logo

Mértékmegőrző

Blogkritika / 2014/08/03 / Szerző: Kitahito

Lehetetlen szerelem

A Lehetetlen szerelem egy igazán különleges gyöngyszem: olyan kriminálisan rossz, hogy annak idején ezt olvasva fogalmazódott meg egy olyan oldal ötlete, mely korrigálni hivatott az ehhez hasonló írásokat, és hívta életre az Édes-savanyú kritikákat. Szóval ha másért nem is, ezért mindenképp köszönetet kell mondani Évának, a jó ízlés elleni bűntett mögötti értelmi szerzőnek.

Lehetetlen

Borzongás. Fogvacogtató iszonyat. Libabőr és lúdtalp.
Elolvastam a blogon található összes fejezetet: a fejlődés tisztán látszik. Nem mondom, hogy Éva nagy változást ért el, de úgyis sorban végigveszünk mindent. Leírom, hogy mik a hibák a blog elején és úgy általánosságban a történet egészében. Először is, a mondatok hosszúsága elég problémás. Sosem gondoltam, hogy ilyesmit fogok felróni, de tényleg. Vagy nagyon rövidek, vagy éppen túlságosan hosszúak. Van pár szó, amit folyamatosan ismételgetsz, ez utalhat arra, hogy a szókincsed kell fejleszteni, esetleg szimplán elfelejtetted, hogy már írtad őket, de az is lehet, hogy beteges vonzódásod bizonyos kifejezésekhez, és lépten-nyomon belecsempészed őket a soraidba. Ezt a problémát mindenképp ki kell küszöbölni, ha kell, használj szinonima szótárat, de mindenképp olvass sok könyvet. Ismételt szavaid pl.:
-vámpírgyorsasággal.
-dekoltázs.
-emberem

Éva sok olyan kifejezést ír, melyeket lehet, hogy itt Magyarországon egy faluba használnak, de a történet Amerikába játszódik, amerikai emberek között, akik nem kapával vetik be az ágyukat. A szereplőknek olyan tájszólása van, hogy a fejemet fogtam, szörnyülködve:
-emberem
-…egyedül vagyok, mint a kisujjam
-megnézzük az ágyam minőségét (bizarr utalás a szexre, vagy ez valami bútorgyártók közt használatos iparművészeti szakkifejezés?)
-…semmire kellő átok fajzat.
Továbbá a szöveg hemzseg a hibás szófordulatoktól:
-kiszakított a valóságból vissza
-régen bolgár voltam
-gondolataim transzából
-már nem cicáztam
-lesunyta a szemét

A történet elején rengeteg az idétlen, életszerűtlen párbeszéd. Olyan dolgok hangzanak el, amiket a mai világba senki nem mondana, vagy ha esetleg mégis, akkor borzasztóan szégyenkezne miattuk. Ez, ahogy észrevettem, a későbbi fejezetekben javul, de akkor is meg kell említenem pár hibát, ami nagyon szúrja az oldalamat…

1. szcenárió: a Katerina nevű edgy vámpír femme fatale épp egy motelben vegetál, mikor megszólítja egy random alak.

