Éreztem némi késztetést arra, hogy ma belekezdjek egy blog elolvasásába és értékelésébe. De mivel ez a késztetés nem volt olyan nagy, hogy 20-30 fejezeten át kitartson, ezért úgy gondoltam érdemes valami rövid (vagy friss) oldalt választanom a listáról. Így esett, hogy elkeveredtem Szergely Opovics (Gönci Gergő) blogjára, mely az Öt éjszaka az új munkahelyen címet viseli. Felüdülés végre egy játékról készült fanfictiont olvasni, bár a Five Nights at Freddy’s sosem tartozott a kedvenceim közé, mégis… I can relate to it! Persze elképzelni sem tudtam, hogy az Szergely hogyan fogja tudni a program minimalista alapvetését, horrorisztikus hangulatát, és az időnként (szükségszerűen) előforduló jumpscare-eket átültetni szöveges formába (vagy azt, hogy miért akarna bárki ilyesmivel próbálkozni…), épp ezért viszonylag nagy kíváncsisággal kezdtem bele az olvasásba.

De mielőtt elmerülnénk a kamerák, felkapcsolt villanyok és pánikszerűen bezárt ajtók világában, foglalkozzunk egy kicsit a kinézettel. És valóban, igen rövid ideig fogunk csak itt elidőzni, ugyanis a design meglehetősen… nos, baltával faragott. Fejléc nincs, sem menüpontok, helyette a lap tetején fehér betűkkel a blog neve szerepel, alatta pedig egy rövid, és meglehetősen butácska bemutatkozás (a „vélemyént” javítása erősen javallott…). Háttér gyanánt teljesen felesleges módon egy kissé pixeles, fekete Five nights at Freddy’s 3.jpg szerepel, melyet rendszeresen kitakar a bejegyzések fehér betűinek fekete háttere, ami (mondanom sem kell) nem mutat kifejezetten jól. Az oldalsávon találhatunk pár modult (a szerkesztő profilja, chatbox, archívum, és valami semmitérő, bugyuta díj képe, ami mindenkit hidegen hagy), valamint a lap alján elsuvasztva egy köszönetnyilvánítást és a látogató számlálót.

A bejegyzések szürke, sorkizárás nélküli sorai ebben a fekete ürességben foglalnak helyet. Növeli az írások terjedelmét, de rendkívül zavaró, hogy Gergő kb. MINDEN mondat után Entert nyom, mintha csak párbeszédekről lenne szó. Emiatt a szöveg külalakra rettentő zilált. Néha egy-egy alig kivehető kép vagy időközben törült videó halott szellemarca szakítja meg a szöveg egyhangúságát, de tekintve, hogy ezek a beágyazott tartalmak inkább csúfítják, mintsem díszítik a blogok, nyugodtan el lehetett volna hagyni őket. Összességében a kinézet fájóan igénytelen. Érdemes lenne megkérni egy szabadúszó designert, hogy dobjon össze valami új arculatot (egy hivatkozás fejében bármikor örömmel segítenek…), mert ez a mostani állapot meglehetősen elkeserítő.

Térjünk rá a történetre. Hősünk, Gönci Gergő munkát vállal álmai gyorséttermében, a Freddy FazBear’s Pizza-ban. Random barátjával folytatott ad hoc beszélgetés keretében nagyon nem diszkrét módon kerül bemutatásra az alaphelyzet, melyet egy gyors távozás követ. Gergő máris rohan a pizzériába, hogy elkezdje az éjszakai műszakot. Főnöke, a bizarr és indokolatlanul külföldi nevű Scott sebtiben körbevezeti emberünket az időközben kiürült kajáldában, elmagyarázza neki az ajtók tablettel való zárásának és villanyok felkapcsolásának csínját és bínját, majd pontosabb instrukciók nélkül otthagyja. Minden élő ember megkérdezné, hogy pontosan mi szükség van ilyen óvintézkedésekre (amire Scott nem is tudna válaszolni, tekintettel arra, hogy még egy aranyhalnak is több fogalma van a körülötte folyó eseményekről, mint neki…), de Gergőt nem olyan fából faragták, hogy holmi kérdezősködéssel fárassza magát.

