derekasan kibontják: kiderül, hogy a nagynénjénél él az öccsével együtt, mivel a szüleik meghaltak egy balesetben. A nő folyton erőszakoskodik velük, megalázza őket, és ez ugyebár igen szomorú. A domestic violence nem tréfadolog, de azért az kicsit frusztráló, hogy ebben a történetben senkinek sincsen normális családi háttere. Kato amúgy ráadásul valami nagyon lepra suliba jár, mindenféle homokosok meg drogosok akarják megverni és megerőszakolni, ami nyilván teljesen hétköznapi dolog, de ő szétcsap köztük, szépen megtalálva a módját, hogy az otthoni sérelmei miatt felgyülemlett agresszióját kiprojektálja valakikre.

Butter dog, pls…

Ezek alatt az epizódok alatt kezdtem el úgy érezni, hogy nem élvezem annyira az animét. Mert ha az ember egy gore-szagú sci-fi történetre számít, akkor elég lehangoló 4-5 részen át azt nézni, ahogy Kato szenved, Kei pedig próbálja csatasorba állítani a „lánylékelő lándzsáját” (majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy így hivatkozott a saját péniszére…). Ha érdekesek lennének a szereplők… de nem azok. Bár Kei levetette az anime elején tapasztalható gyökér mentalitását, viszont így nem több, mint egy kanos mamlasz, aki semmilyen helyzetet nem tud lereagálni. És ezt nem úgy kell érteni, hogy hülyeségeket csinál, hanem hogy nem csinál semmit. Még a legégetőbb helyzetekben is csak arra képes, hogy stírölje Kishimoto melleit, és a ‘töcskölésen fantáziáljon.

A lány meg ha lehetséges, még inkább karaktertelen. Ha rosszhiszemű lennék, akkor azt hihetném, hogy tettetett ártatlansággal és direkt magamutogatással manipulálja a srácokat maga körül, de valójában csak buta, mint a föld. Mást se csinál, csak bebújik valamelyik fiú mögé, és elkezd nyafogni, hogy valaki csináljon már valamit. És a második ”elhivatástól” egyértelmű lesz, hogy senki sem akar semmit se csinálni. Még Kato sem, pedig tőle el lehetne várni azok után, hogy rommá vert egy buzit az iskola mosdójában. De nem. Megkapják a küldetést (és néhány új tagot), hogy el kell intézniük a bénán sikoltó robot-diótörő madár idegent, és a helyszínre érve egyből össze is futnak vele.

„This is such bullshit… Just such bullshit.”

Ahelyett, hogy azonnal kicsi és éles fémdarabokká robbantanák, elkezdenek tátogni, elbizonytalanodnak úgy, hogy még bizonyosságot sem szereztek, toporognak, hüledeznek, és konkrétan két részen keresztül álldogálnak a hídon, míg az idegen leamortizálja Nishit. Annyira frusztráló, hogy csak dumálnak, siránkoznak, de egyikük sem lenne képes lőni egyet, még csak figyelemelterelésként sem, mert az ugye annyira megerőltető. És nem azért tétlenek, mert Nishi korábban leoltotta őket, hanem mert egyszerűen használhatatlanok. Azt még megértem, hogy az új emberkék nem veszik komolyan a dolgot, és nincsenek hozzászokva a helyzethez, de Keiék pontosan tudják, hogy meg fognak halni, ha nem teljesítik a feladatot. Erre csak állnak megkövülten, és hápognak. Az anime folyton átcsap önmaga paródiájába. És még annak is rettentően unalmas és irritáló.

Teamwork makes the dream work.

Abba már bele se megyek, hogy Nishi “harca” az idegennel és a hídon ácsorgó hülyék toporgása és szájtépése teljesen más idősíkban zajlik. Valahogy úgy, mint a Dragon Ball Z esetében, mikor „…már csak 5 perc, és felrobban a bolygó!“, de Goku még 10 részen át harcol az ellenséggel, mire egyáltalán elindulna bármiféle detonáció. Itt ellenben a motoros bandavezér le tud nyomni egy 5-6 perces monológot, és a többieknek is jut idejük toporogni meg filózni egy kicsit, míg Nishi-kunt épp arcon ordítja az idegen madárlény. …ja igen. Ne próbálja nekem beadni valaki, hogy ez egy komoly történet, mikor robot diótörő papagájok sikítanak halálba embereket (a póréfejű lényeket még hajlandó voltam elfogadni…).