„- Hello idegen! – mondtam, de folytatni nem tudtam.” – így senki nem szólít meg senkit, mert agyérgörcsöt kapna tőle a másik fél. Miért volt fontos, hogy nem tudja folytatni? Köszönt, mi egyebet mondhatna? Gyere az ágyamba, te legény? Talán jobb is, ha minél kevesebbet szólalsz meg.
„-Szia, szépségem! Egy ilyen nő mit keres egy lepukkant motelban? – kérdése kicsit meglepett, de mosolyra húzódott tőle a szám.” Hihetetlen! Pontosan ugyan azt éreztem, mint a karakter! Én is meglepődtem, hogy valaki még képes ilyet kérdezni! Azt hittem, az ilyen arcpirító dumák kihaltak a ’90-es években, és pornófilmeken kívül nem sütik el sehol.
„-Magányt és nyugalmat. De már kezdem unni, nem tudsz egy jó helyet errefelé? – kérdeztem vissza, kis idő elteltével.
– Még csak most érkeztem, de szívesen meghívlak egy italra, idefelé láttam egy jó kis kocsmát. – nem akartam kapcsolatba kerülni emberekkel, de ahogy kimondta ezt a mondatot nem tudtam visszautasítani.” – Roppant csábító mondat, ha valaki elhív a helyi kocsmába, igaz? Az embernek rögtön kedve támad bepattanni az illetővel egy romos Zsiguliba, és odapöfögni, hogy megigyatok egy vadászt. Viszont még jó, hogy nem akart kapcsolatba kerülni EMBEREKKEL, mert ennél látványosabban nem lehet a nyakába ugrani az első jöttmentnek. Nem tudta visszautasítani, na!
-Majd ha ráérek, egyszer elmegyek. Bár úgy is unatkozok, menjünk.” – Hé karakter, előbb még nem tudtál ellenállni a srácnak, most meg már nem akarsz menni és kéreted magad? Aztán mégis menni akarsz. Úgy látszik, ha valaki sokáig él, mint egy hozzád hasonló vámpír, akkor menthetetlenül bepenészedik az agya, és össze-vissza beszél.

2. szcenárió: vámpírunk, és a lepukkant kocsmatöltelék (Dean az Odaát c. sorozatból) természetesen összemelegedtek. Meglepetés meglepetés hátán!

„-Bocsáss meg, mindjárt jövök. – mire ő kérdőn nézett és a szeméből szomorúság tükröződött.” – Maximum 1 órája ismeritek egymást, Dean, ne legyél már szomorú, ha elmegy egy percre! Nem a világ legkülönösebb dolga, ha egy lány kimegy a mosdóba, nem kell emiatt depressziósnak lenni. Itt mindennek nagyon valamilyennek kell lennie! A csaj kimegy a mosdóba, mire lovagja egyből apátiába zuhan ahelyett, hogy szimplán csak konstatálná a dolgot. Ez már most egy nagyon különleges kapcsolat, egy pillanat távollét is kínszenvedést jelent!
„-Nyugi, visszajövök, nem hagylak itt! – mondtam neki és hirtelen közelebb hajoltam hozzá, és ahogy ő nemrég nyomtam egy puszit a kissé borostás arcára.” – Ettől a sok mézesmázos nyáladzástól szinte érzem, ahogy a hányadék a torkomba tódul! Mi ez a röhejes kutyakomédia? Nem féléves afrikai körutazásra megy, csak a szükségét végzi, erre mindketten úgy csinálnak, mintha soha többé nem találkoznának. Maximális teátrális gesztusok a lehető legbanálisabb szituációban!

3. szcenárió: hőseink valahogy túlélték azt a másfél percet, amíg a nő a mosdóban volt, és most folytatódhat ez a sületlenség ott, ahol abbamaradt.

