Filmkritika / 2015/02/05 / Szerző: Kitahito
Cannibal Holocaust
Ezt a leadet öt és fél évvel a kritika elkészítése után írom, de még most is, ha elindítom a film betétdalát, eszembe jut AZ a jelenet. Érzem, hogy csomó van a torkomban, és elkezdenek bizseregni a könnycsatornáim. Sírni volna kedvem. Az emberiségért. És az emberiség miatt.
Nagy hagyományai vannak az áldokumentumfilmeknek, melyeket a Blair Witch Project tett híressé, de a gyökerei sokkal régebbre nyúlnak. Ma egy egészen különleges, és méltán híres darabbal foglalkozunk. Ez pedig az 1980-as Ruggero Deodato által rendezett Cannibal Holocaust.
Történetünk szerint 1979-ban egy fiatalokból álló forgatócsoport (Allen, Faye, Jack és Mark) eltűnik a dél-amerikai dzsungelben. A New York-i egyetem és a Pan American Broadcasting Co. közös csapatot küld Monroe professzor vezetésével, hogy megtalálják őket. Lényegében ez a keresés teszi ki a film első felét. Útja során mr. Monroe kannibál törzsekkel, bennszülött indiánokkal találkozik, és bár a stábot nem tudja megmenteni (a maradványaikra rátalál), az általuk készített dokumentumfilm szalagjait sikerül megmentani. Mikor a csapat hazamegy és megnézik a filmet, feltárulnak előttük a történtek a maguk borzalmas valójában. Láthatjuk azokat az elmondhatatlan és elképzelhetetlen atrocitásokat, melyeket a forgatócsoport a bennszülöttek (és az alapvető kulturális normarendszer) ellen elkövetett. Alászállunk hát az emberi elme legsötétebb bugyraiba.
„Would you like people to make money off your misery?”
Mi a szörnyű és hátborzongató a Cannibal Holocaust-ban? Itt szó sincs arról, hogy a társadalom valami emelkedettebb, morálisan felvilágosultabb állapotba hozná az embert. A film üzenete, hogy a kulturális máz csak egy vékony héj, mely a felszínen jobbnak tűnőnek állít be minket, viszont belül megmaradtunk ugyanazoknak az állatias, vad ösztönlényeknek, melyek az Amazonasi dzsungelekben rohangálnak. Sőt, a film ennél is továbbmegy. Ugyanis azok a szerencsétlen bennszülöttek, melyek ennek a forgatócsoportnak a kvázi áldozatai, a saját maguk és környezetük természetes, elemi szükségletei miatt brutálisak, de moralitás hiányában nem gonoszak. Nincs kitekintési pontjuk, ahonnan meg tudnák határozni a saját cselekedeteiket valamiféle erkölcsi skálán. Az ő közegük az a természetes, Hobbes-i állapot, melyben a lét alapvető velejárója a kegyetlenség.
Az úgynevezett civilizált ember viszont létrehozott maga közé egy vallási, morális, és törvényi szabályrendszert, mely legátolja és védelmezi őt. Meg van határozva a viselkedésnek az elfogadott, a megtűrt, és az elfogadhatatlan formája. Lemondunk bizonyos előjogokról, átruházzuk őket az államra, hogy az járjon el a helyünkben, és koordinálja világunk működését, és ezáltal minket. Ez tart vissza minket az őskáosztól. Ezt nevezzük társadalmi szerződésnek. Na a Cannibal Holocaust szerint ez a keretrendszer olyan mértékben elidegenedett a kifelé mutatott értékektől, olyan undorítóvá és visszataszítóvá vált, hogy még a saját kontextusában is elborzaszt, de ahogy kontrasztba állítják egy törzsi nép puritán viselkedésével, végtelenül sátáninak tűnik.
Egy civilizált ember tudja, hogy a bennszülötteket élve elégetni, karóba húzni és megerőszakolni nem helyes, de a forgatóstáb mégis mosolyogva megteszi mindezeket. És egyszerű lenne annyival elütni a dolgot, hogy ezek elborult, beteg állatok voltak, akik végre kitombolhatták magukat a védtelen vadembereken. A film üzenete nem az, hogy a társadalom elkendőzi a szörnyeteget, hanem hogy egy másféle, magasabb rendű gonoszt teremt, mely tudatában van a saját tetteinek súlyával, és mégis kész önként, élvezettel lealjasodni és megmártózni a bűnben. Mi más bizonyítaná jobban ezt az állítást, mint az a mérhetetlen lelkesedés, ahogy “hőseink” a hatalmas profit és hírnév reményében előkészítik az izgalmasabbnál izgalmasabb helyzeteket.
„…it’s beautiful!”
Az ősi, civilizáció előtti gonosz primitív, ösztönszerű és ártatlan, míg a civilizált gonosz messzemenőkig mesterséges és kiszámított, miközben a saját tettei fölött érzett állatias izgalomban, gerjedelemben dagonyázik. Képes a kamera lencséje mögé bújva, egy operatőr higgadt lelkesedésével mustrálni a sárba taposott magzatot („…nevezzük egyszerűen társadalmi műtétnek! Tartsanak velünk!’‘), közönyös távolságtartással vizsgálni a folyóparton oszladozó női holttestet, majd közösülni egy csapat falubeli szeme láttára, akiknek most égették el élve a társait pár hatásos snitt kedvéért. Elég a dokumentumfilm elkészítésének ürügye, mely jogosítvány és legitimáció a civilizált világtól, hogy elmenjenek a végletekig. Szörnyetegek Levis farmerben és szafari kalapban.