„Welcome to Freddy Fazbear’s Pizza. A magical place for kids and grown-ups alike, where fantasy and fun come to life.”

Leül, és várja az ismeretlent, mely egy telefonhívás formájában rövidesen meg is érkezik. A magát megnevezni nem kívánó hívó informálja hősünket, hogy mindenféle pszichopata robotok támadásával kell számolnia az éjszaka folyamán. Semmi extra, csak le akarják őt mészárolni. Just an another day on the job, you see. Éld túl reggel hatig, ez a feladat. Mivel ez még csak az első nap, akárcsak a játékban, itt sem megerőltető kihúzni hajnalig. Tehát Gergő, mint minden élő és hiteles emberi lény, sikítva rohan ki az épületből, vissza se néz, felmond, sőt, fel sem mond, csak felszerel másfél tucat lakatot és reteszt a lakása ajtajára, és a sarokba kuporodva, kezei között egy sörétes puskát szorongatva igyekszik túltenni magát a szörnyű traumán… igaz? Dehogy! Hiszen Gergőt nem olyan fából faragták!

Neki KELL az az egy heti munkára beígért 35 ezer forint (amúgy is csak hallucinált, véli…), ezért megvonja a vállát, és felkészül a következő munkanapra. Amint az olvasó túllép azon, hogy a főszereplő fogyatékos, elmebeteg, vagy legalábbis egy másfél éves kisgyerek ítélőképességével rendelkezik, folytathatja a sztori konzumálását, de akkor sem lesz túl sok öröme benne. Jön a második nap, majd a harmadik, időkézben befut egy lila pulóveres ‘kiscsaj, Viki, meg egy kattant yandere, Amélia Nightingale (*sigh*), az éjszakai izgalmakat (illetve azok hiányát) megszakítjuk olyan fontos eseményekkel, mint a bevásárlás, vagy egy 18 éves középiskolás megmentése valami 200 forintos napszemüveget viselő skinheadtől, szóval láthatjuk, a Paranormal Activity szérián szocializálódott nemzedék érti, hogyan kell agyonverni a születőfélben lévő feszültséget. Végül odáig jutunk, hogy Viki is kész kitenni magát a nyílt és nyilvánvaló életveszélynek, csak hogy együtt ücsöröghessen a robotszörnyektől hemzsegő épületben Gergővel, akit fél napja ismert meg, de a kapcsolatuknak természetesen elég volt ennyi idő, hogy úgy viselkednek egymással, mintha egy olcsó romkomból szalajtott tini szerelmespár lennének. Kis hibaszázalékkal kitalálható, hogy ezt a folyamatot mennyire sikerült bemutatni. Hatalmas izgalmak, izzasztóan intenzív ajtócsukódások és dramaturgiai lámpafelkapcsolások közepette elérkezünk a tetőponthoz, ahol már két hónapja toporgunk, mivel a blog szerzője nem folytatja a történetét. Legalábbis egyelőre.

„Remember, these characters hold a special place in the hearts of children and we need to show them a little respect, right?”

Azt hiszem ennyi elég lesz. Nem spoilerezzük le a nemlétező csattanókat, ugye. Nagyjából két oldalt írtam tele mindenféle jegyzetekkel, kiollózott hibákkal, nyelvtani helytelenségekkel, történetvezetési gikszerekkel, arcpirító logikátlanságokkal, meg nem magyarázott hülyeségekkel és fárasztó ostobaságokkal, mire rájöttem, hogy még csak a második bejegyzés felénél járok, és innentől kezdve megpróbáltam kicsit elnézőbben viszonyulni Szergely munkájához. Tényleg megpróbáltam. De be kell látnunk (valószínűleg ez egyedül Opovics úrnak esik nehezére), hogy a Five Nights at Freddy’s játékból nemcsak, hogy nem lehet, de nem is érdemes blogot írni. Olyan ez, mintha megpróbálnál egy Super Mario Bros filmet csinálni. Sajnos láttuk, annak is mi lett az eredménye. A FNaF persze rendelkezik történettel, de elsősorban nem amiatt lett ismert és sikeres, hanem a brutális atmoszférája miatt. Ezt pedig nem tudod visszaadni. Talán egy jó író sem lenne rá képes, de Szergely messze áll attól, hogy jó írónak, vagy akárcsak írónak nevezzük. Már ha persze elfogadjuk, hogy írónak lenni többet jelent annál, hogy betűket pötyögsz egymás után.