„-Sokáig voltam távol? – kérdeztem tőle, miközben lehuppantam a mellette lévő székre.” – Igen Katerina, valószínűleg már el is felejtette, hogy kimentél, és meghalt végelöregedésben. Miért nem jöttél hamarabb? Dean alig bírt magával, miközben azon igyekezett, hogy beilleszkedjek a csendben a sörükre meredő emberek közé. Olyan volt, mint egy örökkévalóság!
„-Nem, nagyon gyors voltál. Valami baj történt? – kérdezte aggódva.” -Mi baj történt volna? Nem jut el a wc-ig? És mi ez a duma? Túl gyors voltál, csak nincs valami baj? Felfáztál, esetleg veseköved van? Ne menjünk el a háziorvosodhoz megnézni, hogy rendben van-e minden? …és nekünk azt kéne hinnünk, hogy ezek nem kartonpapírból kivágott gyerekrajzok, hanem hús-vér emberek (vagy hasonló lények), akikkel akár összefuthatnál a közeli kocsmában, és megihatnál velük egy sört.
„-Semmi gond tényleg. Csak muszáj volt rendbe tennem magam. És te mit csináltál, míg nem voltam? – kérdeztem inkább vissza.” – Mit csinált volna? Ült és nézte a falat, de persze közbe a nőre gondolt… meg az ágyára. (tipikus férfi, ahogy el is hangzik.) Most találkoztak, de máris úgy viselkednek, mint a szerelmes tinik egy Disney csatornás sorozatban. Egész nap ilyen izgalmas dolgokról fogtok társalogni? Mert ha igen, a vámpír csaj helyében én komolyan elgondolkoznék azon, hogy megéri-e ez az egész halhatatlanság dolog…
„-Csak próbáltam elvegyülni a helyiek között. – mondta végül.” – Csak ült ott, és vegyült. Hihetetlen izgalmas, pont úgy, mint ezek a karakterek, a szituáció, vagy maga a történet! Ha létezne valamiféle felsőbb hatalom, jóságos, kegyelmes, ezen a ponton már agyoncsapott volna egy villámmal, vagy legalább a biztosítékot lecsaphatta volna, hogy meggátolja ennek a lélektelen, infantilis képzelgésnek a további olvasását.

Nincs erőm többet kimásolni, így is nagyjából minden második mondatot beollóztam, és folytathatnám tovább, hisz az egész sztori ilyen elbaltázott hülyeségekkel van tele. Ennyi épp elég. A gyermeteg fogalmazásmódon és az íráskészség látványos hiányán túl az is probléma, hogy nagyon gyorsan történnek az események. Ilyen hamar senki nem lesz szerelmes. Ahogy korábban is említettem, Dean és Katerina maximum két órája ismerik egymást mire rájönnek, hogy szeretik egymást. Kísértetiesen olyan, mintha egy éretlen tinilány romantikus fantáziája lenne… oh. És végig az járt a fejemben, hogy Istenem, miért nem döbbentetek rá hamarabb, hogy egymásnak lettek teremtve? Megspóroltunk volna nekünk, és maguknak is jó pár elvesztegetett percet. Nem mintha ezeknek a dolgoknak KI KÉNE ALAKULNIA! Elvégre minek az udvarlás, a finom mozzanatok, mikor a férfi le is ütheti a nőt egy bunkósbottal, hogy bevonszolja a barlangjába. Vagy fordítva: Katerina ott helyben leteperhette volna Dean-t, minek itt kocsmázgatás? Minek egyáltalán megkérdezni a nevét? Itt a nagyon alapvető testi vonzalom és a szerelem nincs elválasztva egymástól. A karaktereink közti viszony épp ezért végtelenül bizarr.

Ezek mellett szinte eltörpül az a szintén problémás körülmény, hogy milyen rohadt korán rájöttek egymás titkára: ha mást nem is, EZT egy kicsit tényleg el kellett volna húzni. De nem, inkább erőltessük a felesleges és üres párbeszédeket. Bekezdések repülnek el, de nem sikerül megismernünk az szereplők személyiségét. Egyrészt azért, mert javarészt csak a semmin csámcsognak. Másrészt, mert nagyon úgy tűnik, hogy akár egy férfi, akár egy nő szemszögéből látjuk az eseményeket, mindig Boldizsár Éva beszél ki a karalterekből, az gondolatai, szemléletmódja, és előítéletei könyökölnek ki a sorok közül. Tehát teljesen természetes például, hogy a férfiaknak csak a szexen jár az agyuk, másra nem képesek. A szereplőknek nincs karaktere, csak Éva van ott mindegyik mögött a háttérben, a sztereotípiáival, és a világról alkotott kiforratlan nézeteivel.
Ez nem jó, mert (és ez most talán sokként éri az alkotót) a karakternek KÜLÖNBÖZNIE KELL EGYMÁSTÓL. Pláne, ha elviekben ennyire más a személyiségük