Persze csak Nishit, mert őt elvileg nem szeretjük. Az ő szemgolyóit egy sikító robotmutáns is képes volt véres masszává degradálni, bezzeg Katót négyen vették körül és visítottak az arcába, de még csak meg sem izzadt. Abban a szituációban is, a többi szereplő csak állt, és nézett, hogy -…Uhhu, na akkó’ most mi legyön? És ez a töketlenség, ez az eseménynélküliség annyira idegesítő hogy az utolsó 3 részt már csak 10 perces szakaszokban tudtam végignézni, jól elválasztva őket kávé nélküli kávészünetetekkel. Nagy szükség volt erre, mert én is úgy végeztem volna, mint az a szerencsétlen Nishi, vért spriccelve minden testnyílásomból.

„I had 90 points… 90 points… I just needed 10 more to be free… I was so close, momma.’

És miután a hülyék nagy nehezen kiiktatták az idegent, nem mentek volna megkeresni a többit, inkább ott ácsorogtak és szenvelegtek az agonizáló srác fölött, míg ki nem szenvedett. Pedig meg lehetett volna menteni, ha teljesítik a küldetést a halála előtt, de fontosabb volt a drámai jelenet, mint az életszerűség. Mondjuk ebből a csapatnyi szerencsétlenségből akkorra már mindent ki tudtam nézni. Ezt is: „Oh, igaz is, Kishimoto-san, te át tudod érezni a fájdalmát.” – Mondják, miközben a srácnak elfolyik az élet a kirobbant szemein és a kiszakadt dobhártyáján át, és épp az anyja bocsánatáért könyörög. Nyilván pontosan át tudja érezni a fájdalmát. Őszintén, lehet ennél hiteltelenebb és helyzetidegenebb kijelentést tenni?!

Ezért ne rendelj ebay-ről kínai szexbabát.

Ami meg a befejezést illeti (már ha lehet annak nevezni, tekintve, hogy pár hónappal később jött a második évad), egyszerűen kiábrándító. Annyi történik, hogy Kei eljut a “leszarok mindent”-állapotból oda, ahol egy normális főszereplőnek, vagy emberi lénynek már eleve lennie kéne. Vagyis hogy aktívan részt vesz az eseményekben, és nem csak áll maflán a háttérben. Így tehát az első 13 részben semmi lényeges nem történik, de az hosszú, hosszú epizódokon át. Vannak ilyen alibi-események, mint például az üvöltő robotcsirkék elleni harc, vagy Kei konfliktusa az iskolai nagymenőkkel, de mindig túl hosszú volt a felvezetés, és túl rövid a tényleges történés.

Nem akarok folyton ezen lovagolni, de az ég szerelmére! Üvöltő robotmadarak! És ezt holt komolyan gondolja az anime. Úgy kéne éreznie a nézőnek, hogy most valami valóban erős ellenféllel kerültek szembe, de igazából csak egy béna diótörőbe bújtatott csonkolt papagájok ellen küzdenek, aki nem tud mást, csak kiabálni. És a szereplők ott állnak, fegyverrel a kezükben, és tanakodnak, hogy -Na most mit csináljunk? HÁT AZT, HOGY LŐJÉTEK AGYON ŐKET A FRANCBA! Mi a fene bajuk van ezeknek? Értem, hogy átlagos emberkék, és nincsenek rákondicionálva a furcsa, robot haszonállatok elleni harcra, de biztos vagyok benne, hogy ha bárki más odakerülne, az alkalmasabb lenne a feladatra, mint ezek együttvéve.

„Don’t you fuck with us, you little shit.”

Miért nem lőnek? Annyira empatikusak, hogy sajnálják megölni ezeket a szörnyszülötteket? Hát csak rájuk kell nézni, szinte könyörögnek, hogy valaki szabadítsa meg őket a szenvedéstől. Persze nem szép dolog szellemi fogyatékos mecha földönkívülieket lemészárolni, így ha utána lelkiismeret furdalásuk lenne, azt meg tudnám érteni. Még jó, hogy a nagy részüket öleléssel pusztítják el a végén. Komolyan. Rendben van, hogy próbálnak morális dilemmákat, meg valós társadalmi problémákat (közönyösség az embertársaink iránt, családon belüli erőszak, depresszió, szociopátia, deviancia…stb) boncolgatni, de ezeket nem lehet tálalás nélkül, fél másodperces vágóképekben megmutatni, aztán további magyarázat nélkül lógni hagyni a levegőben.