Tudom, hogy erre a játék sem tér ki, de magyarázza el nekem valaki: miért nincs töltőkábel a tablethez? Miért kell esete lekapcsolni az étteremben az áramellátást? Egyáltalán, miért fogyaszt áramot egy zárt ajtó? Miért nem lehet egyszerűen csak kulcsra zárni az ajtókat? Az a pár ezer forint, amit megspórolnak a villanyszámlán, megéri ezt a sok szívást? És mellesleg, mi szükség van biztonsági őrre egy olyan étteremben, ahol gyilkos robotok rohangálnak a folyosókon? Magyarázza el nekem valaki, hogy Gergő miért megy vissza az első nap után is dolgozni? Nincs épeszű ember, aki ilyen ostobaságot tenne! Nekem is van egy gyermekkoromból gyökerező nosztalgiám például a McDonald’s felé, és annak idején dolgoztam is náluk. Ha Ronald McDonald egyik este életre kelt volna, akkor én egy sörétes puskára szerelt lángszóró meg egy hordozható áramfejlesztő nélkül a gyorsétterem közelébe sem mentem volna, de valószínűleg még azokkal felszerelkezve sem. És mindezt úgy, hogy gyilkosság szóba sem került. Komolyan, képzeljétek el azt a sötét széksorok között ide-oda sétáló, bizarrul nevető bohócot! Még ha nem is akar megölni, akkor is egy életre megnyomorít lelkileg…

A hősünk tényleg ennyire meg akar halni? Ilyen nagy szüksége van arra a 35 ezer forintra? Ha választanom kellene aközött, hogy két hónapig laposra taposott alumíniumdobozokat kelljen gyűjtenem, vagy leálljak reflexjátékot játszani egy pszichopata robotkacsával meg egy vérző pofájú girhes rókával, akkor nem kérdés, hogy a hét bármelyik napján az alumíniumdobozokra voksolnék. Szerintem nincs olyan ember ezen a rohadt bolygón, aki másképp tenne. És nem azért, mert az emberek gyávák. Szó sincs róla. Azért, mert az emberek ilyen dolgokban racionálisak. Még ha nem is szeretnek úgy kifejezetten élni, nem akarnak mindenképp megdögleni, és ha igen, akkor sem ilyen nyomorult módon. Az ilyesmi még a brand iránti fanatikus szeretettel együtt sem hihető. Belőlem pedig hiányzik ez a fanatizmus.

„Hello, hello? Hey you’re doing great! Most people don’t last this long!”

A játékban ez egy szükséges logikátlanság volt, hisz ha a hősünk nem menne vissza nap nap után, akkor nem folytathatnánk a játékot, tehát elfogadtuk ezt, mint ahogy elfogadunk és megbocsájtunk sok minden mást is az ilyen egyszerűbb alapvetésű programoknak. De Szergely történetének adnia kellett volna valami magyarázatot. Hozzá kellett volna tennie valamit az alapsztorihoz, ki kellett volna egészítenie, működőképessé kellett volna tennie, vagy új környezetbe kellett volna helyeznie, ha már az volt a célja, hogy feldolgozza. De nem tudta megtenni. Emiatt nem is foglalkozott például a fent említett kérdésekkel, és valami pofátlan természetességgel küldi vissza a karakterét a darálóba, akiben fel sem merül, hogy ez akár másképp is lehetne.

