logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2014/05/02 / Szerző: Kitahito

Paranormal Activity 1

Egy igencsak vészjósló ajánlás vett rá, hogy sort kerítsek erre a darabra: "A világ egyik legfélelmetesebb filmje. Miután megnéztem, két napig nem tudtam aludni tőle!" Pompás! - gondoltam én, és naivan bepöccintettem a lemezt a lejátszóba. Nem sokkal később küzdenem kellett, hogy ébren tudjak maradni.

Normal para

Nos, Parajelenségek. 2007-ben Oren Peli látszólag visszakanyarodik a horror gyökereihez, oda, ahol nem a jumpscare, hanem a suspense adja meg a félelem forrását, nem hirtelen kamerába üvöltő zombiktól meg szellemektől kell megijedni, hanem a szituáció, az ismeretlen szorítja ökölbe a gyomrodat. Nem az, amit látsz, hanem amit csak sejtesz, ami felszivárog a tudatalattidból a képkockák hívó szavára. Nem rést keres a páncélodon, hanem a páncélon belülről szúr meg, mint Sławomir Mrożek elbeszélésében. Nagyon úgy tűnt, hogy a “horror jó szelleme” végre visszaköltözik a vászonra, és újfent kapunk majd olyan alkotásokat, melyek felveszik a helyiértéket filmként is, és nem csak audiovizuális hangyafociként funkcionálnak pettingelő párok évődésének háttérzajaként. A kézi kamerával való, amatőr ízű filmes technika már a Cannibal Holocaustban és a Blair Witch Projectben is lekenyerezett, és mostanában a Rec-ben ismét elnyerte a tetszésemet, így pozitív érzésekkel ültem le a képernyő elé. Már az első percekben feltűnt, és rögtön respektáltam, hogy a főszereplők nem azok az a tipikus filmes “szépemberek”, csupán átlagos környezetben lévő átlagos halandók, akiknek a helyzetébe könnyen bele tudod képzelni magad. A szép, kertvárosi háznak is megvolt az a burkolt sugallata, hogy nem csak az erdei kalyibákban, elhagyott villákban és indián temetőre épült garzonokban élő szegény honpolgárok szenvedhetnek a szellemjárástól. És nagyjából végére is értünk a pozitívumoknak…

Normál para aktivitás.

Nem húzzák feleslegesen az időnket a felesleges időhúzás előtt, így lényegében kihagyjuk a “bevezető sallangot” és in medias res indul meg a történet. A fiatal pár (Katie és Micah) beköltözik új családi házába, de mivel a feleség szellemjárásra gyanakszik, ura beszerel egy kamerát, hogy rögzíthesse az éjszaka történő lényegében semmit, későbbi okulásukra. És valóban! Szépen lassan kezd megmutatkozni a túlvilági ténykedés: ki-be csukódó ajtók, fel-le kapcsolódó villanyok, előre-hátra mozgó csillárok, dübörgés… szétszabdalva nappali jelenetekkel, melyek megölik a kialakulófélben lévő hangulatot. A film megpróbálja átadni a helyzet drámaiságát, a kétségbeesést, a tehetetlenséget, de mindezt úgy, hogy hőseink egy-egy “eseménydús” éjszaka után ülnek a fotelben és azon sopánkodnak, mi a fene folyik itt. Hiszen tudják! De mivel semmit sem tesznek, a dolgok pedig tőlük függetlenül zajlanak, a nappali jelenetek kb. 3 alkalom után teljességgel feleslegessé válnak: csupán arra jók, hogy fellélegezhessünk az esti kalandok után, amire igazából nincs szükségünk. A film vontatott lesz, mert épp elkezdene kicsírázni az agyadban a terror, de hopp, hirtelen nappal lett, de szépen süt a nap, minden rendben van! És nagyon hamar világossá válik, hogy mire megy ki a játék: a férj nem hisz a feleségnek, azt hiszi, hogy kezd becsavarodni, akit meg ez teljesen lefrusztrál. Tipikus szituáció. Ami viszont nem tipikus, hogy a helyzet tisztázható lenne a felvételek visszanézésével, vagy ha a férfi nem dugná homokba a fejét, de természetesen eszkalálódnia kell a dolgoknak, hagyni kell a szellemet felbátorodni, hogy embereket rángasson ki az ágyból. Az ilyen piszkos, paranormális játszadozásoknak nagyon hamar elejét kell venni. Meg kell mutatni a szellemnek, hogy ki az úr a háznál, mert ha hagyják elkanászodni, akkor elkezd megszállni embereket és nyakakat kitekergetni. Mondanom sem kell, hőseink nem voltak következetesek, hát meg is történt a baj!

-Hozz egy sört, és csukd be magad után az ajtót!

Felmerülhet az az igaztalan vád, hogy az alacsony értékelésemet a beleélés hiányának eredménye. Én minden erőmmel azon voltam, hogy azonosuljak a szereplőkkel, átérezzem a helyzetüket és átadjam magam a történet hangulatának. Kevés volt. Legalábbis nekem. Az sem segített, hogy Micah és Katie olyan ostobák voltak, mint két zsák cement, és látható módon a legalapvetőbb intézkedéseket sem voltak hajlandóak megtenni a túlélésük érdekében. Nem, hívni egy démonológust, hogy mediálja a házassági krízisüket nagyjából annyit ér, mint lakástűz esetén hárfázni. Elhiszem, hogy akinek (nagyon) alacsony az ingerküszöbe, az félelmetesnek találhatja ezt a mozit, mert húú! Megmozdult egy serpenyő! Nagyon para! Számomra ez így egy lefekvés előtti mese szintjét ütötte meg, ahol még vigyáztak is a lelki világomra, nehogy a sztori egymásba érő éjszakáinak terrorja túlságosan megviseljen, és kéretlenül lejjebb csavarják a lángot nappali jelenetekkel. Ez a film kort tévesztett: ha egy időben jelenik meg Hitchcock Psycho című mozijával, akkor nagyságrendekkel nagyobb hatást váltott volna ki, de manapság egy nyikorgó ajtó, egy pár lábnyom vagy egy gyenge árnyék a falon nagyon karcsú. Ahhoz is alig elég, hogy ébren maradj rajta. Nem akarom megrabolni azoknak a riadalmát, akik takarójukba bújva reszkettek attól való félelmükben, hogy mikor fog felkapcsolódni egy lámpa, vagy beindulni a tv, vagy meglebbenni a függöny, de észre kell venni, hogy a film strukturálásával igen komoly gondok vannak.

-Gyerekek, ebben a házban hatalmas fekaság dolgozik.

Vártam, hogy történik végre valami, de amikor már azt hittem, hogy “Na most!”, akkor ismét reggel lett. A végén azért próbál bekeményíteni a film: egy kis sikoly, egy kis pokróc lebegtetés és láb-cibálás, de ez nem menti meg. Túl levés, túl későn, ráadásul nagyon gyorsan le is zavarták az utolsó szegmenst. A beleélés nem elég. Egy film sikerének nem csak a nézőn kell állnia, illik nyújtani is valamit. A Paranormal Activity viszont nagyon nagyon keveset tett azért, hogy elrugaszkodjon egy null költségvetésű amatőr garázsmozi szintjéről. Büszkén vállaltan nincs forgatókönyve, és ezt úgy próbálja eladni, mintha pozitívum lenne. Nem sikerült neki. De egy rövid ideig azért el tudta hitetni velem, hogy megéri megnézni…

3 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

The Deaths of I...

Következő kritika:

Terminátor: Meg...

Még több Filmkritika