Jaj, csak nehogy mind a hatan ráüvöltsenek, még a végén…

Semmi nem derül ki magával a történettel kapcsolatban, kapunk két béna küldetést, mikor kiábrándító és röhejes idegen lényekre kell vadászni, egy rakás életképtelen és céltalanul lődörgő karaktert, meg egy csomó töltelékjelenetet. Gondolom a második évadban majd pörögni fognak az események, és kiderül az összes misztikum, bár ezután a 13 részes, gyenge felvezetés után nem vagyok benne biztos, hogy hamar sort fogok keríteni rá. Nyilván rászánom majd magam… egyszer. De mondjuk úgy, eléggé alulmotivált vagyok a dologgal kapcsolatban.

Viszont azt hiszem eleget beszéltem a sztoriról… látható, hogy nem nagyon vagyok vele megelégedve. És akkor meglehetősen finoman fejeztem ki magam, mert legalább fél deka húst és bőrt rágtam le a szám széléről, míg végre végig tudtam szenvedni magamat ezen a hülyeségen. De felesleges tovább cifrázni azt, ami már eddig is teljesen világos lehet a kedves olvasónak: a Gantz animét soha senkinek nem fogom megtekintésre ajánlani. Ha valaki volt olyan elvetemült, hogy megvette DVD-n, mostanra már valószínűleg rég kihajította az ablakon, poháralátétként használja, vagy eladta egy gyanútlan ismerősének, de ha ne adj Isten még mindig megvan, pompás céltábla lehet légpuskával való lövöldözéshez. Vagy esetleg ki lehet rajta próbálni, hogy mi történik, ha beraksz egy lemezt a mikrohullámú sütőbe. Már így elmondva is nagyságrendekkel jobb szórakozásnak tűnik, mint a sorozat megtekintése.

„No need for me any more, then…”

Mindegy. Nézzük, mi van még. Amiről mindenképp írni akartam egy-két szót, az a grafika. Na, hát talán nem lep meg senkit, de azzal is komoly problémák vannak. Leginkább az, hogy az anime kifejezetten csúnya. Nem minden pillanatban, mert például Kishimoto melleit nagyon jól kidolgozták (nevetséges, de tényleg olyan, mintha egy másik műből ollózták volna be, annyira szembetűnő a minőségbeli különbség). Nehéz lenne rámutatni egy tényezőre, ami miatt nem harmonikus a végeredmény, de valahogy sivár lett a látványvilág. És tudom, hogy nem túl korrekt dolog egy 2004-es animét ilyen szempontból bírálni, de nézzük meg akkor, hogy mik jöttek még ki ebben a szezonban: Samurai Champloo, Full Metal Panic, Fullmetal Alchemist, Wolf’s Rain, Elfen Lied, Monster, vagy akár csak a Gankutsuou (melynek az animációs gyártásáért szintén a GONZO volt a felelős, megjegyzem). Mindegyik köröket ver a Gantzra, és nem csupán a vizualitás tekintetében, de ez már teljesen más lapra tartozik…

Amit nem fogsz érezni az anime megtekintése közben.

A karakterek viszonylag jól kidolgozottak és elkülöníthetőek, ugyanakkor az idegenek egyszerűen tragikusak, pláne mozgás közben, mikor még annyi energiát sem fektettek a megrajzolásukba, mint normál esetben. A harcokból kevés van, de azok is igénytelenek. Lehet, hogy létezik olyan élő ember, akiknek tetszik ez a fénypisztolyokkal való bohóckodás, de sajnos nem én vagyok az. Az érdekesség, ami az ilyen komolytalan fegyverek és a nagyon komoly okozott hatás közötti szakadék miatt van jelen, nagyon hamar elvész, és csak azt látjuk, hogy hőseink felmagasztalt zseblámpákkal villognak össze-vissza.