„-EZ AZ!! EZT KAPD KI SCOTT,EZT AZ ARCODBA!! Igazam volt! Nem hallucináltam! Ennyi! Akár hisz nekem akár nem én tudom az igazságot.” – gratulálok ehhez a hatalmas felfedezéshez! Gratulálok, kedves protagonista, hogy miután 3 óráig nyitogatod és csukogatod az ajtókat a robotszörnyek előtt, egy random Scott fél perc alatt meg tudott győzni róla, hogy mindent csak hallucináltál. Te elhitted, majd fogtad magad, és bementél dolgozni. Aztán mikor a fejedben lévő két agysejtet összedörzsölve megszületett az életed valószínűleg egyetlen értelmes gondolata, miszerint valós életveszélynek tetted ki magad szaros 35 ezer forintért, úgy határozol, hogy mindennek ellenére folytatod a munkát. Well done! Valószínűleg te vagy a világtörténelem leghülyébb kitalált karaktere! Most nem fogok foglalkozni az olyan nyelvtanilag előnytelen megfogalmazásokkal, mint például az „…érdekes nap elé álltam.“, a „…hideg borzongott a hátamon.“, a „Mondom ott kaptam munkát. (Mondtam a barátomnak)“, vagy épp a „…biztonságodra vonatkozóan kissé veszélyben vagy“. Nem kezdek el kattogni a helyesírási hibákon sem (pl.: Addigis; ehez; első nagyon kilépnél). Túlságosan sok van belőlük, és felesleges is tételesen összegyűjtenem mindet. Az elírásokon egy szimpla lektorálási folyamattal ki lehet szűrni, de ami a stílust illeti… az még nagyon kiforratlan. A szókészlet szegényes, a hangnem utcai, emiatt bár gyorsan lehet a fejezetekkel haladni, hisz intellektuálisan annyira terheli meg az embert, mint a körömvágás, a sorok közül rendre fel-feltörő butaság lefárasztja az elmét. De ez már egy teljesen más kérdés…

„…they’ll probably try to… forcefully stuff you inside a Freddy Fazbear suit. Um, now, that wouldn’t be so bad if the suits themselves weren’t filled with crossbeams, wires, and animatronic devices, especially around the facial area.”

Foglalkozzunk most a kritikusabb tünetekkel, hátha ily módon építő jellegű kórképet tudunk felrajzolni! „De legalább megkérded :) Kösz.” – amikor az emberek a valóságban beszélnek egymással, nem “mondanak” hangulatjeleket. Beleszúrhatod egy párbeszéd közbe, hogy – elmosolyodott – , de ne tegyél össze-vissza mosolygós fejeket, ne használj szlenget, ne akarj jópofáskodni azzal, hogy nem teszel szóközt a szavak közé. Úgy eleve… hanyagold a poénkodást! Nem valamelyik haveroddal chatelsz, hanem történetet írsz! Ráadásul elvileg egy horror történetet, nem az Így jártam anyátokkal egyik epizódjának a forgatókönyvét. Tiszteld meg az olvasóidat azzal, hogy komolyan veszed, és nem az ask.fm modorában kommunikálod le a mondanivalódat!

Tessék eldönteni, hogy hol játszódik a sztori! És ha már egyszer eldöntötted, akkor legyél következetes! Ha Magyarországon vagyunk, akkor nincs Scott, nincs Amélia Nightingale, meg ilyen hülyeségek. Ha viszont egy másik országban járunk, akkor meg a Rákóczi utca lóg ki, és mellesleg ugye a fizetést sem forintban adják. Az emigránsokat és a külföldi munkavállalókat még szódával el tudom fogadni, de azok sem rohangálnak csak úgy tömegével az utcán.

„Letettem a tabletet és az ajtóknál felkapcsoltam a lámpát. Senki nem volt itt…egyenlőre. Mire visszajöttem a tablet megjavult,viszont Bonnie eltűnt. Elkezdtem nézegetni a kamerákat és a színpadon már csak Freddy volt! Vadul kezdtem kapkodni a levegőt,miközben Chica-t kerestem! Hál égnek a mosdóban volt,jó messze tőlem. Lépteket hallottam ezért gyorsan a bal oldali ajtóhoz rohantam! Felnyomtam a lámpát és Bonnie-t láttam az ajtóban vigyorogni. A hideg rázott ki mivel még sosem láttam Bonnie-t ilyen formában! Mozdulni sem tudtam,de muszáj volt különben meghalok! Erőt véve magamon megmozdultam és megnyomtam az ajtózáró gombot.” – Ez így egyszerűen nem működik. Ebben nincs feszültség, nincs izgalom, mert egyrészt nem érezni, hogy lenne tétje az eseményeknek, másrészt a leírás túlságosan tárgyilagos, túl száraz, túl tényszerű. Mintha egy e-sport kommentátor narrálná az történéseket, melyeket mi nem látunk. Rádiós futballközvetítés. Gyakorlatilag Szergely fogta, és leírta azt, ami a játékban történt. Vagy történhetett volna. Teljesen mindegy, mert a végeredmény olyan, mintha fognád a valóságot, készítenél róla egy 75%-os pontosságú lenyomatot. A nagyja ott van, csak épp a lényeg veszik el. Leírhatod a szexet úgy, hogy a férfi behelyezi a péniszét a nő hüvelyébe, kihúzza, betolja, kihúzza, betolja, kihúzza, betolja, kihúzza, betolja, kihúzza, betolja, kihúzza, betolja (…ízlés szerinti ideig folytatva), elélvez, majd mindketten rágyújtanak egy cigire. Nem kifejezetten… kielégítő az eredmény. Nagyjából ilyen hatást kelt az, amit Szergely csinál.

