Horror és misztikum. Lelki szemeim előtt mindig valami ismeretlen, hatalmas, megfoghatatlan és legyőzhetetlen természetfeletti erőt vizionálok, valami ősi, kaotikus gonoszt, ami ott munkálkodik a talpadba szúró LEGO-elemtől kezdve a csecsemő torkán akadó karácsonyi ajándékig. Egy olyan gonoszt képzelek el, aki testetlen, ezért mindenhol ott van, még a legbagatellebb dolgokban is. Mint a Végső állomás-ban a Halál. Legyőzhetetlen, kijátszhatatlan entitás. Számomra a borzongás forrása nem az, hogy egy játékbaba megmozdul, és késsel a kezében járkálni kezd, hanem hogy az ég világon semmit sem tehetsz ellene. Késleltetheted az elkerülhetetlent, de végül úgyis utolér. Ez az igazi horror. De a közönség nem szereti ennyire védtelennek érezni magát. Nekik kellenek a koszos vászonzsákban porosodó csontok, melyeket el lehet égetni, kellenek a ki tudja honnan előkerülő démonvadászok a sületlen rituáléikkal, kellenek a ráolvasások és a kudarc, kell a nagy drámai klimax, a katartikus Pokolba visszaűzetés, kell a győzelem. És kell a folytatás is. Látni akarják, ahogy az átlagember megzabolázza az ismeretlent, de a sérülékeny lelkük csak előrecsomagolt 100g-os tasakokban bírja el a rettegést: aztán jöhet a következő rész, amikor a szellem ismét lecsap, de szigorúan csak a jól ismert játékszabályok alapján. Az ilyen túlvilági entitásokat köti a becsületkódex, ugye. Nem lehet kihagyni a tv ki-be kapcsolgatást, és figyelmeztetés nélkül kibelezni a háziakat. Kötéltánc, biztosítókötelekkel… Gyakran eszembe jut ez a Stephen King idézet, ha természetfeletti elemekkel tarkított horrorfilmet találok nézni:

„Hiszem, hogy a világban létezik a jó, amelyet így vagy úgy áraszt magából a szerető Isten. De hiszek egy másik erőben is, amely éppen olyan valós, mint az Isten, akihez egész életemben imádkoztam, és tudatosan azon munkálkodik, hogy minden tisztességes elhatározást romba döntsön. Nem a Sátán, én nem hiszem, hogy a Sátán lenne (bár hiszem, hogy ő is valóságos), hanem a diszharmónia démona, valami vásott és ostoba dolog, amely vígan kuncog, ha egy öregember felgyújtja magát, pedig csak pipára akart gyújtani, vagy amikor az imádott kisbaba a szájába veszi az első karácsonyi ajándékát, és megfullad tőle.”

Ezt a gonoszt akarnám látni, amit King itt körülír, és olyan ritkán kapjuk meg. A felfoghatatlan, kiismerhetetlen rosszindulatnak ezt a fenyegető, ellenséges jelenlétét érdemes is lenne vászonra vinni. Ehhez mondjuk kell némi kreativitás is.

Folytassuk egy kis előtörténettel!

A Démonok között tűrhető film volt. Nem egyedi, nem izgalmas. Középszerű, felejthető tucattermék, ami nem kívánná meg a folytatást. De hát a profitéhség és a kapzsiság nagy úr, szóval elkészült az előzmény, és nem ez lesz az utolsó. Unalmas már ez a szellemes téma. Régebben úgy-ahogy elment, mert akkor még igyekeztek a rendezők és a forgatókönyvírók, most viszont egymást érik a lélektelen, jó esetben jumpscare fűtötte kamuhorrorok. Rosszabb esetben ülhetünk fél órát, míg kialakul valami százszor ismételt sztori, amit persze szétzilál a szellem (vagy démon, ősi isten, átok, multidimenzionális lény) ténykedése. Ilyenkor köszönt be a nyikorgó ajtók, háttérben elsuhanó árnyékok, lassan mozgó tárgyak és furcsa hangok fél órája. A karakterek gyanakodni kezdenek, hogy valami nincs rendben, de persze eleinte nem hisznek a dologban. Aztán valamelyikük bizonyosságot szerez, de persze a többiek:
A: (ha az illető gyerek) azt hiszik, hogy képzelődik/rosszat álmodott.
B: (ha az illető nő) lesajnálják, hogy túl nagy rajta a stressz szülés után.
C: (ha az illető férfi) totál flúgosnak nézik, és nem nagyon engedik a közelébe a gyerekeket.