Esetükben a terror gyakorlása nem valami nemesebb célt szolgál. Míg az ideológiai alapon működő erőszaknak kell valamilyen hihető és internalizált morális alap, mely a többiek fölé helyezi az elkövetőket, itt szó sincs ilyesmiről. A civilizált ember felsőbbrendűsége teljesen magától értetődő az egyetemi forgatócsapat számára, meg sem fordul a fejükben, hogy a bennszülötteket egyáltalán embernek tekintsék. Az elpusztításuk olyan jelentéktelen a szemükben, mint kilocsolni egy zacskó művért.
Ez az igazán borzasztó, hogy itt a civilizált lét az az univerzális érv, mely mindent igazol. Megtehetnék, hogy “-Elhoztuk nektek a demokráciát” – felkiáltással ölnék halomra a szerencsétlen kannibálokat, az sem lenne igaztalanabb, de még abban is van a nyerészkedni vágyó cinizmuson túl egyfajta kegyetlen és naiv világjobbító szándék. A stáb esetében még ez a minimális gesztus sincs meg.
Bármit megtehetnek a vadakkal, egyszerűen csak azért, mert nem tartják őket embernek. Teljesen védtelenek és kiszolgáltatottak. Ártani nekik olyan, mint petárdát dobni egy vödörben kuporgó kismacska alá. Láthatjuk, meg is bűnhődnek érte. És elmarasztalhatjuk a főszereplőket az embertelen (ugyanakkor nagyon is emberi) gonoszságuk miatt, de sokkal inkább elítélhető az a társadalom, mely intézményesítette és állandósította ezeknek az egyedeknek a kitermelődését azáltal, hogy ő maga sarkallja őket a bűnre, és a kegyetlenségre az ösztönök, a vágyak és úgy eleve az egó végtelenségig való felmagasztalásával. Taposs át mindenen és mindenkin! Emelkedj fel, válj istenné! Szállj alá, és kárhozz el!
Az átlag filmfogyasztónak akció, vér és izgalom kell a szórakozáshoz, mely igényre egy egész kiszolgálóágazat épül, és ennek csak az egyik végpontja az, amit a filmben láthatunk. Mert ugye a kedves TV néző nem tud mit kezdeni a békésen éldegélő, halászó, vadászó előemberekkel. A stáb rá akarja húzni erre a célirányosan erőszakos közegre a maga elfajzott forgatókönyv sablonját, vagyis nem várja meg, hogy egyszer majd megtörténjen, aminek meg kell történnie, hanem megrendezi az egészet, méghozzá a legrosszabb forgatókönyv szerint. Mintegy önigazolása ez a civilizált embernek, egy végletekig elállatiasított dzsungel-reality keretében meghamisítják a valóságot, hogy szörnyülködhessenek, és ismételten átéljék a nagy katarzist: mi különbek vagyunk!
„Things like this happen all the time in the jungle; it’s survival of the fittest! In the jungle, it’s the daily violence of the strong overcoming the weak!”
A producerek otthon Amerikában természetesen azon vitatkoznak, hogy ki merjék-e adni a felvételt, mert bár baromi jó anyag, és biztos sok érdeklődőt vonzana, azért itt-ott kicsit durva, és meg kellene vágni. De azt sem azért, mert bármennyire is érdekelné őket a bennszülöttek sorsa, vagy akárcsak a forgatócsoport kegyelete, hanem mert ezek a jelenetek esetleg elriasztanák a tömegeket, és csökkenne a profit. Attól pedig rettegni kell! A kereslet és a kínálat a végtelenségig duzzasztja egymást egy őrült, önpusztító haláltáncban, egészen addig, míg az utolsó tyúkszaros szalmakunyhót is felégetik a kamera lencséi előtt.
A film elképesztően cinikus és időszerű képet fest erről az álszent világról. Annak az ultrakapitalista Amerikának a kritikája ez, mely csak akkor és addig lát valamiben értéket, amíg abból profitot lehet kitermelni. Minden alá van rendelve ennek a pénzközpontú személetnek, és minden csak annak vonatkozásában létezhet, legyen szó nacionalizmusról, környezetvédelemről, vagy a társadalmi igazságosságról. Csak ez szülhet olyan groteszk helyzeteket, mint amiket a filmben láthatunk. Zseniális húzás, hogy a legborzasztóbb, leggyomorforgatóbb események alatt csendül fel a Cannibal Holocaust ikonikus, idilli betétdala (Riz Ortolani munkája), mely alá szőke, frizbiző kisgyerekeket képzelnél el, és nem haláltusájukban vergődő, vagy ropogósra sült bennszülötteket.
És ami hab a habon, hogy a filmet nem a kegyetlensége, nem a snuff-gyanús halálesetei, és nem is a társadalomkritikus felhangja miatt tiltották be kb. 50 országban (köztük Magyarországon is), hanem mert a film forgatása alatt több állatot is megöltek (egy teknőst, egy pézsmapatkányt, egy malacot, meg valami pókot). Szinte látom a döntéshozók szájából kilógó csirkecombot, mikor ezt összehozták. Csak akkor lehetne nagyobb pofon a modern nyugati társadalomnak a Cannibal Holocaust, ha tényleg megölték volna azokat a vadembereket. Mert akkor még jobban bevonnák a nézőt ebbe a kollektív kulturális bűnösségbe: amiatt haltak meg, hogy te ott a kényelmes foteledben ülve jól szórakozhass. Elszégyelled magad. Lesütöd a szemed. De azért tovább nézed…
- Kitahito