Ha stílszerű akarnék lenni, akkor ezt a cikket úgy indítanám, hogy a kedvenc musicalem a The Guy Who Didn’t Like Musicals. Ám nem akarom az igazságot feláldozni egy poén oltárán (bár tekintve, hogy milyen témáról fogok ma értekezni, ez is frappáns húzás lenne). A Hair a kedvencem, amit szorosan követ a Táncos a sötétben és a Hegedűs a háztetőn. Mindezt csak azért írom le, hogy az olvasó már az első pillanatokban tisztában legyen vele:

NEM SZERETEM A MUSICALEKET.

Szilárd meggyőződésem, hogy eljön majd a nap, mikor az összes féltve őrzött kulturális kincsünk kap egy hitvány musical feldolgozást, és akkor örülhetnek azok, a nemhogy kétszer, de egyszer sem álltak sorba, mikor az ízlést osztották. Kevés giccsesebb, érvénytelenebb és kínosabb műfaj létezik, mint a musical, és számomra, aki katarzis-junkieként rá vagyok függve az efféle érzelmi-intellektuális orgazmussal felérő élményekre, a musical olyan, mint Superman számára egy kriptonitból készült gésagolyó. Azok a példák is, amiket a teljesség igényével korábban megidéztem (és melyek mellé még a Sweeney Todd és a Blues Brothers is idekívánkozik), azért állják ki az audiovizuális produktumokkal szemben roppant kritikus énem próbáját, mert annak ellenére erősek és hatásosak, hogy a szereplők időnként infantilis idióta módjára énekelni és táncolni kezdenek bennük. Valami isteni alkímia folytán sikerült az alkotóknak egy árnyékszék deszkáiból ácsolt hordóban ambróziát érlelniük, de az ilyesmi ritka, mint a félszemű fehér holló.

Most akkor ki vigyázzon? Én, vagy a lépcső?

Tehát röviden szólva megvoltak a fenntartásaim, mielőtt beültem volna a Rémségek kicsiny boltja fotóspróbájára. Anyám úgy nevelt, hogy ha meghívnak vendégségbe, akkor tessék szépen mosolyogni és kanalazni azt a túlsózott, mélyhűtőízű, zavaros húslevest, amit a házigazdák eléd tesznek, mert ez így illendő. Sőt, repetázz, hisz te aztán különösen értékeled a gesztust, hogy ilyen szép Zsolnay porcelántányérból kanalazhatod ezt a remek nedűt. Valószínűleg ha az intelmeit magamévá teszem, akkor most egy olyan bravúros írói fordulatra ragadtatnám magam, hogy mindezen fenntartásaim ellenére mennyire lenyűgözött az előadás, és dicsérném a díszletet, áradoznék a remek világításról, ódákat zengenék a székről, amin egyszerűen öröm volt ülni, és talán még azt is megemlíteném, hogy a férfi mosdóban a folyékony szappan levendula illata mennyire harmoniztált a show tematikájával.

Ám szerencsére nem kenyerem a konformizmus, és bár annak ellenére, hogy a díszletről tényleg nem mondhatok rosszat, a világítás nem volt se erősebb, se gyengébb a kelleténél, a szék valóban puha volt, és a szappan is virágillatú, nem tudnám jó szívvel ajánlani a Rémségek kicsiny boltját, hisz az, ami: egy musical. Ezen a tényen még a Jászai Mari-díjas Novák Eszter rendezői rutinja, Brasch Bence őrülten ripacs, de túljátszottságában is szórakoztató karaktere (akit ki tudja milyen megfontolásból Michael Corleone, Freddie Mercury és Albert Einstein tetszőlegesen kiválasztott stíluselemeiből gyúrtak össze), vagy Radnay Csilla fel-felvillanó bugyija sem tud változtatni, még akkor sem, ha az a nyolcadik sorból nézve is tisztán látszódott, ami némi gyanakvásra adhat okot a szándékoltságot illetően.