Így az eseményeknek nem vet gátat semmi. Egyre durvulnak a hangok és a mozgások, már bútorok pakolódnak egymáshoz és tányérok csapódnak a falnak. Kezdi mindenki komolyan venni az ügyet. Ide -bezony Ődögűzű köll!- szól valaki, és mivel ilyenből minden templomban van 10-15 darab, hamarosan kerítenek is egyet. Ami persze semmit sem ér, csak még jobban felbőszíti a túlvilági lényt. Itt az idő, hogy valaki komolyan megsebesüljön, vagy meghaljon. Filmtechnikai szempontból ideális személy a pap, mivel őt nem ismerjük, de a tragikus falhoz csapódása jól mutatja, milyen veszélyben is vannak a karaktereink. Na, amikor ilyen dolgok történnek, mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy nem a rozsdás csövek dobálnak késeket a plafonról, így elkezdődik a sikítás, rohanás, ajtócsapkodás, és végre megjelenik valami CGI szörnyeteg is, hisz másra sem vágytunk. Láthatatlan veszélyek elől ugye csak M. Night Shyamalan filmjeiben szokás. Azt is roppantul szerettük!

Ezek a lények természetesen nem sokáig vannak a szemünk előtt, mert bűn rondák és rosszul kidolgozottak (homályos kontúrvonalak, darabos mozgás, nem ritkán egy adag karitatív füst-effekt társaságában). Ám minden gonosznak megvan a maga achilles-sarka. Ideje előszedni a könyvtárból kölcsönzött okkult könyveket, vagy visszagondolni, hogy mit olvastunk legutóbbi látogatásunkkor az ősi asszír istenek Wikipédia-lapján. Földre festett ákombákomok, elüvöltött halandzsák, és átszúrt kegytárgyak viharos fináléja ez. A csillár leszakad, az ablakok betörnek, villognak a lámpák és talán még a vihar is megérkezik, mindenki sikít vagy ordít, a bomba visszaszámlálója már majdnem a nullához ér, és még nem tudni, hogy a piros drót-e a megoldás.

Itt már tudod, hogy jön a szopógép.

De persze a piros drót az. Mindig. Szóval legyőzettetik a rém, mindenki boldog, egymás nyakába borul. Eltelik x hónap, és az élet visszatért a normális kerékvágásba. Pistike épp bemegy az iskolába, az anyuka pedig elhajt a kocsijával. Békés zene szól a rádióból, mindenki azt gondolja, hogy most már semmi rossz nem történhet… ERRE CHUCKY ELŐUGRIK A HÁTSÓ ÜLÉSRŐL, ÉS BELEÜVÖLT A KAMERÁBA! Mert nincs olcsó horror cliffhangeres befejezés nélkül. 10-ből 10 esetben a halottnak hitt gyilkos a végén kinyitja a szemét. Érted, ez egy kötelezően betartandó szabály. Azt hiszem én még nem is láttam olyan horrorfilmet, ahol ne így lett volna. (Mondjuk az milyen lenne már, hogy a kamera baljós zenére közelít a gonosz arcához, várunk… várunk, de nem történik az ég világon semmi, csak legördül a stáblista és kész. THE END. Valaki forgassa le, kérem!)