„He didn’t have a natural laugh because he’d never felt real joy.”

A kedves “író úr” olyan gyöngyszemekkel kedveskedik a rekeszizmainknak, mint például a következő mondat: „Gondoskodtam személyes higéniámról.” Ezalatt mit kell érteni? Mit jelent? Mármint azon kívül, amit már eddig is tudtunk, hogy Szergely végtelenül modorosan fogalmaz? Megfürödtél? Lezuhanyoztál? Dezodort fújtál magadra? Fogat mostál? Elrágtál egy Orbitot (nesze neked, termékmegjelenítés!)? Mi történt? És komolyan, amikor hősünk napi szinten viaskodik gyilkos robotpandákkal, az a legnagyobb problémája, hogy némiképp kellemetlen a testszaga? Nos, igen. Boldogok a lelki szegények. Hasonlóképp gyönyörű az az aranyköpés is, amit Gergely akkor nyög be, mikor műszak közben épp elmegy az áram. Ugye ez az a pont, amikor bármelyik pillanatban apró, ostoba cafatokra téphetik a robotok a sötétben. A generátort keresve ebben a lelkiállapotban találkozik egy ismeretlen csajjal, és így szól:

„-Kisasszony,ugye tudja,hogy este tíz után az épületben tartózkodni bűncselekménynek számít? Így nem tehetek mást mint felhívni a rend..” – ha nem a saját szememmel látnám ezt a két mondatot, egyszerűen nem hinném el. Ez most valami vicc? Megy a mesterkélt poénkodás, amikor épp egy fullasztó, feszültséggel teli szituációt kéne felépíteni? Mert azt nem vagyok hajlandó elhinni, hogy valaki komoly pofával le tudta írni, valaki meg komoly pofával el tudta mondani ezeket a szavakat az adott helyzetben. Szergely születése óta vastag acélzsanérokon lógó vasajtó mögött, egy pincébe zárva éli az életét? Sosem kommunikált még 2D-s karaktereken kívül senkivel? Nem vette észre, hogy a valóságban az emberek nem beszélnek így? Pláne nem olyan szituációban, amikor gyépés robotok készülnek kicsontozni téged. Ezt egyszerűen nem tudom elhinni. Nekem ég az arcom, pedig csak olvasom. De el kell fogadnom dolog realitását, hiába igyekszik a retinám undorral ledobni magáról a látottakat. Brace yourself! Aztán rövidesen jön a következő csapás:

„Betört egy épületbe,az gondolja,hogy csak úgy szemet hunyok eme cselekedete fölött?” – Nem, azt gondolom, hogy pillanatokon belül letépik a karodat és feldugják a seggedbe, vagy hátvakarónak használják, de tényleg, ne is zavartasd magad, teljesen természetes, hogy van időd egy XVI. századi angol lordot idéző fake stílusban bájcsevegni egy csinos lánnyal. A gyilkos robormedvék kevés dolgot tisztelnek, de egy férfi merevedését… na azt komolyan veszik. Azzal nem lehet viccelni. Jézusom… eme cselekedete. Milady, bátorkodom megjegyezni, hogy kegyed nagyon gyönyörű. Megtisztelne azzal, hogy megmondja nekem a becses nevét? Bátorkodom bemutatkozni: sir Archibald Montgomerry George vagyok, ‘alásszolgája, de kegyed szólítson csak Gönczi Gergőnek!