Elég hamar nyilvánvalóvá vált az is, hogy egy modernizált verzióról van szó, hisz a nyelvezet kissé… mondjuk úgy, koridegen. Koridegen, és ismerős. Nem lepődtem meg tehát túlságosan, és rögtön értelmet is nyert a korábban beazonosíthatatlan viszolygás, mikor is minimális kutakodás után kibukott Varró Dániel neve, kinek a költészetnek titulált tevékenységében a Sas kabaré találkozása a Bogyó és Babócával olyan elegyet alkot, mellyel komplett generációkat lehet elrettenteni az irodalomtól… na ő fordította le a Charles B. Griffith művéből Howard Ashman által készített szövegkönyvet, hogy egy negyvenes, érettségi tétellé nemesült boomer tolmácsolásában élvezhessük, ahogyan a menő arcok manapság vakerálnak, mármint anno a ’60-as években, szerinte („OMG, ennek önértékelési zavara van! Lol, el van tévedve a csaj!“). Ami nem túl cool, öcsisajt, de a nyilatkozata alapján legalább ő jól szórakozott rajta, mikor a saját krónikus ízlésficama mentén “felfrissítette” az eredeti forgatókönyvet.

Tudom, hogy a “Show Must Go On”, de ezen a ponton “I Want to Break Free”.

Szóval a szekunder szégyenérzet vasmarka hol erősebben, hol kicsit gyöngéden, de egész végig satuként szorította a torkomat. Amikor már épp elkezdtem volna akklimatizálódni ehhez az éneklős-táncos világhoz, ahol a fő kérdés az volt, hogy az ízléstelenség, vagy a létráról éneklő Seymour hág-e magasabbra, mindig jött egy újabb jelenet, ami gáncsot vetett a sziruposságtól csatakos deszkákon éppen csak egyensúlyozni képes elmémnek. Legyen az a fején virágkoszorúval rohangáló mr. Mushnik, a bronxi feketéket kenterbe verő stílusú húsevő virág, vagy épp a dinitrogén-oxidot szippantó és félőrülten vihorászó Brasch Bence, aki egy ponton meghökkentően abszurd módon kilépett a jelenetből, hogy a teremben felkapcsolt fények kereszttüzében egyenesen a közönséghez szóljon, és elkezdje vegzálni őket, arra kényszerítve az első sorban ülő szerencsétlen fotósokat, hogy nyissák ki neki a szájukat, mert egyébként nem megy tovább az előadás. Általában nem kenyerem a kink shaming, de azért ezt talán nem itt kéne…

Elismerem, talán jellemgyengeség, de az ilyen pillanatokban nem épp az Élet és Irodalom hasábjaira kívánkozó gondolatok cikáznak a fejemben: most is bimbóztak koponyámban a szebbnél szebb szóvirágok, míg fontolgattam, hogy felállok, és elhagyom a termet. Nem tettem, gyáván meglapultam a puha székemen. Még szerencse, hogy túl messze ültem a színpadtól ahhoz, hogy a Sztárbox sztárja engem is belezsaroljon a szájtátásba, mert különben kénytelen lettem volna felküzdeni magam a világot jelentő deszkákra, hogy véremmel hizlaljam az emberevő zoknibábot, mert még az is jobb annál, minthogy egy idétlen, nejlondzsekis pszichopata kinézze a nemlétező amalgám töméseket a fogaimból.