Örülünk a guronak, tényleg. Szeretjük a szétloccsanó testeket, kiömlő beleket, és a falra kenődő vért, mert ez a legtöbb esetben súlyt ad az eseményeknek. Itt nem. Azon túllépve, hogy csúnya és egyáltalán nem kidolgozott ‘vérplattyanásokat láthatunk, valahogy felesleges a használatuk, mert egyrészt minden sérülés semmissé válik, ha túléled az akciót, másrészt tudod, hogy úgyis csak azok a karakterek fognak ilyen csúfos módon kiíródni a történetből, akiknek a plot nem szán érdemi szerepet. És pontosan lehet látni, hogy kik ezek a szereplők. Ha már a három hős is csak vázlatos kartonpapír-figura, akkor el lehet képzelni, milyen a többi, akikről tudták a készítők, hogy 1-2 epizód múlva úgyis meghalnak. Hát éppen ennyi figyelmet szenteltek a kidolgozásukra. A kedvenceim a motoros-csatlósok voltak, akik tényleg csak ilyen ad hoc módon kerültek be az események vonzáskörébe, és egy személyiségen osztoztak hárman. Hát jól fűbe is haraptak.

„Just because you’re tough doesn’t mean you can do whatever you want, right?”

Kb. fél napja fejeztem be a sorozatot, de már most elfelejtettem az openinget és az endinget is. Az OST-ből sem maradt meg semmi. Sajnos így vagyok magával az animével is. Ha nem elevenítettem volna fel a részleteket egy kis utánaolvasással és mazochizmussal határos újranézéssel, már egy csomó mindent elfelejtettem volna. Például a karakterek neveit. Nem akartam rá menet közben kitérni, hogy ne bonyolítsam meg a dolgokat, de Keinek hívják a perverz srácot meg a nagymellű csajt is. Ritka az ilyen névrokonság, de még így sem sikerült megjegyeznem, mert maguk a szereplők annyira unalmasak.

Talán én is elnézném neked, ha legalább aranyos lennél, Gantz.

És nemcsak bénák, de bénáznak is. Folyamatosan. Amiatt halad lassan a történet, mert lépten-nyomon leállnak belső monológokkal húzni az időt, vagy bizonytalankodnak, képtelenek eldönteni, hogy mit akarnak, vagy ha esetleg nagy nehezen sikerül kiokoskodniuk, akkor is kell nekik 5-10 perc, mire végre rákészülnek. És addig állnak az események. A szörnyek nem belezik ki őket, tépkedik le a hanyagul maguk mellett csüngő végtagjaikat, nem tapossák bele őket az aljnövényzetbe, hanem szépen megvárják, amíg ezek a hülyék meghozzák életük nagy döntését, és csak utána lépnek akcióba.

Ha csak annyi lenne, hogy folyamatosan idióta hülyeségek történnek, akkor nem lennék ennyire kiborulva, de itt elhúzzák a legfeljebb 5 részre elegendő tartalmat 13 epizódon át. Mondom, nagyjából két részen keresztül csak állnak a hídon, és azon agyalnak, mit kéne tenni, miközben a társukat épp halálra ordítja az idegen. És nekünk ezekkel a szellemi fogyatékos véglényekkel kéne azonosulnunk, el kéne hinnem, hogy ezek élő, lélegző emberek, akikkel akár össze is futhatnák az utcán, aggódnom kéne a testi épségük, mentális állapotuk és szánni való kis kapcsolataik miatt, miközben minden idegszálam sikolt, az agysejtjeim harakirit végeznek a tehetetlen dühtől, mert a valóságban MÉG A LEGUTOLSÓ, INKOMPETENS NYOMORULT IS HÁROMSZOR LÉPETT VOLNA, MÍG EZEK CSAK TÁTOGNAK, MINT A PARTRA VETETT HALAK!

Az a baj, hogy minél többet írok erről az animéről, annál inkább ráébredek, hogy mennyire rossz lett. Így itt be is fejezem, és mindenkit óva intenék a sorozat megtekintésétől. Pár bekezdéssel feljebb adtam néhány tippet cserébe. Tessék azokkal próbálkozni a Gantz helyett. És ki tudja, lehet, hogy az eredeti manga változat nem ennyire rossz. Majd vetek rá egy pillantást. Talán. Meg az élőszereplős filmadaptációkra is. Előre félek. És lehet, hogy ha a csillagok kedvezően állnak, még a második évaddal is megpróbálkozok. Nem ígérek semmit.

3 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Komédium és teg...

Következő kritika:

Az Ákos interjú...

Még több Animekritika