Az is elmondhatatlanul frusztráló, hogy amikor Éva szemszöget vált, újra leírja a már korábban leírt eseményeket, és semmit nem tesz hozzá, semmi újat nem tudunk meg azáltal, hogy (elvileg) egy másik perspektívából szemlélődhetünk. Megismétli más szavakkal, amit már eddig is tudtunk. Nem, erre semmi szükség sincs. Azért váltunk szemszöget (bár én eleve ellenzem ezt a húzást, de mindegy), mert valami olyasmit akarunk láttatni, amit csak az adott szereplő szemüvegén keresztül tudunk megmutatni. Ha az új szempont nem ad semmi lényegeset, akkor nincs értelme visszaugrálni az időben, csak azért, hogy még egyszer leírd a történést! Belemehetnék a történet alapos elemzésébe is, de mivel annyira sablonos és nonszensz, hogy nincs sok értelme. Még az is nehéz, hogy kapaszkodót találj a badarságok tengerében, amihez viszonyítva bírálod a cselekmény többi részét, mert a fentebb látható abszurd, komolytalan agymenés jellemzi a fejezeteket, és a javulás csak annyiban érzékelhető, hogy az olvasó hozzászokik a hülyeségekhez. Rendben, a hatalmas konfliktust azért megvilágítóm: Dean lelép, és hátrahagy egy levelet, amit Katharine 1 hónap után megtalál a motelszobában. Senki nem járt ott, ő sem, aztán egyszer csak úgy gondolja, ideje felfedezni a történetet továbblendíteni hivatott dokumentumot:

Dean írt pár sort, elment innen miattam, azt hiszi, haragszom rá. Ahogy még egyszer átfutottam a sorokat rájöttem, nem akar levadászni és talán szeret. Milyen ostoba voltam, én meg akartam őt ölni…” De hát Katharine, minden valószínűség szerint ő is meg akart ölni! És nem szeret, nem szerethet. Egy hónapja nem láttátok egymást, azelőtt meg kb. egy órát beszéltetek! Ez tényleg egy Lehetetlen szerelem. Lehetetlen, hogy szerelem legyen. Persze tudjuk, hogy az, hisz a racionalitás, a minden valószínűség nem érvényes, mikor a világot egy tizenéves kislány agyának kényszerképzeteivel fessük fel!

Az utolsó pár fejezetben Éva stratégiát váltott, és elkezdett töméntelen mennyiségű párbeszéddel operálni, ami szintén nem jó. Dialógusokat írni eleve nem könnyű, és sejthető, hogy itt nincs meg a szükséges tehetség ahhoz, hogy életszagú legyen a végeredmény. Akkor már inkább koncentrálj a karakterek érzéseire, mert az nem megoldás, hogy mindent hangosan kimondanak, mintha valami bizarr androidok lennének. És annál talán menjünk mélyebbre, hogy -Én szeretlek jobban! -Nem, mert én!

A hibáktól eltekintve, a blog olvasható (mint amennyire egy telefonkönyv olvasható), a történet tűrhető(en rossz), bár elcsépelt és módfelett ostoba. A megszámlálhatatlan hiba helyenként jó kedvre deríti az embert (értsd: az olvasó nevet az esetlenségeken), még ha nem is az a céljuk. Érdemes lenne sokat olvasni, és gyakorolni. Nem muszáj mindent feltölteni. Írj egy füzetbe, mutasd meg a nyelvtan tanárodnak, és ha nem lesz öngyilkos ott helyben, akkor jó úton haladsz. Egy író maga miatt írjon, a saját örömére, az már csak plusz, ha ez másokat is megmozgat. Persze jobb esetben nem a görcsös kacagástól mozog az olvasó. Van különbség aközött, ha valaki a meghatottságtól sír, és aközött, ha épp kínjában.

- Kitahito

Megosztás Megosztás
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Összes hozzászólás megtekintése

Előző kritika:

Krisztina77

Következő kritika:

Kis délutáni Ni...

Még több Blogkritika