Szükségtelennek érzem teljesen szétszálazni, hogy mi az, ami az eredeti alkotás hibája, és mi az adaptáció bűne, hisz a szememben az a tény, hogy a Rémségek kicsiny boltja musical kategóriában indul, majdhogynem szükségszerűen elérvényteleníti az érdemi tartalmakat. Aztán amikor felgördül a függöny, az a maradék kétség is elpárolog. Tudjuk, a humor szubjektív, és biztos vagyok benne, hogy egyesek számára az a komédia magasiskolája, mikor abszurd, túlméretezett cipőkben csetlő-botló bohócok krémes tortákat vágnak egymás képéhez… na, az ilyen emberek nyilván hatalmasakat fognak kacagni Seymour ügyetlenkedésén vagy épp a három cserfes csaj, Crystal, Ronnette és Chiffon bolondozásán, melyet csak tetéznek a tizenévesek szlengjét görcsösen imitáló középkorú férfi fordítási bravúrjai. Ez Varró Dániel, vagyis a „határokat nem ismerő humor” világa, mely „gátlástalanul parodizál mindent a görög drámáktól a Fauston át a retró sci-fi-horror filmekig” – ahogy ő fogalmaz. Kár, hogy minket elfelejtettek erről értesíteni: a gátlástalanság megvan, a többi meg elveszett valahol a tánclépések között.

Úgy emlékszem, hogy a másfél órás próba alatt egyszer mosolyodtam el, akkor is csak azért, mert elképzeltem, hogy valamelyik színpadra belépő színész tévedésből Orosz Ákos fülére akasztja fel a kabátját. Sajnos ilyesmi nem történt, viszont az infantilis, matinészagú bohóckodás annál inkább, szóval a nevetőizmaim megmaradtak alapállásban, ami nem feltétlen baj, hisz a Rémségek kicsiny boltja emellett elvileg horror is, szóval ha ujjaim közül fogvacogva előpislogva kellett volna átvészelnem a borzalmakat, akkor mondhatnám mentségül, hogy bezzeg a vér megfagyott az ereimben… de sajnos csak a hangulatom volt fagyos, és teljesen más okból járt a facepalm.

A jó, a rossz, és a két ezrelékes véralkoholszint alatt elviselhetetlen.

A musical műfaji meszesgödrébe tehát rögtön két zsánerelem, a horror és a vígjáték is belebukott, de mivel elviekben egy paródiáról beszélünk (ami köztudottan szabadkártya, hogy egy mű önmagát érvénytelenítse el, kritizálhatatlanul), így ezt is meg kell bocsátani neki. Ennek tudatában örülhetünk és ámulhatunk, ahogy a karakterek a cselekmény minimális drámaiságát vagy komikumát egy kis énekléssel egybekötött bugizással inflálják el, ami mindig hatalmas öröm, elvégre nem azért nézek valamit, hogy átéljem az általa közvetíteni kívánt élményt, hanem hogy helyette egy zöld szemesostorost megszégyenítő szellemi élénkséggel kelljen gyönyörködnöm a színes fényekben, trillázó hangokban és fellibbenő szoknyaszegélyekben.

Folyton arra kellett gondolnom, hogy vajon mi történik a valóságban, a zenés-táncos betétek mögött? Mert ez csak a karakterek megélésének a néző számára vizualizált, stilizált formája, de engem az érdekel, ami valóban lezajlik, ahogy az lezajlik, nem pedig az, ami a fejekben játszódik le. Ezért tartom koncepciózus szinten elhibázottnak a musicalt: ha táncra kell perdülnöd ahhoz, hogy megmutass valamit a karaktered lelki világából, ha bele kell illesztened a benned dúló érzelmek kakofóniáját egy előre jól megkoreografált, művi táncbetétbe, akkor már vesztettél. A végeredmény pedig pár kirívó mesterműtől eltekintve végtelenül hamis lesz.

