logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Kommentár / 2016/10/03 / Szerző: Kitahito

Egy értelmetlen gesztus margójára.

Valaki valamikor kitalálta azt a hülyeséget, hogy van értelme a szíved hölgye előtt a kabátod pocsolyára terítésével demózni a lovagiasságodat. Titkon reménykedek benne, hogy ez az orbitális baromság a valóságban nem történt meg, de tudom, a tett túl abszurd ahhoz, hogy csak a fikció világában létezzen.

Puddle

Nehezemre esik elhinni, hogy a lovagiasság és az úriember világ fénykorában voltak olyan gáláns idióták, akik egy pocsolyát látva leterítették a kabátjukat, hogy a hölgyük azon kelve át szárazon megúszhassa a veszélyes szituációt. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy ilyen szintű értelmetlenség létezhetett. Mert azt még meg tudom érteni, ha egy férfi feláldozza az életét a szerelméért, párbajra hív valakit, hogy megvédje annak becsületét, vagy akár évtizedeket várjon hűségben, hogy újra találkozhasson a választottjával. Furcsa, romantikus és kissé idejétmúlt dolgok, de ezekbe a helyzetekbe még bele tudok helyezkedni. Viszont a kabát leterítős baromságon nem találok fogást…

Sokat gondolkodtam a dolgon, és azt hiszem, a problémát csak úgy tudjuk értelmezni, ha két részre bontjuk. (A nőket, és hogy nekik miért imponálnak az ilyen apróságok, hagyjuk ki a dologból. Bár érdekes lenne azt is körüljárni, hogy miért alakult ki a szokás, miszerint halott és haldokló növényeket adunk nekik…) Először is: miért baj az, ha egy cipő (pláne, ha egy cipő talpa) koszos, illetve vizes lesz? Emlékszem, ez a dilemma már úgy 10 évvel ezelőtt is felmerült egy barátommal folytatott beszélgetés során. Hát nem azért találták ki őseink a cipőt, hogy megóvják a lábukat a kosztól, undok mocsoktól, a szúrós kövektől, ágaktól, tövisektől? A cipő azért van, hogy a lábunk helyett kopjon, sérüljön, és koszolódjon. Milyen abszurd dolog óvni a cipőt a kosztól?

„A man does what he must – in spite of personal consequences, in spite of obstacles and dangers and pressures – and that is the basis of all human morality.”

Értem én, hogy valamilyen szinten meghosszabbítod a lábbeli élettartamát azáltal, hogy úgymond óvatosan jársz vele, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a cipő előbb esik elemeire valamilyen gyártási defektus vagy az alapanyagok silánysága miatt, mintsem a természetes kopás és rongálódás következtében. Amióta az eszemet tudom, én mindig is meggyőződésesen használtam és használtam el a cipőimet. Ha volt egy pocsolya az utamban, akkor már csak azért is beleléptem. Ez elvi kérdés. És még így is előbb adta meg magát a varrás, mintsem hogy a talpon lévő barázdák eltűntek volna. Így megy ez. Tehát röviden összefoglalva az eddigieket: hacsak nem egy selyemből készült, aranyszállal és pókfonállal hímzett Disney topánkát hordasz, teljesen felesleges olyan jelentéktelen apróságokon aggodalmaskodnod, mint a tócsák.

Másodszor (és talán ez a fontosabb): miért van szüksége az adott férfinak arra, hogy a szeretetét ilyen módon mutassa ki? Azt ugye elfogadhatjuk, hogy a pocsolya önmagában nem jelent fenyegetést senkire, még egy olyan gyenge és védtelen teremtményre sem, mint amilyen a nő. Nem rejt méteres árkokat, nem fogja egy sáros cuppanással magába szívni a hölgy lábát, és tőből leszakítani azt (bár kétlem, hogy az ilyen veszélyek ellen egy vékonyka szövet védelmet nyújtana…). Maga a tócsa ártalmatlan. Miért akkor ez a nagy elővigyázatosság? Valószínűleg az úriembernek azért kellett ilyen kis tétű, de látványosan értelmetlen tettekkel demóznia a vonzalmát, mert ő bizony köszöni szépen, nem akar párbajozni, nem akar meghalni, és nem akar éveken át nélkülözni a szerelemért. Egy összevizezett dzseki azért mégis vállalhatóbb áldozat, mint egy átlőtt tüdő, vagy néhány évtizednyi fantáziálgatás egy kivillanó bokáról. Ő beéri a kinyitott ajtók, az átengedett ülőhelyek, megbiccentett kalapok, és áthidalt pocsolyák ártalmatlan udvariaskodásával.

„And though it is much to be a nobleman, it is more to be a gentleman.”

Nem akarja túljátszani ezt az egészet. Ő az a fajta ember, aki ellavírozik a gyáva és a bátor között. Míg a hősök lyukakat lőnek egymás mellkasába, és távoli földekről írnak szerelmes verseket rozsdából, koromból és vérből kevert tintával, addig ő megelégszik a leterített kabátok vállalható, biztonságos és kis erőfeszítést igénylő lovagiasságával. Rohadtul nem érdekli őt a hölgy cipője. Ha érdekelné, akkor az egész utcát le kéne burkolnia kabátokkal. Nem… a pocsolyára helyezett zakó a józan ész kompromisszuma. Álszent kompromisszum, de ameddig kiold egy-két gombot a szépasszony blúzán, addig érzésem szerint nem sokan fognak akadékoskodni emiatt. Viszont van egy javaslatom, hová lehetne ezt továbbfejleszteni: tépőzárral ragasszunk kedvesünk lábára kabátból kivágott, talpformájú ruhadarabokat! Ennél praktikusabb lovagiasságot el sem tudok képzelni.

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Öngyilkos osztag

Következő kritika:

Szolidaritást a...

Még több Kommentár