„I-It’s amazing that the human body can live without the frontal lobe, you know?”

Oh, most jön a legjobb. Mindenki kapaszkodjon meg a székében, és készüljön fel!
„– Mondtam hogy csak a nevedet és a születési dátumodat sikerült leolvasnom. Tudom,hogy Gönczi Gergőnek hívnak és hogy 23 éves vagy,ennyi.
– Az Gönci. Simán c-vel írom,nincs ott semmilyen z. Ilyen nehéz ezt felfogni?!”
Íme az egymillió forintos kérdés: a Göncziben a cz-t mégis hogy a viharba lehet úgy kiejteni, hogy észrevehető legyen a különbség? Magyarázza már el ezt nekem valaki. Értem én, hogy az ostobaság, az ordító életszerűtlenség tort ül ebben a nyomorult történetben, és hogy az egésznek annyi köze van a racionalitáshoz meg a logikához, mint egy szottyadt, penészes paradicsomnak a 0%-os THM-hez, és nem pont ezen a marginális hülyeségen kéne fennakadnom, hisz szereplőinket elvben továbbra is a kegyetlen és borzalmas halál rémképe kerülgeti, míg ez a főszereplőnek csúfolt egysejtű a c és a cz közötti hatalmas különbségen problémázik. De basszus, ez az, ami a számomra a legjobban megmutatja, hogy Szergely Opovics mennyire nem konyít semmit sem az íráshoz, vagy a való világhoz.

Miközben ezt a blogot olvastam, végig valami megfoghatatlan fáradtság és szégyenérzet kerülgetett, de ennél a pontnál konkrétan meg kellett állnom. Kimentem inni egy kávét, arcot mostam (fontos a személyes higiénia, ugye…), majd megnéztem néhány vicces videót a Youtube-on, csak hogy visszaregeneráljak egy keveset az elvesztett életenergiámból. Persze később több ízben megszakítottam az olvasást, hogy arcomat a tenyerembe temetve elgondolkodjak az élet nagy kérdésein. Létezik Isten? Egyedül vagyunk a világegyetemben? Tényleg végtelen lenne az emberi butaság? Annyit elárulhatok, hogy a háromból egy kérdésre megtaláltam a választ.

A kegyelemdöfést az a pillanat adja meg, amikor Gergely kiszól a történetből, és a következőket gondolja: „Amúgymeg én valószínűleg elvesztettem az eszemet valahol a pizzériában,mivel itt állok és magamban beszélek. Nem mintha ez valami blog vagy mi lenne, ahol el kell mesélnem az olvasóimnak milyen múltam van. Lol,az milyen lenne már! Lehet kezdek egy blogot.” – Rettentő jópofa, és értékelném is ezt az ötletes(nek szánt) kis momentumot, de… egyrészt a karakter nem beszél, hanem gondolkodik, vagyis magában narrál. Másrészt igen, például el kéne mesélned a múltját. Ennyivel nem lehet elütni azt, hogy a szereplőnek egyáltalán nincs jellemrajza. Nem több egy névnél, ami csak lóg a levegőben. Olyan, mintha az író azt mondaná: “bemutathatnám a karakteremet, de milyen béna lenne már, lol?” Az egy dolog, ha képtelen vagy normálisan felfesteni a szereplőidet, de ilyen olcsó megoldást használni arra, hogy meg se kelljen próbálnod? Ez valami egészen új szintje a lustaságnak és a pofátlanságnak. Abba már bele se megyek, hogy ha Gergely tényleg írna egy blogot, ami ugye ez lenne, akkor abba pont nem kerülne bele egy ilyen szöveg. Kétlem, hogy a hősünknek jobb ízlése van annál, hogy ennyire humortalan és modoros eszközökkel operáljon, de talán még ő sem folyamodna ilyesmihez. Ez valami elképesztően szégyenletes.

„Hello, hello … hello? Uh, well, if you’re hearing this, then chances are you’ve made ​​a very poor career choice.”