Íme egy példa a Rémségek kicsiny boltjából, csak hogy ne a levegőbe beszéljek: a sztori egy pontján a bolttulajdonos mr. Mushnik számára is egyértelművé válik, hogy a hírnév (és Audrey) bűvöletétől megmámorosodott Seymour nemsokára fogja majd az aranytojást tojó gyilkos növényét, Audrey II-t, és lepattan, ő meg visszazuhanhat a névtelenségbe és nincstelenségbe a marginális kis virágüzletével együtt. Ezt elkerülendő az aljas rohadék kitalálja, hogy örökbe fogadja a korábban kvázi kenyérért és vízért dolgoztatott fiatal botanikust, remélve, hogy ezzel ráteheti a kezét annak jövendőbeli vagyonára, amire a kissé együgyű, szeretetéhes Seymour persze igent mond. Mi, a nézők értjük, hogy ami történik, az erkölcstelen és undorító, viszont nem tudjuk átérezni, mert a két szereplő, immár apa és fia belekezd egy, a nászéjszakát megelőző romantikus pávatáncba, és miközben műrózsával a szájukban tangóznak, az emberben felmerül, hogy Nietzschének talán tényleg igaza volt, és Isten halott. Jópofa? Valakinek talán igen, minimálisan, viszont cserébe ízléstelen, érvénytelen, modoros és helyzetidegen. Még ha groteszk tudna lenni, akkor érteném, na de így? Az öncélú musical betét csak roncsolja a jelenetet ahelyett, hogy gazdagítaná.

Húzhatom a számat, de nem segít a helyzeten, hogy maga az alapul szolgáló mű sem egy kifejezett mestermunka. Tudom, tudom, a Rémségek kicsiny boltja egy roppant sikeres musical, mely meghódította a Broadway-t. Hitler pedig Lengyelországot hódította meg, de talán ezért ne kezdjünk dicshimnuszokat zengeni róla. A népszerűség nem minden, és nincs az a Novák Eszter, legyenek a keze alatt bármily tehetséges színészek, díszlet- és jelmeztervezők vagy dramaturgok, aki az excrementummal összekent LEGO elemekből várat tudna építeni, különösen, hogy Varró Dániel elhasználta az összes kolbászt kerítésnek. (Tessék, én is tudok szóviccbűnözni!)

Seym úr, ha végzett vele, kaphatnánk mi is egy kicsit abból a nevetőgázból?

Persze, ahogy az elején is megjegyeztem, utálom a musicaleket, így nem tudok a saját előítéletességemtől mentes verdiktet mondani, de az a nagyon szubjektív benyomásom, hogy a Vígszínházban debütáló Rémségek kicsiny boltja még a megszokott és bírált musical nívóhoz mérten is gyenge. Silány utánzata és átirata az eredetinek, szigorúan objektív szempontok alapján is.

Mindazonáltal aki a musical által elérvénytelenített tartalomról szóló tartalmamat el akarja érvényteleníteni, az nyugodtan kapaszkodhat abba a ténybe, hogy nem szívlelem a műfajt, vagy akár abba, hogy a fotóspróbán a tökéletlen, hiányos verzióját kaptam egy amúgy remek produkciónak, és legyinthet, mondván, hogy ennek a senkiházi, bugris firkásznak nincs hozzáférése a magaskultúrához, majd elégedetten ülhet be a Shrek musicalre. Őszintén szólva nem lesznek álmatlan éjszakáim emiatt.

A musical, mint műfaj tehát ezután is megmarad számomra azon a helyiértéken, ahol korábban volt. Mint a tiltott gyümölcs az Édenkertben, melyet nem azért kell elkerülni, mert egy hang a felhők közül önkényesen azt parancsolta nekünk, de amúgy nagyon finom, együnk belőle és kenjük rá a kígyóra! Nem, ez egy olyan termés, amit okkal tiltanak, hisz ha beleharapsz, akkor legjobb esetben is hascsikarást kapsz tőle. Szóval talán ideje lenne elfelejteni a gyümölcsöt, a fát pedig kivágni, tűzre vetni, a hamut elásni jó mélyre egy ólomkoporsóban, a helyét behinteni sóval, majd egy hatalmas betonszarkofágot húzni fölé, hogy még véletlenül se jusson senkinek eszébe megkóstolni.

- Kitahito

Megosztás