Na, hát az Annabelle tökéletesen megfelel a fent leírtaknak. Gyakorlatilag pontról pontra a megszokott formula alapján dolgozik, különösen ügyelve arra, hogy még véletlenül se történjen semmi váratlan, és a néző pontosan azt a minimumot kapja, amire vár. A vállalható minimumot. Filmünk a Démonok között előzményeit dolgozza fel, de bár ne tette volna. John R. Leonetti nem erőltette meg magát. Amit összedobott, az fájdalmasan sablonos, kiszámítható, és még úgy is rettentő unalmas és kiábrándító, hogy az ember számít arra, hogy unalmas és kiábrándító lesz. Komolyan, amikor megláttam azt a babát, arra gondoltam, hogy minden épeszű ember sikítva vágta volna földhöz, és taposta volna apró porcelánszilánkokká. Hát rá van írva az arcára annak a babának, hogy egy pszichopata állat (nem annyira, mint a Chucky-nak, de azért egyértelmű)!

És van valaki, aki ilyeneket gyűjt. A férfi amellett, hogy tényleg nagyon szerethette a feleségét, teljesen fogyatékos lehetett, ha képes volt megvenni neki azt a valamit (nem csoda, hogy felhergelte az őrült szektás szomszédokat…). De még ő sem volt annyira elmebeteg, mint a női főszereplő, aki képes később összezárni ezt a jobb esetben is feldolgozhatatlan traumákat okozó szörnyűséget az újszülött gyerekével. Miért? Ennyire utálja a szerencsétlent? Még dr. Spock is megmondta, hogy ha a gyermekünk egy sorozatgyilkosnak kinéző porcelánbabát lát, megáll a fejlődésben! Most komolyan, vessünk egy pillantást erre a borzalomra! Mi ez?! Hát kiesik a cumi a csecsemő szájából, de még egy felnőtt is inkább a fal felé fordítaná:

Ki a franc tenné be EZT a gyereke mellé?!

Aztán várhattuk végig, amíg a szellemileg visszamaradott hőseink egy mozgássérült hernyó sebességével ráébrednek, hogy ki a hunyó, szereztek papot, könyvet, és még egy afro-amerikai woodoo sámánt is. Persze semmit sem értek, mert milyen lenne már, ha sikerülne elűzni a démont és vége lenne a filmnek! Pontosan tudja mindenki, hogy nem fog sikerülni. Hát hogyan lehetne legyőzni egy maga elé meredő, mozdulatlan játékbabát, a világ legfélelmetesebb és legfantáziadúsabb szörnyét?! De le kell futni az ostoba tiszteletköröket, húzni az időt, és a végén… nem mindegy? Ezzel nyilvánvalóan nem ér véget a történet, mert akkor hogyan lehetne még 4 előzményfilmet, és 5 folytatást csinálni ennek az amúgy is vérszegény sztorinak?

Mi volt az előzmény előtt? Kinél volt a baba, és kinél történt meg ugyanaz a sztori, mint később? Vajon sikerül ezúttal elpusztítani? Nem, a gonosz tovább él, és lesi áldozatait. Most egy antik babából, holnap egy Wilson focilabdából, jövő ilyenkorra pedig már egy zsák krumpliból fog előkönyökölni a Sátán. Mert így megy ez, nem szabad leállni, nehogy véletlenül unalmas, lélektelen, semmitérő randihorror nélkül maradjunk! Hát kizökkenne a Föld a tengelyéből, ha egy minimális, MINIMÁLIS kockázatot vállalnánk! Mert akkor valakinek ne adj Isten meg kéne dolgoznia a kibaszott fizetéséért, ami legalább olyan Ördögtől való dolog, mint ez a nyomorult baba!

Csak sajnálni tudom azokat, akik elmentek moziban megnézni ezt a hülyeséget. Illetve nem. Aki volt olyan ostoba, hogy egy ilyen filmre ült be, az pontosan azt kapta, amit megérdemelt. Tisztelet a kivételnek, akik szerelmetes bugyiban nyúlkálások okán választották ezt a gyöngyszemet, mert egy ölelkezéshez és simogatáshoz tökéletes háttérzaj lehet…

3 / 10

- Kitahito

Megosztás