Nem tudom, mit mondhatnék. A történet még mint adaptáció is gyenge, a leírások szárazak, a párbeszédek végtelenül mesterkéltek és tartalmatlanok. Ami a karaktereket illeti… bugyuták, fél dimenziósak, életképtelenek és életszerűtlenek, nincs mélységük, emiatt olyan hatást keltenek, mintha maguk is valamiféle felhúzhatós óramű-figurák lennének. Az egymással való viszonyuk pedig hiteltelen, nincsenek motivációik, a cselekedeteiknek nincs alapja Szergely önkényén kívül, aki rendelkezik felettük, uruk és parancsolójuk, úgy bábozik velük, mintha Barbie és Ken figurák lennének. Betol, kihúz, betol, kihúz, betol… a történet világában egyetlen rendező erő, egyetlen akarat érzékelhető, és ez Szergelyé. Egy jó sztoriban nem veszed észre a díszleteket, mert a képzeleted festi őket életszerűvé. Itt még csak díszletek sincsenek. Nem tudjuk, hogy hol vagyunk. A semmiben lebegünk. Üres, fehér térbe helyezett kartonból kivágott alakok, két ajtó, egy telefon, billegő furnérlemez-falak, melyek tátongó hézagjain átszüremlik a semmi.

Ezt éreztem, miközben a blogot olvastam. Szegényes vízió, melyet a játék iránti rajongás próbálna mozgatni. De még úgy is borzasztó kevés, még azoknak is, akik véletlenül ismerik és szeretik az alapsztorit. Szánalmasan sivár. Nem menti meg a béna évődés. Nem menti meg a játék világához való odadörgölőzés. Minimális igyekezettel, lendület, szenvedély és tehetség nélkül nem lehet dolgozni. Még egy ilyen minimalista, párszereplős wannabe horror sztorit sem tud működtetni pusztán a történet életre hívásának igénye, ha nem támogatod meg a már meglévő matériát saját alapanyaggal. Szergely mindent lefejtett, lenyúzott a Five Nights at Freddy’s acélvázáról, hogy felépíthesse belőle a saját elfuserált alkotását, csak épp ő maga nem adott bele semmit pár néven, és némi silány és kifejezetten kínos szitkom szagú humorkodáson kívül. Ez pedig kevés egy működőképes történethez.

Hogy mi a végső értékelés? Nos… egy rövid ideig úgy voltam vele, hogy elnéző leszek, és nem konkretizálom ki még jobban azt, amit már eddig is elég világosan kifejtettem, de aztán megint beleolvastam az egyik bejegyzés szövegébe, és úgy éreztem, Szergelynek szüksége van a lehető legőszintébb visszajelzésre. Semmi álszent nyáladzás, semmi finomkodás. Ahogy szoktam. A blog elképesztően rossz. Igénytelen. Sekélyes. Humortalan. Nem félelmetes. Stílusában csapongó, identitászavaros. A legjobb pillanataiban is irritáló, amúgy érdektelen és unalmas. Nem is tudom, mikor olvastam utoljára ilyen csapnivaló fanfictiont. És nem az a baj, hogy amiről írsz, az nem lehetne érdekes. Egyszerűen nem írsz érdekesen. Nem írsz választékosan. Nem írsz helyesen. Tudod, ritkán hozom ezt fel, mert nem akarom feleslegesen elkeseríteni a következő nemzedéket, de nem mindenkinek való ám az írás. Az ember rengeteg alternatíva közül választhat. Egyet például egész jól körbejártál a történetedben. Lehet, hogy érdemes lenne elgondolkodni rajta…

Nem akarok kegyetlennek tűnni, persze valószínűleg ezzel már elkéstem. Van az a bizonyos szappanbuborék. Egyszer valakinek ki kellett pukkasztania. Én már egész jó vagyok ebben. Javaslatok a jövőre nézve? Megköszönöd a kritikát, és magadban elküldesz a picsába, vagy elküldesz a picsába, és később (sokkal később) magadban megköszönöd a kritikát. Vagy valami hasonló. Hagyd abba az írást, vagy kezdj el írni…. ezt már tényleg rád bízom.

- Kitahito

Megosztás